A tölgyfaház ajtaja vidáman nyikorgott, mikor Zakariás végre megérkezett a munkából. Kibújt az esőkabátjából, és levette a bakancsait. Kifordította belőlük az összegyűlt vizet, mire egy helyes kis tócsa nőtt a konyhakőre. A pocsolya fintorogva mutatta az óriásnak, hogy a szakálla telis-tele van csimbókkal, ráadásul egyikbe-másiba bogáncs is kapaszkodott.   

Kerekerdő közelében, Üveghegyen jóval innen áll egy csodás palota. Kacskaringós, árnyas úton, szellő fúta dimbes-dombon találhattok csak oda. Muzsikál ott a természet, mikor minden feléled, rigó füttye csalogat. Patak csobogása kísér, hangja csillogóan zenél, átölel fát, bokrokat.

Egyszer élt, hol nem élt, élt egyszer egy vándor. Hegyekre mászott, folyókban úszott, átvágott réteken át, országutakon, kanyargó ösvényeken bandukolt. Szebbnél-szebb vidékeket látott,  jó és rossz emberekkel találkozott, volt, akivel beszélgetett, volt, akivel hallgatott. 

Jött-ment a világban, hol könnyen, hol nehezen, ha nehezen, erőt adott neki egyetlen vagyona, egy gyönyörűséges igazgyöngy.

Hideg januári reggel virradt a hófedte, erdőszéli hegyoldalra. A zúzmarás ágakon élesen meredeztek a fagy csókolta, apró tüskék. A tegnapi lábnyomokat is rég elfedte az éjjel esett friss hó. A lassan ébredő, halvány rózsaszín napfelkeltében százféle színben tündökölt a kopogósra dermedt világ.