szeretett nagymamámnak

Egy hajléktalan emlékére

Sosem kért tőlünk semmit. Így adtunk neki.
Ott feküdt a hideg novemberi estén a padon.
Aztán egy pincében.
A hatvan évet sem érte meg.
„Tiszteletem, Tanár úr!”– így köszönt mindig.
Abban az iskolában tanult, ahol tanítottam.
Aztán Ausztriában dolgozott.
A járványkor kirúgták, hazajött.
És ment lefelé. Ivott, ivott, ivott.
Emlékszem okos arcára, szemére.
De menthetetlen volt.

Elvitte az alkohol.
S várta tán ott, fönn, egy nyugalmas
akol.  

Elmúlt ötven év

A fészek újra látszik, üres már minden ág.
Az ágakon keresztül, a rések százain
a szürkehályog-égbolt talán miránk lelát,
mely ossziáni éppen, és cseppet sem latin.

Ha majd derűs lesz ismét, a kócos szarkafészket
levélnek lenge zöldje előlünk eltakarja,
és hajnalonta már az új csörgésével ébreszt
fénylő, korom-szmokingban az ágakon a szarka.

talán még van bennem valami
abból a tündérből,

Ma szótlan ül
az idő, és látszódik a karjában
hagyott kanül.

tér ágyán fekszik a teremtő semmi az álom
ködbe veszett a sekély éj vére lobog ma elébed
és hínár ring benne erek mosolyán libeg hozzád
ezzel fűzd magad ódon egekhez emeld szemed énrám

szavak áramlatán úszom, 
olyan akár a csendes tenger, 

mégsem értelmetlen
lebegni ez óceánnyi cefrén.