Madách halála után egyértelművé vált, hogy felesége helyzete egyre rosszabbodik. Kezdetben Veres Gyula küldte a félévente esedékes támogatást. Maga Madách bízta meg közeli barátját, hogy halála után gyermekei gyámja és birtokának kezelője legyen.  Majd pedig, ha Aladár – Madách Imre és Fráter Erzsébet fia – nagykorúvá válik, attól kezdve ő intézheti a család ügyeit. „Gyermekeim gyámjának (tutor) és gondnokának (curator) akarom, rendelem és kinevezem kedves rokonom – és barátomat Veres Gyula urat Szakalban, még pedig úgy, hogy ebbeli megbízatásában és hivatalában korlátlanul és teljes hatalommal járjon és járhasson el, számadással és felelettel semmiféle hatóságnak, avvagy törvényszéknek, vagy bármi hivatalnak ne tartozzék s e részben soha ne háborgattathassák.”*

Erzsébet úgy vélte, hogy Madách halála után a hagyatéki tárgyalások során pénzhez juthat. Éppen ezért 1865-ben a törvényszékhez kérvényt nyújtott be (a jegyzőkönyv szerint „nyilatkozatot”), amelyben a hagyatéki tárgyalások sürgeti, s főleg tájékoztatást kér a hagyaték nagyságáról és állapotáról, elsősorban azért, hogy két lánya, Jolán és Borbála köteles részt kaphasson. Aladár nem jön szóba, mert mint fiúörököst, őt illeti a teljes hagyaték.

A baj ott van, nyilatkozza Veres Gyula gondok, hogy Madáchnak gyakorlatilag csak adóssága van, de az rendkívül nagy: 39 044 forint! Nem részletezi, csak a megoldást terjeszti elő. Hogy ti. a megyei törvényszék neki mint törvényes gondnoknak megengedje, hogy negyvenezer forint kölcsönt vegyen fel, s abból fizesse ki a sürgős adósságokat. Hogy miként jött össze ez a hatalmas adósság, arról nincs szó.

Viszont elintézték, hogy a bécsi hitelbank megadja ezt a tervezett kölcsönt 52 évi törlesztés mellett. Persze nem egyszerűen: a teljes hagyatéki „fekvőségek kiskorú Madách Aladárra telekkönyvileg is írassanak be”. Vagyis ebből addig pénz nem lesz, amíg az összes adósságot ki nem fizetik, s csak azok után juthatnak Madách árvái az örökségből valamiféle pénzösszeghez. Ez pedig belátható időn belül nem történik meg.

S a sok magyarázat után, a legvégén állt elő Veres Gyula a már ismert ténnyel: Fráter Erzsébetnek nem jár semmi! Csatolja a válási megállapodás szövegét, „mely szerint özvegy Madách Imréné született Fráter Erzsébet asszony minden nemű özvegyi örökösödésről lemondott, s magának csupán 800 forintnyi életjáradékot kötött ki”.

Így tehát Aladár gyámja, a szigorú vagyonkezelő Veres Gyula küldi a pénzt 1872-ig, Aladár nagykorúvá válásáig. Nyilván nem véletlen, hogy éppen ekkor, 1872 tavaszától 1873 végéig Balassagyarmaton időzik az asszony. Gyaníthatóan abban a reményben utazott oda, hogy fiával jobban meg tud egyezni, mint a gyámmal. A jelek szerint azonban Aladár sem sietett megsegíteni édesanyját; meglehet, valóban nem volt igazán jó anyagi helyzetben.

