Ki gondolná egy ma prosperáló magyar író-sztárról, a kánon lovagjáról, hogy Nobel-ajánlás ide, állami kitüntetések oda, vacsorák és villásreggelik a politikai elittel amoda, húsz év múlva törlődik a tudatból, a könyvtárak kiszórják remekműveit, a lapok nem írnak róla, a folyóiratok elfelejtik, az olvasó nem találkozik a nevével, kikopik az olvasói emlékezetből is. Kész, az írónak vége még úgy is, ha éppen nem politikai tisztogatás végez vele, mindössze az olvasói szokások megváltozása. Bár politikai tisztogatást némi aggodalommal írom, Magyarországon semmi nem örök, minden elképzelhető. Az elképzelhetetlen is.

A kor is bőkezűen bánik a fiatal, fogékony Máraival feldolgozható nyersanyag dolgában. Élőben láthatja az első világháborút, hallgathatja Ferencz József optimistán csengő szavait: "mire a levelek lehullanak, katonáink hazatérnek", a világháború szomorú közepét, még szomorúbb végét, láthatja a Károlyi-kormányt, a Tanács-kormány regnálását, de láthatja Trianont is, testközelből tapasztalja meg, hogy Kassa leválik az anyaországról, egy új, soha nem volt képződmény részévé válik, Csehszlovákia határain belülre kerül.

1848. március 15-én Laborfalvi Rózától a Bánk Bán előadásán egy nemzetiszínű "szalagcsillagot" (kokárdát) kap a mellére. Mikszáth megrendítően meséli el a Jókai-kötetben. Egy hét múlva Laborfalvi, aki nyolc évvel és jelentős ágybéli jártassággal idősebb Jókainál, horgolt nemzetiszínű süveget küld neki, mézesmadzag gyanánt. Jókai azonnal felragad a süvegre. Ettől kezdve szerelmes galambpárként burukkolnak Pesten. 

Nem nagy durranás, viszont rá lehet szokni. Ugyanúgy, mint Rejtőre, Göre Gáborra. Olyan, mint a hecsedlilekvár, kicsit fanyar, humora Rejtőt (Göre-Gárdonyi Gábort) meg sem közelíti, bár igazságosabb azt mondani, más. Angol humor. Hogy a gátat áttörje az angol humor, számomra kötelező eszköz Galla Miklós anglomániája (szöveg és vizualitás egy fronton), nélküle a kapuk előtt marad. De olvastam. Rászoktam. Amikor beleun az olvasó, félretolja, keres mást.

Aztán padlóra vitte a kulthatalom, indexre került, nem jutott ereje feltápászkodni, ott halt meg a csemői borospince fölé épült vityillóban. Éhesen, rongyosan, szomjasan. Ami rendben is. Aki még negyven se, máris az őszi gyümölcskosárra vetette magát, ötvenkét évesen meghalhat feladat nélkül. Azután majd feltámad jókedvűen, ha szükség lesz a hangjára. De nyolcvanhatban nem kellett. Jutott a regnálónak éppen elég gebasz Gorbacsovval, nemhogy még egy Ladányi nevű reformkommunista bohóccal is foglalkozzanak.

1919 elején a bajai kórházban gyógykezelik, de lelép; július 22-én gyereke szeme láttára revolverlövésekkel megöli feleségét, megmérgezi magát és felvágja ereit. A szabadkai kórházból újra szökik, a budapesti Moravcsik-klinikára menne, de a jugoszláv határőrök feltartóztatják. Csáth ekkor halálos dózist vesz be, sikerül megmérgeznie magát. 32 éves. Ez van. Senki nem jön kész recepttel a világra. A tehetség és a zsenialitás ugyan útlevél a Parnasszusra, a boldogság birodalmába nem feltétlenül. Pedig, ha titkon is, mindannyian afelé vennénk az irányt.

Láthatóan (és érthetően) Gyergyai is eltűnődik azon, hogyan történik a világban, hogyan Magyarországon. Miképpen választja le magáról a magasirodalom az alacsonyirodalmat, a lektűrt, a detektívregényt, és mi felé tart, ha így marad. Mi a trükkje, hogy a franciáknál így is lehet. Gyergyai se tudta, én se tudom, nyilván a franciák se tudják. Egyszerűen így alakult. Történelmileg.

Rideg persze nem hülye, ha már úgy történt, ahogy, nem rakja nyakára a hurkot önként és dalolva. Mindent elvégez, mindent elvállal, amivel a hatalom megbízza. Katonatiszt egy időben. Ő is, mint mindenki, akinek kötelező, írja termelési regényeit (Örkény is írja, Németh László nemkülönben a termelési drámát 1961-ben(!), Utazás címmel).

Hogy halála után ilyen sokkal mit üzen, ha egyáltalán léteznek írói üzenetek (a névrokon Nagy Lászlóé kivételével, aki valóban üzen feketén-fehéren, Tavasz-képernyőről: „Ha van emberi arcuk, akkor csókoltatom őket!”), tehát, ha B. Nagy mond valamit, nem kérdés, a következőket mondja: „Törtetőket, önjelölt zsenit, selyeminges pojácát, felcsillagzott fingocskát leszarni. Végezd a munkád, végezd el a napi feladatod, mert soha nem tudni, milyen rövid az idő.” És jó, ha ehhez tartjuk magunkat.

