Levél Ádám öcsémnek  

Vegyél valami nagyon egyszerűt,
tedd le magad elé és nézegesd.
Ha szerencséd van (és ha elegendő
iróniával áldott meg az Isten),
a dolog rád fog hasonlítani.
Tán csodálod, hogy holmi prózai
vacak (mondjuk egy konyhai szita)
emberszerű kis homlokráncolással
azt mondja: látlak, ámde nem szeretlek,
azt mondja: nem vagy meggyőző, haver,
keresd tovább a szép középutat
az egyszerű sziták és a szabadság
(sőt: világszabadság) között. Keresd,
mert kilengéskor befigyel a giccs,
én csak tudom, múltkor egy csizmaszár
úgy fogalmazott, hogy vegyes vagyok.
„Vegyes”, azt mondja. Értem: giccs-gyanús,
hatásra utazó, pátosz-kijátszó,
ravaszul keserűt adagoló.
Nem érdekel, csak hasonlítsanak.
Nézzük tehát, kíváncsian, merően:
egy kocsikerék, egy cserebogár,
a zordon Kárpát utcai lakás.
Szemléld kitartóan: mind elmosolyodik.
Elkezdik suttogni, hogy mibe lőj.