Időközben az éves eltartási díjat valamikor 840 forintra emelték, de ez sem segített Erzsébet megélhetési gondjain. A tények ismeretében egyértelmű, hogy nem tudott gazdálkodni a pénzzel. De eleve sok volt a kiadása: lakásbérlés, étkezés, saját ruhái, kezdetben még csak ezek voltak a napi igényei. Ekkoriban, Madách halála után, úgy tűnik, rendszeresen kapta a támogatást, csak most már úgy él, hogy az összegeket előzetesen elkölti, azaz hiteleket vesz fel azzal az ígérettel, hogy majd a befolyó apanázsból visszafizeti azokat. Csak éppen mindig többet költött, mint amennyire számíthatott, s egyre inkább az a helyzet állt elő, hogy többször is végrehajtást rendeltek ellene, a hitelezői panaszai és követelése alapján. (…)

Az 1872-es év több szempontból is fordulópont a Madách család életében s így persze Fráter Erzsébetében is. Elsősorban azért, mert fia, Aladár nagykorú lett – 24 éves kor az akkori törvények szerint –, így átvehette a birtokot s a birtok feletti minden jogot addigi gyámjától, Veres Gyulától. Nem lehet kétségünk afelől, hogy ez az átadás minden szempontból jogszerű és tisztességes, hisz Veres Gyula makulátlan jellemű ember volt.

Aladár 1869-ben befejezte jogi tanulmányait, bírói vizsgát is tett, de nem állt szándékában bármilyen közszolgálati pályára állni; mondhatjuk, bezárkózott a sztregovai kastélyba, s már csak a kedvtelésének élt: egyre jobban elmélyedt spiritiszta tanulmányaiban, olvasmányaiban. Ahogy akkoriban mondták a babonás helybeliek: éjszakánként a szellemekkel társalkodott. Közben verseket is írt, sajnos felettébb gyengéket. Arra még volt ideje (és pénze), hogy tanulmányai után 1870–71-ben európai utazásra induljon unokatestvérével, Balogh Károllyal. Olaszországba még együtt utaztak, majd Aladár egyedül folytatta útját Franciaországba és Angliába.

Testvére, Jolán ebben az évben ment férjhez Ruttkay Györgyhöz, s elhagyva az ősi kastélyt, a közeli Fülekkelecsénybe költözött. Sára nevű leánygyermekük 1873-ban született. Nincs róla ismeretünk, hogy különösebben fenntartotta volna a kapcsolatot az anyjával, testvéreivel és a nagyanyjával. Úgy tűnik, kilépett a Madách családból. Semmilyen információnk nincs életének hétköznapjairól, de mi is lenne? Élt az ura mellett, vezette a háztartást, nevelte a gyermekét. Hogy apjából híres író lett, azt tudhatta akár az újságokból vagy éppen a házhoz érkező vendégektől, de egyetlen megszólalását sem ismerjük a Tragédia ügyében.

Borbáláról sincs ismeretünk. Még pár év, s beviszik őt a Fővárosi Elmeintézetbe teljesen elborult elmével. Valószínű, hogy már ekkor jelentkeztek nála a háborodottság jelei, amelyeket egyes emlékezők nimfomániás agressziónak neveztek. S mindezért határozottan a nagyanyját, Majthényi Annát okolták, aki egyfelől a poklok ördögeiként festette le a férfiakat már a serdülő lánynak is, másfelől minden udvarlót elüldözött, mert nem tartotta őket a családhoz megfelelő partinak.

Fráter Erzsébet azt hitte, most már a fiával talán jobban ki tud egyezni a járandóságon felüli pénzügyi támogatásokban, mint a szigorú Veres Gyulával. Időközben, még 1871 decemberében, Madách Aladár levelet kapott Nagyváradról, ezt egy bizonyos Kádár Lajos írta. Az illető tudatja, hogy Erzsébet súlyosan beteg, és őrülési rohamai vannak, Aladár siessen, ha még látni akarja. Aladár oda is utazik, de kiderül, hogy Erzsébet nem is olyan beteg, s őrülési rohamai sincsenek. Bizonyára úgy vélte, az anyja találta ki az egészet. Feljegyzése szerint: „Fráter Erzsébet is cselédjét s ismeretlen cinkosát vádolja, hogy betegségét az ő gonoszságuk okozza.” Majd hozzáfűz (a korabeli helyesírás szerint) két szót: „Pénz kérés”. Bizonyára így foglalja össze, hogy anyja ezzel a csellel kívánt tőle még több támogatást kérni. Hogy ő aztán adott-e vagy sem, azt már nem rögzíti.

