Egy furcsa nagyregény

Kardos G. György, a vérbő humoráról ismert író és publicista egy szép nyári napon éppen hazafelé tartott, amikor a helyi díszállat-kereskedés kirakatában furcsa hirdetést pillantott meg: „Piranhaivadékok 250 forintért kaphatók”.

– Ki a fene akar piranhát venni? – morfondírozott az író, ám hazaérve Spiró György kopogott be hozzá azzal a hírrel, hogy nagyon jól halad legújabb könyvével, már a hétszázadik oldalon tart.

Kardos nem örült. „A minap fejeztem be egy ezer oldalas regényét” – írja Ez is én vagyok című könyvében. – „Amelyből ötszáz oldal kizárólag lengyel nevekből állott; mintha egy varsói telefonkönyvet olvastam volna”.

– Hévízen fogom befejezni, hamarosan olvashatod, hiszen te vagy a szerkesztőm – mondta Spiró Kardosnak. – Aztán már csak pihenni fogok. Augusztus közepén megyek Hévízre, és fejest ugrom a tóba.

Kardos G. György egészen mást tervezett aznap estére. Le volt sújtva. Öngyilkos gondolatok kerengtek az agyában. Kisvártatva azonban valami fény kezdett derengeni a barátja beígérte közel ezer oldalas regényétől sújtott szegény elméjében.

„Most hetven piranhát nevelek... egy nagyméretű akváriumban... Csobánkán, a hétvégi házam pincéjében.... Tegnap felhívott S. Gy.”

– Ahogy megbeszéltük – mondta. – Augusztusban, amint megjöttem Hévízről, jelentkezem a kézirattal.

„Nem válaszoltam” – írja Kardos. G. György. – „Tekintetem a semmibe révedt, mint mindig, ha rám tör a roham”.

Ez persze csak vicc, de nekem is valami hasonló jutott az eszembe, amikor Berta Zsolt írt nekem egy kedves e-mailt, miszerint legújabb és több mint ezer oldalas regénye mindkét kötetét nekem szánta ajándékba, nyilván nem egészen önzetlenül, hanem azt remélve, hogy írok róla valamelyik irodalmi lapba, mint ahogy korábbi kötetei esetében már sok évvel ezelőtt megtettem.

Fáradjak be érte a Magyar Napló könyvesboltjába.

Ha már ilyen szépen kért, befáradtam. És akkor személyesen is megláttam a két könyvet, melyek az elképzeltnél is nagyobb alakúak és súlyosabbak. És nem, nem volumenizált papírra nyomták őket, hanem a jóval nehezebb ofszetre, és keménykötés mindkettő.

Egy életem, egy halálom, gondoltam, és hazacipelve, felnyitottam a könyvet, bár a piranhák egyfolytában lelki szemeim előtt lebegtek. Úsztak. És tudom azt is, hogy Berta szeret a Budakalászi Lupa tóban úszkálni... De végül, bár először nagyon nem akartam, mégiscsak írtam róla. Íme, itt van:

Nem tudom, hányan fogják Berta Zsolt kétkötetes nagyregényét elolvasni, de az biztos, hogy a Mit tesz Isten szerzője a nagy elődök – nem véletlen a Háború se béke alcím – epikus erényeivel rendelkezik, (vagy inkább szeretne rendelkezni, de erről majd később) és roppant sok fontos adalékot tesz hozzá a huszadik század történelmét még a Kádár-korban tanult nemzedékek tárgyi tudásához.

Főleg a második világháború történetére igaz ez, hiszen ott szokás volt elhallgatni a magyar honvédség részsikereit a szovjetek ellen, nemkülönben az embermentők hőstetteit. Ráadásul igazi kuriózum, hogy mindezt Berta Zsolt egy Horthy tiszt személyében (nagypapája testvére volt az ihlető) meséli el, egyes szám első személyben.

A roppant olvasmányos mű egészen a XX. század elejétől kalauzol el bennünket a Kádár korig és összefügg Berta korábbi két regényével (Kalef és Jancsiszög), mintegy azok előzménye.

Kár, hogy Berta irodalmi-, és filmélményeit is belecsempészi a regényébe, ráadásul a főhős Cseke Zoltán Benedek még találkozik is a kort leíró könyvek és filmek szereplőivel. Faludy György például többször is felbukkan a regény oldalain, Cseke összefut vele a második világháború elején, a Felvidéken, később pedig Rákosi börtönében szintén. Még a vallomását is megosztja vele a költő, vagyis azt, mikor bemesélte az ávónak, hogy két amerikai ügynökkel volt kapcsolata, az egyik Walt Whitman, a másik Edgar Allan Poe. Kár, hogy az ördögöt nem eleveníti fel Berta, pedig az volt a legviccesebb figura Faludy György könyvében, Z. E. Bubbel néven. Talán már Berta is érezte, hogy ez már tényleg túlzás lenne.

