Húsvét utáni séta

                        imavers Mezey Katalin soraira

Dobozba zárjuk az ünnepeket, 
a feltámadt Krisztust 
a nagypénteki gyónással, 
a vasárnapi nagymisével együtt 
polcra tesszük,
mint valami családi albumot.
A konyhaszagú hétköznapok
ledarálják rólunk a húst,
újra éket ver 
ember s ember közé
a rejtőzködő hübrisz.
Hamis aranypénz odafenn a Hold
a csillagok ezüst-fénygomolyagok.

Imádság fonala tartja
ég és föld között a várost,
a felhőkből istenarcú 
magány nyújtja ki karját,
ölébe vesz, 
ringat a kegyelem.

Ablakon túl elvérzik egy hegy, 
fehér bordái közt vörös tölgylomb zuhog.
A tavasz mintha őszbe váltott volna,
zizeg a színes avar a talpam alatt,
figyelem, a fák mit beszélnek,
lombnyelven tanul az emlékezet,
titkokat fúj szanaszét a szél,
fürjimás ez a napnyugta,
szarvasagancsba akad a csönd. 

Madár vagyok, lomb közül néző,
pacsirta szívű megbocsátás,
add uram, hogy mindig 
így maradjon,
borsmenta illatú álom
nőjön minden gondolatból,
kerüljön el a harag hőségfeketéje,
versem mélyről szóljon,
legyek az, ki befele énekel,
esőfelhőt hívjak,
zöldbegyű hullámot,
áldó szavakat,
sebeket befedőt.