Fráter Erzsébet viszont a következő évben radikális döntésre szánja el magát: Balassagyarmatra utazik. Aladár feljegyzése: „Bgyarmatra jött 72. ápr. 18. maradt 73 dec. végéig.” Innen tudjuk, hogy Erzsébet a Zöldfa vendéglőben lakott, de nem fizetett, mert a vendéglős Teller Ignác aztán a számlát megküldte Aladárnak, aki valószínűleg ki is egyenlítette azt.

Másfél esztendő Balassagyarmaton. Ki tudja, ekkor esett-e meg a mendemondákban megmaradt történet, hogy kikocsizott Sztregovára, de ott a volt anyósa nem engedte be, hanem elküldette a cselédekkel a kapu elől. Mindenesetre a családnak is kellemetlen lehetett, hogy a helyi szóbeszéd újra felkapta a nevüket. S még mi mindent fűzhettek a történethez, mely szerint Madách Imre özvegye a városi vendéglő lakója másfél éven át! El nem tudjuk képzelni, mivel töltötte az idejét, hiszen semmihez nem értett, de legalább a hitelezők elől megmenekült, bár a félévi apanázst már évekre előre lefoglalták, ő csak fia alkalmi pénzsegélyeiben bízhatott. Akár még lányához, Jolánhoz is elutazhatott, nincs messze Fülekkelecsény, de hát ez csak feltevés, ennek nincs nyoma. Ahogy annak sem, hogy lánya bármikor bármivel segítette volna az édesanyját. Ráadásul ekkor született meg az első unokája, a kis Sára!

Fráter Erzsébet életének két utolsó évéről Balogh Károly – Madách nővérének unokája – kimásolásában megmaradt szórvány adatok segítségével tudunk ismerethez jutni. Még ha töredékesek is, ilyen mivoltukban is drámai képet rajzolnak egy tragikus sors befejezéséről. A szereplők Madách Aladár, Fráter Erzsébet, a testvére, Fráter Béla, a nagyváradi rendőrkapitány és Baranyi Adolf, egy férfirokon. A levélváltások tanúsága szerint valóságos alkudozás folyik Fráter Erzsébet élete felett. Az ügy most már mindenkinek kellemetlen.

Aladár feljegyzése szerint anyja 1873 végén visszament Gyarmatról Nagyváradra, s ő 1874. október 4-ig „segélyezés alatt” tartotta. Valószínűleg a féléves eltartási pénzen kívül. Erre utal egy 1875. júniusi levélváltás Aladár és Béla között. Balogh Károly ennyit másolt ki a levelekből: „Fráter Béla, Erzsi testvére Cséhtelekről szigorúan felszólítja, hogy tegyen eleget gyermeki s emberi kötelességének, és segítse anyját, kinek »még csak leváltó inge sincsen« – már 3 hónapja, hogy mindig egy van rajta, így maholnap a férgek alkalmatlanságának leend minden bizonnyal kitéve.” Erre Aladár: „Én anyámnak évenként 840 frt életjáradékot füzetek, hogy avval mi történik, arról nem tehetek, különben nem is ösmerem, s egyetlen emlékem tőle egy kopasz hely fejemen, honnét hajamat, mint gyermeknek, tövestől kiszaggatta. Egy gyönge órában mégis megszántam, s kezdtem segíteni, de ezen segélyemet is oly hallatlan dacosan és durván fogadta, hogy pár hónap múlva ezt is beszüntettem.”

Ez egy ismeretlen történet, ez a hajkitépés. Nem eshetett meg máskor, csak 1853 tavaszán vagy nyarán, amikor Madách Pesten volt internálva. Az akkori levelekből kirajzolódik Erzsébet depressziós állapota, ekkor eshetett neki önkívületi dührohamában a kisfiúnak is.

