Édes szavak

A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum stílusosan éppen abban az épületben kapott helyet, melyben Krúdy Gyula, az evés-ivás magasztalója is lakott. A szépen felújított ház ma is őrzi a régi Óbuda hangulatát. Ez is egy jó példa arra, hogy Magyarországon szerencsére még lépten-nyomon irodalomba botlik az ember.

Bár Krúdy az írásaiban elsősorban a kiadósabb ételekre koncentrált, egykori otthonának falai között most az édességekről esett szó, de a regényeihez hasonló, múlt-őrző jelleggel. Abból is gyanítottam, hogy főleg szakmabeliek jöttek el a könyvbemutatóra, hogy a mögöttem ülők sütésről-főzésről beszélgettek, amíg nem kezdődött el a műsor. Az est közben kiderült, hogy nem tévedtem: a könyvben bemutatott cukrászok vagy azok leszármazottai is a meghívottak között szerepeltek, és közülük többen tiszteletüket is tették az eseményen.

A bemutatott könyv a Határtalan édességek címet kapta, és két szerző jegyzi: Vojtek Éva, valamint Bihari Zoltán. Vojtek Éva a bemutató során többször utalt rá, hogy bár ő volt az ötletgazda, a munka oroszlánrészét Bihari Zoltán végezte, aki különböző források segítségével felkutatta, hol és milyen cukrászatok működtek a határainkon túl a második világháború háború előtt, majd ellátogatott a helyszínekre, hogy összegyűjtse a velük kapcsolatos szóbeli, írásbeli vagy képi emlékeket. Lelkes gyűjtőktől vagy még élő cukrászrokonoktól szerencsére sok fotót is kapott, melyek bekerülhettek a könyvbe.

A beszélgetésben dr. Török Róbert, a Vendéglátóipari Múzeum igazgatója is részt vett, sőt, nemcsak a beszélgetésben, hanem a könyv elkészítésében is, hiszen ő volt a szakmai lektora. Saját elmondása szerint meglehetősen szigorú lektor volt, de megérte: a könyv sok, eddig ismeretlen adatot szolgáltat azokról a régi cukrászcsaládokról, melyek annak idején a helyi közösségek legmegbecsültebb tagjainak számítottak, és a közösségépítés és a kultúra területén is fontos szerepet játszottak. Török Róbert unikálisnak tartja ezt a kötetet, amelyben nem csak a múlt, hanem a jelen is helyet kap, hiszen nemcsak az egykori, de a ma működő cukrászatok is belekerültek.

A könyvet a Magyar Cukrász Ipartestület adta ki, ezért a köszöntő beszédet az Ipartestület elnöke, Selmeczi László mondta. Szavaiból kiderült, hogy a Cukrász Ipartestület, mely többek között az Ország tortája versenyt is szervezi, 2026 januárjában ünnepli a 120. évfordulóját. Azt is megtudtuk tőle, hogy annyi anyag gyűlt össze a könyv összeállítása során, hogy bíznak a folytatásban.

Selmeczi azzal zárta köszöntőjét, hogy a kiadvány elsősorban a Cukrász Ipartestület tagjai számára készült, ami azt jelenti, hogy kereskedelmi forgalomba nem kerül. A nagyközönség sajnos nem olvashatja, bár az érdeklődők a múzeum könyvtárában megtekinthetik.

Vojtek Éva elmondta, hogy nem ez az első közös könyvük Bihari Zoltánnal ‒ vagyis egy összeszokott szerzőpáros dolgozott együtt. Amikor felkérte kollégáját, hogy segítsen a könyv létrehozásában, először nem nagyon lelkesedett, ám ahogy gyűlni kezdtek az anyagok, egyre jobban megjött a kedve. Vojtek Éva felhívta rá a figyelmet, hogy az est végén a közönség minden tagja kap egy-egy mézeskalácsszívet.

Bihari Zoltán az utazásai és anyaggyűjtései során sok érdekes emberrel találkozott. Szabadkán például megismerkedett egy „fantasztikus atyával”, egy katolikus pappal, aki „mellesleg egy gasztroguru is”, a „plébániája séfje”, emellett zenetudós és cukrász. Aradon a háború előtt számos magyar cukrászat működött, itt egy 96 éves bácsival hozta össze a sors, aki megosztotta vele emlékeit, mert elődei szintén cukrászok voltak.

De nemcsak érdekes emberekről, hanem érdekes édességekről is szó esett, például a kőtésről, melyet a felvidéken próbálnak megőrizni az utókor számára. Megtudhattuk, hogy a kőtés egy népi édesség, melyet böjt idején ették az emberek, és hozzáadott cukor nélkül csíramáléból készült. Az is kiderült, hogy a pozsonyi kifli az egyik olyan hungarikumunk, melyet más nemzetek cukrászai is ismernek. Az est zárásaképpen megkóstolhattunk néhányat ezekből a könyvben is bemutatott, különleges süteményekből.  

Végezetül be kell vallanom, hogy otthagytam a szívem a múzeumban. De nem jelképesen, hanem valójában: az ajándék mézeskalácsszívet ugyanis elfelejtettem elhozni. Összefoglalva elmondható, hogy olyan kiadvány született, melyet Krúdy is szívesen forgatott volna.  

Fotók: Acsai Roland

További képek az eseményről a lapozható galériában!