Illyésről, Gionról és Szőcsről
Tegnap este ismét könyvbemutatón jártam: Pécsi Györgyi és Gróh Gáspár irodalomtörténészek köteteiről beszélgettek a résztvevők. A PIM Vörös terme teljesen megtelt érdeklődőkkel.
Gróh Gáspár irodalomtörténész új Illyés-könyve az izgalmas és kényes Nemzet és baloldal címet kapta. Az est első felében ‒ mely sajnos túl rövidnek érződött, mert jó lett volna tovább hallgatni ezt a beszélgetést ‒ Kulin Borbála költő, szerkesztő, irodalomtörténész, és Illyés-kutató kérdezte idősebb pályatársát. Mind a kérdezőn, mind a válaszolón érződött, hogy behatóan ismerik témájukat. Kulin Borbála édesapja, a szintén irodalomtörténész és szerkesztő Kulin Ferenc is ott járt egyébként az eseményen, aki engem is tanított annak idején az ELTE falai között, és a bemutatón tiszteletét tette Illyés Gyula lánya, Illyés Mária is.
Kulin Borbála egy Illyés-verssel kezdte a beszélgetést, majd rátért arra, hogy Illyés kutatója gyorsan védekező pozícióban találhatja magát, mely egy meglehetősen méltatlan állapot, és feltette a ‒ stílusosan ‒ költői kérdést: mikor jön el az idő, amikor nem így lesz? Gróh Gáspár távolabbról indította válaszát. Elmondta, hogy tárgyaihoz mindig olvasóként nyúl, és nem tudósként. Örvendezik egy-egy Illyés-mondat művésziségén, és csodálkozik, hogy mások miért nem. Ez a kiindulópont. A kérdéshez közeledve elmondta még, hogy a második világháború előtt még voltak irodalmi viták, de utána a vélemények ítéletekké változtak, mely ítéletek ellen az emberi igazságérzet tiltakozik.
Kulin Borbála ezután egy Gróh-idézettel folytatta: „Nem Kádár-korban éltem, hanem Illyés-korban.” Gróh ezt a mondatát azzal magyarázta, hogy míg a politikusok neveit elfelejtjük, addig az írókéi fennmaradnak. Olyan értelemben tartja a Kádár-kort Illyés-kornak, ahogyan mondjuk a kilencszázas évek eleje Ady-kor volt, és a két háború közti időszak Babits-kor. Gróh nem azt állítja, hogy Illyés a legnagyobb volt, de átfogó szellemének köszönhetően mindig ott volt a legjobbak között és ennyi bőven elég.
A kérdező a könyv voltaképpeni témáját kezdte feszegetni: Gróh szerint Illyés baloldalisága világnézeti és nem politikai volt. A ’48-as szabadságharc hősétől, Madarász Józseftől örökölte egy kézfogással. Ezt a ’48-as baloldaliságot Gróh „értékbaloldaliságnak” nevezte, mely soha nem volt egyenlő a diktatúrákkal. Kulin ezután Illyés oroszországi útjára terelte a beszélgetést. Gróh Gáspár szerint lllyés a kommunizmus eszményével 16 évesen találkozott. Szerinte a tanácsköztársaságnak voltak olyan felhangjai, melyek egy nemzeti forradalomhoz tették hasonlóvá: ilyen volt például a szociális igazságtalanságok felszámolása. Illyést akkor érte az első csalódás, amikor rájött, hogy a nemzeti feladatok nagy részét a kommunisták nem vállalják. A moszkvai meghívásra rátérve elmondta, hogy Illyést azért invitálták Moszkvába, hogy teljesen a kommunizmus oldalára állítsák, de Illyés észrevette a sztálini rendszer rejtegetett oldalát is. Gróh szerint a moszkvai meghívással pont az ellenkezőjét érték el, mint szerették volna. Szerinte a meghívók „rosszul ismerték az emberüket, ahogyan rosszul ismerték ’45 után is”. Ezzel a végszóval zárult az est első fele.
A másodikban ‒ vetésforgó jelleggel ‒ Gróh kérdezte új könyvéről a József Attila-díjas szerkesztő, kritikus, tanulmányíró Pécsi Györgyit. Szerinte Pécsi könyve olvasmányos, áttekintő, a határon túli irodalomra helyezi a hangsúlyt, és szellemi önéletrajznak is felfogható. Gróh először arra volt kíváncsi, mitől olyan természetes számára, hogy a magyar irodalom egy és oszthatatlan?
Pécsi egy gyermekkori emlékének felidézésével ragált: testvéreivel egy kiterített Nagy-Magyarország-térkép előtt sokszor azon versenyeztek, melyikük tudja legrövidebb időn belül megtalálni ezt vagy azt a várost. Később az tetszett meg neki az erdélyi irodalomban, hogy egyszerre volt modern és nemzeti, míg nálunk ez a kettő gyakran nem fedte egymást. A beszélgetésből az is kiderült, hogy új könyvének címét ‒ Soha mások ellen ‒ egy Dsida Jenő-versből kölcsönözte.
Gróh szerint a könyv két nagy „zászlóshajója” a terjedelmes Gion Nándor-tanulmány és a Szőcs Gézáról szóló írás. Pécsi szerint Gion átköltözése után a kritika elkezdte azt hangoztatni, hogy romlott a Gion-művek színvonala, de szerinte ez nincs így, továbbá úgy látja, hogy a széthúzások megoldását Gion végül a szeretetben vélte megtalálni. Gróh arra is rákérdezett, hogy az irodalomtörténész miért nem kismonográfia formában adta közre ezeket a tanulmányokat. Pécsi azt felelte, hogy a probléma mindig jobban érdekli, mint a lekerekítés.
A Szőcs-életműben például az a probléma izgatta, hogy míg a költőt kezdetben az irodalom modern fenegyerekeként ünnepelték, politikai szerepvállalása után már alig beszéltek róla, pedig a művészetéhez ennek nem volt köze. Pécsi ezután felidézte Szőcs Liberté című művét, melyben a szerző Magyarországon szokatlan és meglepő szabadsággal beszél, mondjuk, Kádárról vagy az ’56-os eseményekről. Ez szerinte a távolság miatt történhetett így: Szőcs mégis egy másik ország lakójaként tekintett ezekre az eseményekre.
Az esten tehát Gion Nándorról, Szőcs Gézáról és Illyés Gyuláról is szó esett. Gion műveiről nemrég konferenciát szerveztek, és egy új, Szőcs Géza költészetéről szóló könyvről is tudósítottam itt nemrégiben, de Illyés neve ‒ azé az alkotóé, akire annak idején Babits Mihály rábízta a Nyugat folyóirat folytatását ‒ gyakrabban elhangozhatna. Megérdemelné ez a bőséges életmű.
Fotók az estről: Acsai Roland
További képek a lapozható galériában!