Mindenki Aladárnak címezi levelét és kéréseit. Nyilvánvaló, ő a név viselője, a család feje ebben az ágban. Végül is az anyjáról van szó.  1875. június 13-án Fráter Béla, Erzsébet fivére ír levelet. Aladár válaszából következtetünk arra, hogy Béla azt kérte, Aladár fizessen az anyja eltartásáért egy váradi személynek. Aladár válasza: csak abban az esetben, ha Béla vállalja, hogy ketten együtt fizetnek az eltartásért. Majd így folytatja: „ha azt hiszi bátyám, hogy így sem jövünk ki véle, úgy, mint ideiglenes állapotot kérem ezt berendezni, amíg vagy gyámság alá lehet helyezni, vagy esetleg talán a Lipót mezőre – utolsó 2 esetben a megajánlottnál nagyobb áldozatra is hajlandó leszek, de bátyámnak, mint anyám testvérének, illendőbb lesz a két esetben az eljárást megindítani. Tökéletesen el vagyok határozva a fent írt ajánlatomon kívül egyebet nem tenni, s fogom tudni magamat anyám netaláni tolakodása ellen védelmezni.” Nézzünk szembe a tényekkel: a gyermek az anyját elmegyógyintézetben, az örültek házában kívánja elhelyeztetni. De ezt rábízná Erzsébet testvérére, úgy tűnik, ez neki mégis kellemetlen lenne. Valamint be is fejezi anyja további segítését, elege van már a folyamatos pénzkérésekből és kisebb összegek küldéséből. Részéről befejezte. (…)

Végül egyikük sem vette ki részét a költségekből, ezért írja 1875. június 27-én Fráter Béla Aladárnak: „Anyádat a nagyvilágba visszabocsájtani kelletett, saját hanyagságod miatt. Tudd meg tehát: Hogy anyád a családunk szégyenére faluról falura kóborog. – 3 hónap ólta nem vett tiszta ruhát, lábait már nem fedi cipő, múlt pénteken a margittai hetivásár alkalmával a híd alatt ült egy világ láttára, ma holnap éhen fog elveszni, s én oly szegény vagyok, hogy rajta a legjobb akarattal sem segíthetek, ha te mindezt nem szégyenled, s jobb érzületed őt meg nem szánja… – ám lásd mi fog vele történni!”

Fráter Erzsébet ekkor egy bizonyos Szakáll Lászlónénál lakik Margittán, aki végül is rokon, az ő férjének volt a testvére Fráter Béla felesége. A június 28-án kelt levelét Szakáll Lászlóné elküldte a balassagyarmati járásbíróságra, amely azt 4054 szám alatt július 8-án továbbította Madách Aladárnak. Az asszony természetesen pénzt kér Erzsébet eltartásáért vagy adósságaiért, összesen 34 forintot, hiszen „Fráter Béla testvére reá se néz”. De Aladár sem viselkedhet ilyen kegyetlenül, „akár mi úton pazarolta is el, amije van, mégis hidegebb volna az olyan gyerek a kőnél, aki édesanyján nem segítene”. Úgy véli, Erzsébet már elmebeteg: „őrjült, az utcákon mezitláb jár-kel és a réteken alszik.” Végső soron ő is csak azt javasolja, amit Aladár is felvetett Fráter Bélának: „legyen legalább annyi szívességgel, hogy vitesse be N[agy]váradra a bolondok házába.”

Az augusztus 18-án kelt levelében Szakallné már tragikus állapotokról számolt be: „ha pénz jön kezéhez, egy nap elherdálja és el is csalják tőle. Tsak egy kis ruhára egyéb semmire, mert akkor még zavartabb a szeszes italoktól – most hogy rendesen él, nem oly zavart.[”]  Madách Aladár ekkor küldött Szakallnénak az anyja ellátására 25 forintot, ruhavásárlásra  ugyancsak 25 forintot.