De szerepel itt Fábry Zoltán két filmje is, a Sánta Ferenc regényéből készült Ötödik pecsét, illetve a Két félidő a pokolban, még Ónodi és Steiner is megelevenedik, csak a tömeges kivégzés marad el.

Aztán feltűnik Rejtő Jenő személyesen, Zsüti, vagyis G. Dénes György, a Karády-dalok zeneszerzője és szövegírója, no és persze maga Karády Katalin, Ujszászi tábornokról nem is beszélve.

Cseke István dédapa a Nyolcvan huszár tagjaként tör magának utat a Kárpátokon keresztül, Cseke "Bendzsi" pedig még A vöröslámpás házba is betér Makk Károly Erkölcsös éjszaka című filmjében.

Mindezeket az „utalásokat” (természetesen nem lehet utalásokról beszélni, ha a szerző ezeket beleszövi a maga szüzséjébe) az író a könyv végén lábjegyzeteli, ám így is van olyan történet, ami szinte irodalmi lopás, konkrétan Faludy György egyik legerotikusabb jelenete, amikor az úri kisasszonnyal annak autójában szerelmeskedik a hátsó ülésen.

Lehetne persze ez egy pikareszk regény, melyben a főhős úgy szálldos irodalmi és filmbéli alakokra, mint egy eltévedt méhecske, vagy elvarázsolt pillangó egy mesebeli történetben, de nem erről van szó. Az őrnagy úr halál komolyan jelenik meg és kezd dobozolni, Ónodi mindenkit kicselez, csak Faludy mosolyog bájosan a ki tudja hányadik megveretése során.

Apropós: megveretés! A főhős Csekét számtalanszor verik meg ebben a regényben, hol csendőrök, hol nyilasok, kommunisták, ávósok, ezt is nehéz lenne összeszámolni, mégsem történik semmi baja, azonkívül, hogy néha legyengül. Meg is sebesül időnként, de meg se kottyan neki. Így is minden nő őbelé szerelmes, így is végigharcolja a világháborút és az ötvenhatos forradalmat.

De valamit mégis tud Berta, valamit, amiért nem lehet ezt a regényt abbahagyni, még akkor sem, hogyha a mindenki ismerte történelmi leírásokat az ember békésen átlapozza. Talán azt, hogy végre van egy nagyregény, melyben a főhős, habár nem lesz soha gazdag ember (a szocializmusban az ilyesmi a pártfunkciók kivételével normál halandók számára gyakorlatilag elképzelhetetlen volt), ha meg is halnak a szerelmei (köztük egy félig magyar – félig szerb lány egészen hihetetlen módon), de végül sok-sok hőstett és jó értelemben vett vagányság után mégiscsak életben marad. Túljár a nyilasok, a kommunisták, és az őt mindvégig üldöző Sebestyén család tagjainak az eszén is. Sőt. Egy félig-meddig véletlen csere után édesapja személyazonosságával él tovább egy elhagyott zalai falucskában, apja pedig az ő nevén Ausztriában.

Ott gazdálkodik Benedek az ősi házban, és papíron 1894-ben született. A múlt század hatvanas éveire "Bendzsit" úgy megviselte az élet, hogy habár húsz évvel fiatalabb az igazolványába bejegyzett koránál, kinéz vagy hetvenhárom esztendősnek. Az emberek nem gyanakodnak (ezt inkább higgyük el az írónak), s ő nyugodtan gazdálkodhat.

„Az ember vagy egy követ fúj a világgal, vagy elbújik egy eldugott sarkában, hogy ne tapossák el. A harmadik út, hogy harcol, veszít, és végül eltapossák.” – mondja Benedek, aki mindhárom úton járt, de most megbékélt a másodikkal, az eldugott zuggal. „Valaha én voltam ebben a házban a legifjabb, most én vagyok a legöregebb.”

És Benedek még arra is vetemedik, hogy kiszól a könyvből, de ez a kiszólás is jól áll neki: „Örülök, hogy ezeken a lapokon újra átélhettem az életemet (…) Ugyan ki mondana nemet arra, hogy újra élheti az életét, bármilyen poklokat is járt meg időközben? Hiszen él. Hiszen élek.”

Egyelőre még – mit tesz Isten – féken tartom a piranhákat.

Berta Zsolt: Mit tesz Isten – Háború se béke. Magyar Napló, Budapest, 2026.