Mára „védjegyévé” vált kitűnő szonettkoszorúit egykor Lator László szigorú tolla javította. A kötött forma nála fegyelmező erő, egyébként pedig képes sok mindent „csakazértis” alapon véghez vinni: legyen az félmaraton, hegymászás vagy nehéz versformában komponálás. „Civilként” gyerekekkel foglalkozik, nagyon is felnőtt módra. Rajzolni viszont csak koalát tud, mint mondja, azt sem jól. – Vesztergom Andreával beszélgettünk.

I.
Emlékezz rám, mikor már nem leszek,
Betűkbe forrt, de fennmaradt az elme,
Megannyi évet ébren áttelelve
Öleltek át a sürgető neszek.
A bú között öröm: soványka kis keszeg,
Bársony-álmon foszladó a kelme,
Szétszakadt darabja egybekelne,
Remény a nyár, mi réseket beszeg.
A némaság a végső félelem,
Mellyel annyiszor ha incselegtem,
Visszatolt a súlyos ismeretlen.
S ha lesz erő, mi innen eltörölne,
A kőbe vésve lelheted nevem,
Majd eltűnök messzi néma földbe.

Örök nyarak

A parton átmosott rozsdaszín amorfok:
álmodtam róluk, hogy megannyi kőhal,
lélekvesztett, papír kalózhajót fog
az elfelejtett, régi úttörődal.

Vetítőbe fűzött megsárgult szalag.
Lehetne kép, de előhíva nem lett,
mint a kert végébe elkotort salak
ez is, több száz kópiányi mellett.

Sarokba támasztott ócska drótszamár,
csodálkozom, hogy el se lopta senki,
lilás vintage-dizájn lett azóta már,

Fecske Csaba költészete éppolyan sokoldalú, mint ő maga. A népies lírától az avantgárdon át a posztmodernig olvas és ismer szinte mindent a magyar irodalomból. A költészet mellett a barátságok éltetik, nemcsak Miskolcon, de országszerte nagyon sokan ismerik, olvassák. 1990-ben az élet „bepróbálkozott”, hogy kettétörje pályáját és őt magát – ám a sors nem tudta: ezt a költőt keményebb fából faragták annál, hogy feladja...

Előveszem jobbik eszem,
fiamat elkényeztetem,
         az ám,
         lazán!

Mindnyájan az időben élünk, csak nem mindig tudatosítjuk magunkban. Akkor riadunk rá, ha felfüggeszti szakadatlan folyását, és szorítása érhet fájdalmasan vagy gyönyörtelien – ezek a pillanatok mindenképpen kiemelkednek az idő megszakítatlan áradásából.  

Őszi napozás

a fáradt szeptemberi nap nyaldossa arcomat
nyálával bearanyoz
önmagam szobraként feszítek
egy látogatók elől lezárt múzeumban
lefulladó motor hangján zúg a légy
kifogyott belőle a nyár
ez a hang ébreszt szemhéjam mögé bújtam
mint gyerekkoromban
az elsötétített szobába nyári viharok idején
elült a vihar de azóta is villámok alszanak párnám alatt
madárszárnyak püpügése a csöndben lombsusogás
amit megzavar az erőlködő test munkazaja

Zavartan ült, újra és újra el kellett olvasnia a sorokat, hogy talán észreveszi a tévedést, nem is az van odaírva, amit olvasott, eltévesztette, a szeme kihagyott vagy hozzátett egy-két betűt, és ettől megváltozott, egészen más lett az értelme. Baljós gondolatok is felködlöttek, megformálatlanul, de annál ijesztőbben, hogy talán az oroszok, vagy az ukrán titkosszolgálat, vagy éppen a magyar, valami összeesküvés, de ugyan miért, mi értelme volna, ki ő, talán mégis a barátok, Diána szervezte, de nincs ünnepelni valója, a születésnapja egy hónapja volt, a névnapokkal meg nemigen törődnek, tévedés lesz, rossz tréfa, sajtóhiba, véletlen egybeesés.

Száraz Miklós György prózájában a sorok között bújik meg ez a tapasztalat. Nem konkrétan, nem harsányan, inkább olyan finoman, ahogyan a panteisták vélik fölfedezni a mindenségben a Mindenhatót, s ezáltal szakrálissá nemesítik a kézzelfoghatót és a megmagyarázhatatlant egyaránt. Az Ezüst Macskát úgy itatja át a misztika, ahogyan az üvegbe növesztett körtét a ráöntött pálinka.

Száraz Miklós György 1958-ban született Budapesten, többek között József Attila- és Babérkoszorú-díjas, Térey-ösztöndíjas író, nem mellesleg a Székely Bicskarend „lovagja”. 1984-ben végzett az ELTE történelem és levéltár szakán, dolgozott a KSH-nál, majd üzemi lapok újságírójaként. 1989-től 1991-ig a Juhász Ferenc szerkesztette Új Írás rovatvezetője volt, később több könyvkiadó irodalmi vezetőjeként tevékenykedett. Évtizedek óta szabad foglalkozású író, emellett hosszabb-rövidebb ideig számos lap és nem egy kiadó munkatársa. − Irodalomról, írásról, családról, nemzetről, otthonról, otthonosságról és sok minden egyébről beszélgettünk.

Még magyarok szájából is elhangzik olykor, hogy magyarság valójában nincs, mert az évszázadok során eltűntünk, besenyők, mongolok, tatárok, törökök, németek, szerbek, románok, oroszok, zsidók, kommunisták etc. az utolsó szálig kipusztítottak vagy beolvasztottak minket. Ez persze rosszindulatú és történelmietlen ostobaság, mert ugye senki sem gondolja komolyan, hogy spanyolok valójában nincsenek, hanem csak egy nagy keveréknép létezik, ibérek, kelták, keltibérek, föníciaiak, görögök, karthágóiak, rómaiak, zsidók, alánok, vízigótok, arabok, berberek, cigányok, baszkok, katalánok, gallegók egyvelege.

Ratkó Józseftől jutott el Tandori Dezsőig, a népművelés szakon a bábkészítés- és mozgatás művészete bűvölte el, később gyerekrajzokon figyelte meg a formanyelv és rajznyelv alakulását, s míg költői univerzumában semmi sem lehetetlen, képzőművészként és fotósként mindig más-más színben látja a világot. – Vass Tibort szerkesztője, munkatársa, életműve egyik legjobb ismerője, Berka Attila kérdezte.

2021-ben harminc éve volt, hogy megalakult az ÚB, vagyis az Új Bekezdés Művészeti Egyesület. Alapítója és működtetője az akkor 23 éves Vass Tibor. Emlékezetem szerint a következő évben találkoztam vele először Miskolcon, a Korvin Ottó (később Corvin) utcai buszmegállóban, a Napjaink (később Holnap) szerkesztőségéből jövet, vagy éppen oda menet. Minden helyi szerző, költő- és íróféleségek útja oda vezetett, vagy onnét volt kiakolbólítva.

Ahová a faluban legott
nem képes lecsapni,
arról feljegyzést készít.

„Ennyi legyet nem lehet egy csapásra lecsapni, kapkodhatjuk a fejünket. Lapozunk, lapulunk, és közben légy-otton vagyunk, ehhez nekünk is legyekké kell válnunk, nyelvet zümmögnünk, már viszket a lapockánk, jujj, hány szárnyunk nő vajon?” – Deák Csillag és Kölüs Lajos kettős kritikája Vass Tibor A Nagy Bibin és a műlovarnő című kötetéről.