1875 augusztusában végleg elszökött Szakallnétől Erzsébet. Ezt rokonától, Baranyi Adolftól tudjuk, aki majd Aladárt tájékoztatja a halálhírről, leírva Erzsébet utolsó heteit. Ennél tragikusabb sorokat aligha lehet olvasni: „…Margittáról eltávozott, és különféle viszontagságok után ismét Nagyváradra vetődött, itt kezdetben az előkelőbb szállodákban, majd kisebb vendéglőkben és kocsmákban tartózkodott, fizetésképtelensége mellett azonban minden értékesebb tárgyait részint zálogban ott elhagyogatván, részint minden ruháit is eladogatván, hogy mindennapi élelmét kiteremthesse, azokból is kizáratott, később hol egyik, hol másik ismerőséhez beszállásolta magát, de részint beteges és dezolált [nyomorúságos] állapota, részint szeszélyes és megférhetetlen természete miatt sehol sem tűretvén, annyira kiszorult mindenütt, hogy a szó szoros értelmében menhely nélkül maradva nappal az utcákon csavarogni s éjjel is ott fetrengeni kényteleníttetvén, az éjjeli őrök által több ízben be is kísértetett, s csavargó és kétes jellemű személyekkel a városháza börtönébe záratott.”

És ez pontosan így is történt. Erről a nagyváradi rendőrkapitány, a már említett Serényi Gusztáv 1875. szeptember 30-án kelt átiratában tájékoztatta Aladárt. A teljes levél Balogh Károly másolatában így hangzik: „Dicső emlékezetű megboldogult atyja özvegye Madács Fráter Erzsébet, ki önnek édesannya, egy idő óta ismét városunkban tartózkodik, hol egyik, hol másik ismerősénél, azonban oly elhagyott állapotban, ruházat nélkül, tisztátalan állapotban, hogy többen – kiknél egy ideig menhelyet talált – megkerestek aziránt, hogy vagy eltávolíttassam a város területéről, vagy pedig ellátásáról gondoskodjam; én tehát egyrészről kötelességemből, míg másrészről megboldogult atyja dicső emléke iránti tiszteletből folyólag tudatom tekintetességeddel, miszerint anyja a legnagyobb nyomor s ínséggel küzd: sőt éjjeli szállása sincs; egy ily anyának a legsürgősebb támogatás s segélyre van szüksége.

Megtörtént több ízben, hogy éjjeli szállásért önként jelentkezett a városhatárnál az éjjeli szolgálatot teljesítő rendőrbiztosnál Isten nevére esdve s könyörögve éjjeli szállásért miután nincs kihez és hová fordulnia. Ezen elősorolt adatokkal csak némüleg akartam ecsetelni az iszonyú helyzetet, mellyel küzd édesanyja.

Ennélfogva midőn ezt mély megilletődéssel tekintetességed tudomására hozni kívánom, egyszersmind bízva önnek megboldogult dicső emlékezetű atyjától örökölt nemeskeblűségére s nagylelkűségére, tudom, miként felesleges említenem azt, hogy gyermek mivel tartozik szüleinek, mert meg vagyok győződve arról, hogy ön ereiben is igazi magyar nemesi vér forr s méltó utódja kiván lenni megboldogult dicső emlékű atyjának.

Felkérem tehát tekintetességedet, hogy az itt le nem írható szorongatott helyzetben levő édesanyjáról mihamarabb gondoskodni s engem szándékáról körülményesen – 8 nap eltelte alatt – annál is inkább értesíteni méltóztassék, mert ellenesetben kénytelenítve leendek a törvényes eljárást édesanyja irányában foganatba venni.”

Mi lehet a törvényes ellátás? Bolondokháza? Vizsgálati fogság? Kitoloncolás? Ez a sorsa Madách Imre özvegyének?

