S noha erekciója azt mutatta, hogy még szívesen tett-vett volna a kis lakásban, Ion Scutelnicu rövid úton a kagylóhoz ment, s hideg vizet lötykölt az arcába. Aztán rágyújtott egy Kentre, a dobozt az éjjeliszekrényre dobta, s kiviharzott az ajtón. Már igen vágyott a kinti friss levegőre, a kommunizmus felvillanyozó ózonjára.

A kocsmánál lovam megáll,
lehull rólam az ősz.
Elmossa bor özönvize,
fehér, de jó erős.

Elképzelem magam
százévesen:
ráncos krokodil, aki bárokban találkozik veled
szomorú hétvégék
lila fényében,
fejemet a válladra hajtom,
és vég nélkül vitatkozunk,
én a szigonyommal,
te a toldozott hálóddal.

„Walther rémülten észleli, hogy ugyanúgy elhagyják őt a napok, ahogy az egykor körülrajongott hölgyet az udvarlók (köztük nyilván ő is).” – A középkori német költő három szerelmes versét Márton László fordításában és izgalmas magyarázataival olvashatják.

A portugál drámairodalom egyik legnagyobb alakja 1523-ban elkészült komédiája a párválasztás kínjait figurázza ki. A főszereplő, Inês Pereira művelt és gitározni is tudó férjet akar, és bár a nőrokonai igyekeznek lebeszélni róla, makacsul ragaszkodik elképzeléséhez. – A drámarészletet Ladányi-Turóczi Csilla fordításában közöljük.

Újabban elkezdett spanyolul tanulni. Amikor épp nem írogat, szappanoperákat néz. Arról ábrándozik közben, hogy szerelemre lobban iránta egy mexikói vagy kolumbiai drogbáró lánya, ad a gazdáinak százezer dollárt (mi az neki, bagatell), és felszabadítja a rabszolgaságból.

„Hazaviszi magával a vak koldust, mintha csak tombolán nyerte volna, megeteti, megfürdeti, és eltöltenek együtt pár kellemes órát. „Pazar” – ítéli meg a helyzetet a másik, miután jól végigtapogatták egymást. De aztán eszébe jut, mégis mi lesz most?”

A nyár fene egy szörnyeteg,
augusztusban főleg, amikor melegre számít az ember,
bár nem kemence-forróságra.
Viszont ez kedvez a hajléktalanoknak,
akik, a mondás szerint, tükörtojást sütnek az aszfalton,
vagy a csatorna vasfedelén
eldobott pizzamaradékot melegítenek fel.

Világ-
Megálló és úszó-
Öv
A sötétben

„Helsinkibe költöztem, és rácsodálkoztam a metró narancssárga színére. Az emberek kinéztek az ablakon, habár a föld alatt voltunk. Nehéz volt a városban, soha nem találtam haza. Aztán felfedeztem azt az útvonalat, amelyen keresztül jó volt hazasétálni. Az Apulanta zenekarból Toni esténként ugyanabba az élelmiszerüzletbe járt, mint én. A kollégiumban sok téves riasztás volt, ezekre mindig felébredtem az éjszaka közepén.”

Hollóhajú ifjú a szép
örömlányra bámul,
folyékony borostyánt isznak
kobaltkék kupából.

Az életed olyan, mint egy panoráma Kolozsvár felett,
ahonnan látod a bank üvegszékházát,

és a folyót, amit oly gyakran figyelünk:
tökéletes környezet jövőbeli terveknek és eltolt lehetőségeknek,

A legjobb dolog, ami a búcsúzáskor elhangzott: „Száz év múlva fehér régészek fel fogják nyitni ezt a koporsót, és látván, hogy üres, azon gondolkoznak majd, hogy vajon ez mit jelent.”

A vakolókanalat kellene az öreg torkához szorítani, hogy szedje elő azt a pénzt. Csakhogy Mironnak ilyesféle akciókhoz nem volt elég vér a pucájában, Róbert pedig, nem mintha félt volna, vagy zsenírozza a dolog, de ha már azzal vezekelt a bűneiért, hogy Mironnal vesződött oly sokáig, ahogy egyébként Andreeával is, akkor úgy illett, hogy ezt az embert is a maga kínjára hagyja.

A magány ellen: kivimadarat
kezdtem nevelni
meg egy csótányt az éjjeliszekrényben
Este lefekvéskor közösen olvasunk
egy-egy oldalt Hadrianus emlékirataiból

Egy vaskos beszéd egy óriási szájban
Egy világágító-torony
Az én koponyámban,
Sodrodó bárkák
A vulkanikus létben

Ne nézz kegyetlen tükörbe,
A démonok kijátszanak,
Hamis képük pereg körbe

az író, aki nem provokál, olyan

mint az ivartalan here!

Kopaszon, bezárva ülök, akár egy elítélt,
a kupolás tetejű toronyban,
őszi levelekből font kötelekkel háromszor összetekerve.

És a Boszorkány… néha lustán belerúgok
egy rongykupacba a földön.

Látom, ahogy évről évre zsugorodik.

„…Én csak követem őt, bízva a nyelvében, amellyel mutatja az utat, amint hálaimát liheg a kemény útburkolathoz. Ez minden, amit érzékel a saját lába mozgásán kívül, és így is nagyon boldog.” – Sohár Pál novellája Kocsis Kata fordításában.