Vesztergom Andrea, Böszörményi Zoltán

Búcsúzó Balaton

2024. augusztus. 09. - 13:50

Szonettkoszorú Böszörményi Zoltán: Balatoni szonett című versére

1.
Rianó pillanatok, éles szegek,
a napnak vére vörösen csordogál,
felhőkre font sugaras fénnyel szeret
a búcsúzó vándor: a fáradt testű nyár.

Kicsit még megáll, a zeniten feltekint,
magába vonja a hullám-illatot,
a tüdő titkos kis cseppekkel telve, mint
ki az időre még ráadást lopott.

Ősz hajú lesz a nyár, s kortalan. E vég
olyan, mint holmi bűbájjal körbeszőtt
furcsa tűz… szikrázik, kihuny és elég

egy pillanattól. Utolszor nézte még
tükörben saját arcát, majd elköszönt,
lavórban szenderül a néma ég.

2.
Lavórban szenderül a néma ég,
testetlenül töltve ki a tereket:
amint a vöröset váltja a szürkeség,
testeket cserélnek az égi elemek.

A nyár összes sugara visszalobban,
indián-nyugalmat int a bölcs öreg,
éjjel olvas az ősz a csillagokban,
jeleznek, mint a parányi őrszemek.

Ez a nyár elmúlt: egy új a régi lett,
de még nem az elsárgult és megkopott,
még csak hűti a párolgó köveket,

még újraalkot, teremt és nem temet,
oldja a redőt, simítva homlokot,
mennyi derű és forró emléksereg!

3.
Mennyi derű és forró emléksereg
kíséri most ezt a letűnő nyarat,
a parton a hámló homok elpereg
lassulva, helyén a hűlt hiány marad.

Milyen ősz lenne, mely kérlelhetetlenül
elzavarna, űzne nyári színeket,
az izzás a vérerekbe visszahűl,
és részvétlen hantol, szótlanul temet?

Az ősz nem hirtelen, nem ilyen kemény,
a karja csend-cseppenként adagolna,
a hang nem tűnik el vele, sem a fény

nem válik semmivé. Szelíd és szép erény,
mintha örök őrizővé ha volna:
délutánok dobozában friss remény.

4.
Délutánok dobozában friss remény
a fülledt, levegőtlen forróság után,
a légcsövekbe kúszó fulladás helyén
az áramlás egy rést talál önmagán,

hol az ereket újra megtelítheti,
életre simít haldokló sejteket,
mint az újszülött, mikor lélekkel teli
erős lélegzetű sírása megremeg…

Nem tudni még, miért jött és hova,
évekre, vagy csak az eljövő nyárig,
mért teremtették életét pont oda,

visszajön-e még, vagy többé már soha,
a szorongástól reszketőre válik
a Balaton partján léptek sikolya.

5.
A Balaton partján léptek sikolya
az utolsó nyár-cseppekre rátapos,
felfáj, meg se áll, jajongva fut tova,
a víz sárgán tajtékos és habos.

A lég már nehezebb, a sűrű nyálka
végigszőtt pár lusta léptű hajnalon,
visszakúszna a messze fényű nyárba,
s elmerülne benne tisztulni oly nagyon…

De nincs a nyár, a ragyogó ékszerész,
ki a sugárból annyi villanást leszeg,
most az ősz időz. Az aranyvérű méz

csordogál sűrűn ereiből, így igéz.
Nyughatatlanból elnyugvó így leszek,
hová lett fiatalságom – téli zenész?

6.
Hová lett fiatalságom – téli zenész,
őszből született bátor, ifjú vándor?
Hiába lassuló s nyugalmasabb. E rész
örökre bennem ragad. Mennyi vágytól

hajtva lettem izgága vérű utazó,
s mennyi kíváncsiságtól hajthatatlan,
hiába fékezett féltékeny, buta szó,
mégis nyugtalan lázadó maradtam.

Vajon mi lenne, ha új kaland várna,
új utakat máshogyan, máshol tenni meg?
Találni mást, kinek könnyű a szárnya,

Ikaroszként velem magasba szállna,
de maradni lejjebb, hol a lég hideg:
későn érkezettek nyugtalansága.

7.
Későn érkezettek nyugtalansága
fojt le így: a Balaton tükre tiszta,
titkok cikáznak csillogón: az ábra
ma önmagából fordul szinte vissza.

A nyár volt az, mi incselgőn feledtet
mindent, mi már az ifjúságtól távol,
hisz aranyröptű varázslat jár feletted,
mely nem lök ki a régi nyomdokából.

Elbájol, hívogat csábítón, s te mész,
nem kérded, hogy miért, merre és kivel,
olthatatlan vágyad ifjú és merész.

S ha rájössz, hogy hattyúdallá lett egész,
ekkor fájó lesz a benyújtott hitel:
enyém, ki minduntalan félrenéz.