Madách Aladár befejezte az édesanyja felőli gondoskodást. Számára többé nem létezik. Számszakilag is precíz, mondhatjuk, érzelemsivár válaszában így tájékoztatta Serényi Gusztáv rendőrkapitányt: „a hivatalos átiratot e hivatal hatáskörét és az ügy természetét tekintve, mint privát levelet tekintem, s mint ilyenre, de csakis ilyenre privát levélben a következőket van szerencsém felelni:

Madách Imre édesatyám végelválási szerződése szerint Fráter Erzsébet nejének 840 ft. életjáradék fizetését elvállalta, ezen kötelezettségét én örököltem. Ezen kívül én jogilag semmire sem vagyok kötelezve a világ semmiféle törvénye által. Ezen életjáradék többszörösen lefoglalva és felültáblázva van. Ha Fráter Erzsébet ezen életjáradékot előre elköltötte, úgy ő jogilag azon község terhére esik, hol utólszor tartózkodott, vagy ahol született. Én nálam sohasem lakott és nem is fog lakni! – Ez a dolog jogi oldala.

Társadalmi, hogy úgy mondjam morális szempontból én mindannak dacára, hogy éppen életjáradékát minden vagyonomra betábláztatta, ami nékem a további hipotekárius hitelt elvágta, engem tönkre juttatni akar, én mégis most már juli, august, sept., october hónapokra csupán gyengeségből havonkint 25 o. é. forintot füzetek Szakal László ügyvéd özvegyének Margittán, tartása fejében, ruházatára pedig eddig egy ízben 25, egy ízben 9 forintot küldtem (együtt 134 Ft), mit is postai vevényekkel és a nevezett özvegy leveleivel bizonyíthatok. Természetes, hogy sem én, sem nevezett özvegy nem akadályozhatja őtet kóborlásaiban. Midőn tehát ezeket tisztelettel közölném, egyszersmind fogadja őszinte tisztelettel köszönetemet szíves jóindulatáért családom régi jó neve iránt s minden esetre remélem, hogy teljes hivatalos hatalmával kényszeríteni fogja, hogy lakjon ott, hol lakásáért könyörületből fizetnek. Vagy ha igaz lenne, hogy utóbbi időkbeni rendetlen életmódja megzavarta elméjét (miután ez előtt ezen eset nem volt), oly mértékben, hogy szabadon nem lehet hagyni, akkor is uraságod minden esetre a jog és kötelesség szerint fog eljárni, ha az ilyen esetekben szokásos eljárást hivatalosan megindítja egy nyilvános intézetbe való elhelyezése végett. Én állapotát akkor is enyhíteni fogom, de magam irányában semmire sem kötelezem még privát levélben sem…[”]

Erzsébet élete tehát bevégeztetett. De még utolsó percében is gyermekeire gondolt. Ahogyan Baranyi Adolf megírja az utolsó órák történetét: „Ezen rémes hír után megkönyörülvén rajta, magunkhoz befogadtuk szegényt, ki már napok óta éhezett, s fekélyekkel és tetűvel telve volt; nőm s leányom ápolásuk alá vették, testéről lefoszlott undok rongyai helyett saját ruháikba öltöztették, s egyéb kényelméről lehetőleg gondoskodtak. Elmezavarodottságán kívül utóbbi időben epileptikai rohamok gyakrabban fordulván elő, előbb egy a szomszédságunkban lakó jó asszonynak ápolását vettük igénybe, de állapota mindinkább veszélyesebbé válván, az orvos tanácsára kórházi ápolásra kellett őt bíznunk; – s így történt, hogy f. hó 10-én saját beleegyezése szerint, a megyei kórházba tanácsolt felvétele után oda el is vittük, hol azóta naponta többször meglátogattuk, gondnokkal, ápolókkal s orvosokkal is beszélve, őtet ezeknek különös figyelmükbe ajánlottuk. Mint ő maga is beismerte, csakugyan a legjobb bánásmódban részesült, már-már javulását reméltük, azonban egy rendkívüli epileptikus roham ma délben eloldotta gyenge élete fáklyáját. Utóbbi napokban igen megváltozott eddigi nyugtalan természete – igen csendes volt, gyakran felsóhajtott gyermekei után, leginkább Téged, kedves Aladárját emlegette, néha nővéredet, Jolánkát is – félreismerhetetlenek voltak némi lelki furdalásai is miattatok –, végbúcsújában anyai áldását adta Reátok.”

