​​​​​​​Minden portré önarckép. Ezt már-már magától értetődően tudja minden festőnövendék. De hogy mennyire az, igazán a fotóportré árulja el. Hiszen a fotográfus elsősorban keres; s ha arcokat keres, a maga arcát kutatja. Minden érzékeny ponton saját magát érinti meg, önnön esendő lényét éri tetten.

A trambulinról lezuhanó test első pil­lantásra nem kelti föl a zuhanás érzetét; a már-már légies tartás inkább az önfeledtség élményét, a levegő megtartó erejébe vetett elemi bizalom érzetét erősíti.

Lehet ott haza, ahol nem értik a hexametert? Ahol Gulácsy eksztázisa nem üt rést életünk viaszos burkán? Haza, ami nem Na’Conxypan?

Buzássy már a címadással kínzó értelmezéskényszer-helyzetet teremt, mintegy azonmód gátat szabván a felelőtlen olvasásnak; rögtön az exponációnál megakasztván, ellehetetlenítvén a rutint, egy (mintegy) paralel másod-mozdulattal előlről hátrafelé átvilágítja művét.

A távol itt nem kerül közel, és a közelség sosem fog kitágulni. Nem láthatok a janicsárok jelmeze mögé, s az örökdíszletben rendszerhiba volna a könyöklő.

Ússzál, mondatocska! Valaki majd csak megtalál. Kihalász, ki halász. Nézeget, s eltöpreng, ki lehetsz, honnan jöttél. Napra tesz, szárítgat, hazavisz s felrak a polcra szemmagasságba. Megérkeztél a kikötőbe.

„Csányi Vilmos példájának analógiájára én a Múzeumok Éjszakáján abban szoktam megnyugodni, hogy alapvetően normálisak is vagyunk.” – Laik Eszter tárcája.

Ülünk országnyi közös szobában, közös asztal mellett, s ha akarjuk, ha nem; ha hisszük, ha nem; ha jó ez, és akkor is, ha nem: ugyanaz az apánk és az anyánk.

Mi lesz velünk, ha hirtelen mocsárban-bozótban, erdőelvén leljük föl magunkat? Ismerjük-e a gombák, gyökerek, zúzmók világát? Tudunk-e hurkot vetni, szélmentén cserkészni, csapdát ásni, nyomokat fejteni? Vadakat szelidíteni, követ pattintani, íjat húrozni? Tudunk-e majd túlélni? Ezer éves múltat ezredévnyi reményre cserélni? Bogyókurzus, gyökértanoda, tőrvetés: ez lesz a biznisz kisvártatva?

Kegyetlen hideg marta, s még csak nem is volt meztelen. Hó se volt sehol, csak valami homály és lábak. „Talán asztal, talán szék”, gondolta, ha képes lett volna gondolkodni. Fönt pedig, ahol a világot sejtette, egy hatalmas kő ingott valami peremen. Ennyi volt a világ. Sűrű homály, hideg, lábak és egy perem, rajta a botladozó kővel.

Nem kerestük a kijáratot, egymás felé. Fuldoklunk iszapban, bűntudatban, fertőzünk múltat és jövőt, akár az őrült istenek, akik csupán egy "félelemmel és irtózattal telt" mementót hagytak maguk után az emberek megtévesztésére.