8.
Enyém, ki minduntalan félrenéz:
e tündöklő titkú cinkos vízvarázs,
mint mikor csikorgó léptű és nehéz
fagy után reszketőn rian az olvadás.

A reggel felkúszik, bájjal bújt elő,
az égnek alja a naptól vérvörös,
a bőrre feszül a sugárzó őserő,
a lég felizzik, aranyló és ködös.

Az eget a vízzel összeoldja lágyan,
lent habja incseleg, sirály szól felette,
sok-sok évig őriztem mind a vágyam,

benne éltem a sodródó talányban.
Gyermek voltam, hogy a vágyam érintette,
ötvenkilenc lettem, mikor a lábam.

9.
Ötvenkilenc lettem, mikor a lábam
elmerült először a hűs habokban,
néhány lépést óvat-vigyázva jártam,
s éreztem: a szív a szívre visszadobban,

a gyermeki, vágyakozó hang e szívben
teljesedett be itt, boldogan lüktetett,
s éreztem, hogy helyet talált a minden
a láthatatlanban a látható felett.

A gyermek-énem úszott velem szembe,
honnan a part egy másikat eltemet,
s hol a feljebbvaló teljes, tiszta rendje,

s én a kusza, mély világommal benne
megtöröltem most hűséges lelkemet,
diadallal mártottam hűs vizedbe.

10.
Diadallal mártottam hűs vizedbe
vágyódó, elveszett gyermekkoromat,
lehunytam szemem. Mögötte mintha lenne
egy vászon: képeket nézek, mint borogat

egy kéz, ahogy lázálmaimmal harcolok,
s mint félelmeimmel vívok sok csatát,
látom, amint elnyel egy rémisztő torok,
s gyermek-énem rettegés hatja át.

Lázam nem csitul: vergődve az ágyban
újra érintést érzek: hűst a homlokon,
kéz simítja forró bőrömet lágyan.

Éden és a kín egyenlő arányban
reszkettet, hiszen ők egymással rokon.
Fájt a találkozás – elveszett vágyam.

11.
Fájt a találkozás – elveszett vágyam
elsirattam. Miért e furcsa végzet?
Mit annyira akartam, teljes. Hiány van,
s csak reszketős keserűség az, mit érzek…

A vágyak is, ha későn teljesülnek,
hordoznak magukban olyan képeket,
hogy lefojtanak. A szív hiába sürget,
a vágy a valóság felé csak lépeget.

Tüzeken járok. Majd kinő a szárnyam,
vigyáznak rám, kik egykoron szerettek,
sodródom szüntelenné vált talányban,

ezerkarúan átölelt az árnyam,
tengerek hiába kísértenek meg,
és óceánokon hiába jártam.

12.
És óceánokon hiába jártam,
hatalmassága, végtelenje pontosan
úgy riaszt, mint vihar a sűrű nyárban:
nézni, az egykor békés felhő hogy rohan.

A csónakok rajta cseppnyi pontsorok,
mint csillagképek, összeköthetőek,
köztük megannyi kis titkos folt csorog,
hullámzása száz árnyalatnyi szőnyeg.

Eveznék, másik kikötőt keresve,
a Balatonnak minden fénye látható,
visszatér a tér a végtelenbe,

a törvényeknek tiszta ívű rendje
az óceánban apró tengerszemnyi tó:
hullámod nézett mindenütt szemembe.

13.
Hullámod nézett mindenütt szemembe,
szelíd tajtékkal jött elém az őszben,
izgatottan álltam, végleg elfeledve
a hiányomat. Most mégis összetörtem.

Volt az álmom. S most valósulni látszik,
szívem száz és száz ütemre lépve lüktet,
ölelném a vizet összeolvadásig,
mégis… a józanító csendje üt meg.

Egy sóhajtás, mi felszakadt. De halkan.
Más volt a való, és más a képzet,
önkéntelen imára nyílt az ajkam,

de mondhatnám, hogy éppen így akartam,
hogy beteljesült vágyam így igézett…
Mondd, miért fájt a szívemen e balzsam?

14.
Mondd, miért fájt a szívemen e balzsam?
Miért lett a beteljesült vágy a gát?
A nyár tüzébe szinte belemartam,
hogy tűnjön végre el, eméssze önmagát.

S ha pókfonál cifráz a bokrokon, s a lég
kihűlne a parton reszketőn megint,
az indián tüzű nyár mélyre rejti még
az ősz fegyvertelen, fáradt színeit.

De csendesülve, hullámtalan még dereng,
hogy saját sejtjeimben zajló harc volt,
a vágyak köztünk járnak, félszegek,

hol van a való, s hol van, mit képzelek?
Maradtak józan fájdalomba karcolt
rianó pillanatok, éles szegek.