Összefoglalva: 1875 novemberére Fráter Erzsébet a teljes lelki, szellemi és testi kimerülés állapotába került. Miután elmenekült Margittáról, Tótin keresztül Nagyváradra ment, de sehol nem talált otthonra. Pénze nem volt, ruházata is alig, ezért szeretné, ha letartóztatnák, a rendőrségi fogda mégis csak biztonságot jelent. Beteg, testét férgek rágják, éhezik. Ekkor talál rá a Baranyi család, akik azonnal segítették: a család nőtagjai saját ruhájukba öltöztették, ágyat és ennivalót adtak, és egy gondozónőt is felfogadtak mellé. A rendszeresen rátörő epileptikus (elmebaj-) rohamok miatt úgy vélték, veszélyessé válhat a környezetére. Ezért november 10-én vele egyetértésben elhelyezték a nagyváradi ispotályban, a szegények számára fenntartott kórházban. Orvosi kezelést kapott, megnyugodott, úgy tűnt, javul az állapota. Gyermekeit emlegette, s szinte utolsó szavaival anyai áldást kért rájuk. Egy váratlan és erős idegroham azonban november 17-én megölte.

Ő volt Madách Imréné, született Fráter Erzsébet, „Lidércke”, a reformkori nógrádi bálok egykori szépsége.

Halotti bejegyzése is megtalálható Nagyváradon, a református egyházi hivatalban, a halottak feljegyzését szolgáló kötetben.

A halott neve: Fráter Erzsébet néhai Madách Imre hitvese. Később átjavították, miután kiderült, kiről van szó: Fráter Erzsébet néhai Madách Imre birtokos és országos képviselő özvegye. Meghalt [1875] november 17-én. Születési helye: Csécse, Nógrád. Állandó lakása nem volt. A halál oka: eskór. Eltemetve Váradolaszi sírkert, november 19.  A temetési szertartást végezte Szikszai József ref. imával, Dankó Sándor énekvezér. A záró megjegyzés: Meghalt a vármegyei közkórházban. Halott kémlő: dr. Spiccer.  Az eskór az epilepszia egykori megnevezése.  L. Kiss Ibolya szerint „a múlt században gyűjtőfogalom volt az önkívülettel járó epileptikus rohamokra, másrészt az elmesorvadásra”. Mások szerint delirium tremens is értelmezhető e fogalom alatt. Más dokumentum nem maradt Fráter Erzsébet kórházi kezeléséről, gondozásáról.

Madách Imre özvegyét november 19-én, szombaton helyezték örök nyugalomra a váradolaszi temetőben. A családból senki nem volt jelen. A posta ilyen rövid idő alatt aligha ért oda Nógrádba, ámbár távírda már akkor is működött.

 

*

Felhasznált irodalom

 

Balog Károly: Madách, az ember és a költő. Budapest, 1934.

Balogh Károly: Gyerekkorom emlékei. Budapest, 1966.

Implom Irén: Nagyváradi tollrajzok. Nagyvárad, 1993.

Leblancné Kelemen Mária: Madách Imre-dokumentumok a Nógrád megyei levéltárban. Salgótarján, 1984.

Leblancné Kelemen Mária: Újabb Madách Imre-dokumentumok a Nógrád megyei levéltárból és az ország közgyűjteményeiből. Salgótarján, 1993.

L. Kiss Ibolya: Az asszony tragédiája. Bratislava, 1967.

Perédy György: Hol nyugszik Madách Imréné? In: Fráter Erzsébet emlékezete, 2. Csécse–Budapest, 2001.

 

*

 

Az itt közölt esszé részlet a szerző Fráter Erzsébetről készülő tanulmánykötetéből.

 

* A korabeli idézeteket eredeti helyesírásuk szerint közöljük.