Azután könyvek. Négy kötete jelent meg, és egy színpadi meseköltemény. Azután hivatal, azután eltűnt a hivatali süllyesztőben. Jó író. Hogy hivatalnoknak milyen, nem tudhatni, de a cigányok mai helyzetét látva, nem zavarhatott sok vizet. Senki nem gondolja, hogy összeegyeztethető egyszerre politikusnak lenni, politikusi pénzekből jól élni, és mellette hajnalban kelni, indítani az agyat, rojtosra üli a segget a számítógép mellett.

Blazírt, szürke, dísztelen, szociografikus. Ilyen író is van.
Pontos, éles, tömör, kíméletlen novellái mestermunkák.
Sokat ír. De – minthogy nem szívesen olvasunk blazírt, dísztelen, rosszkedvű, savanyú képű írót –, ma leginkább a Képtelen természetrajz című parádés gyűjtemény okán ismerjük.

Zárójelben, de mert fontos tényező a nagyregény életében, megjegyzendő: az 1922-ben megjelent Ulyssest a nép jóerkölcsére veszettül vigyázó hatóság 1936-ig, tehát 14 évig betiltotta az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban, ami feltétlenül jó reklám, Joyce maga sem találhatott volna ki hatékonyabbat. És az is megjegyzendő az elkeseredés szélén botladozó kezdő írók számára, hogy 1907-től huszonkét kiadó utasította vissza a Dublini embereket, míg végre 1914-ben Dublinban megjelent. Normális író a hatodiknál kételékedni kezd tehetségében, szemétkosárba vágja a kötetet.

Mindemellett Komjáthyt, aki 1880-tól balassagyarmati tanár, leveri a szerelmi balsors. Beleszeret egyik tanítvány leánykájába, aki viszontszereti. Ez a XIX. században se megfelelő ajánlólevél, erkölcstelenség címén kirúgják, száműzik. 1887-től, hogy az élet kerekebb legyen, német nyelvet tanít a színszlovák Szenicen. Itt írja meg Balassagyarmattól búcsúzva Búcsú Abderától című versét. Abdera ókori trákiai város. Az abderaiak a szülőföldjére hazalátogató Demokritoszt kinevették és bolondnak tartották. Az odalátogató Euripidészt pedig meg akarták verni. Abdera az önnön stipiditásában sülő-fővő, elégedett magyar kisváros megfelelője.

Arról se beszélünk, mi van, ha megéri a Horthy-évtizedeket. Sőt. Mi akkor, ha megéri Rákosit, Kádárt, ha netán Aczél elvtárs érzi magát felelősnek versei minőségéről dönteni. Megeshetett volna ez a szörnyűség, hiszen 1977-ben töltötte volna a százat. Nem beszélünk erről sem. Minek. Nem érte meg.

​​​​​​​Az Egy korty tenger + ezt miért nem így, azt miér úgy – összenőve.
Minthogy Fekete Gyula rádiós hangként kerül adatrögzítésre, később, sokkal később csúszik össze a harcos íróval, a könyveivel, a regényeiből készült filmekkel, ráadásul Az orvos halála is így jár, pedig statisztálok, mert a közeli vasútállomás óriás hársai alatt forgatják bizonyos jeleneteit, és pedig az az író is ott téblábol és unatkozik a forgatásokon.

Aligha nyerő szöveg a hidegháború idején. De maradjunk ennyiben. Ha olvasni akarunk, ha a gyerekek vagy az unokák kezébe akarunk nyomni Fekete Istvánt, tegyük meg, felejtsük el a politikus agyatlanságokat.

​​​​​​​Aki esetleg megzavarodik a politika (bármilyen politika) verbális önelégültségétől, tombolásától, kerítse elő A toronyőr visszapillant című gyűjteményét, hogy értse, mi van. Mindig mi van. "Szépen élni mostanában nagyon nehéz, szinte lehetetlen. Szépen meghalni néha még lehet" – mondja. Azután: "Legyetek igazságosak: ne mérjetek egyenlő mértékkel."

A program irodalmi és politikai pletykák. Nem tudom, mi még. Próbálom kötni a történeteket, de mert a kisebb, de pillanatnyilag meghatározó hatalmú kultpolitkusok nevét sem ismerem, az írókét sem – Erdélytől Londonig – alig, hallgatok, mint a sült hal. De jó ott lenni.

Nem számított, nem tudtuk, hogy első felesége a főnöke lánya, Vészi Margit, azt sem, hogy a hogy Fedák Sári a második, nem tudjuk azt sem, hogy a rendező Horváth Ádám az unoka, és azt sem, a világ nem változik, a harc végtelen, a hatalomvágy, a Lebensraum kiterjesztésének vágya örök. Nem tudtunk a vagány Liliomról, arról sem, hogy világfi, és persze arról sem, hogy hihetetlen érzékkel lép meg Hitler és Szálasi elől, húz ki Amerikába.

​​​​​​​De a társadalom nem fogadja vissza. Nincs más, mint megtalálni a régi cimborákat a kocsmákban és azok környékén. 1461 végétől írja a Testamentumot. 1462 novemberében Villont kétszer tartóztatják le. Második alkalommal, mert éppen elegük lesz a visszaeső bűnözőből – akasztófára ítélik. De ismét megússza, 1463. január 5-én a büntetést megváltoztatják, tíz évre száműzik Párizsból. Különös technológia, halálbüntetést tíz év száműzetésre.