Tallér Edina az idei Könyvhéten debütált szépíróként A húsevő című kötetével. A regénnyé formálódó női történetekhez eS Kiss Judit fűzött észrevételeket, egyik bekezdésével bemutatva, másikkal továbbírva a könyvet.
 
 

  „Lehetetlen itt felsorolni mind a 67 jóbarátot, aki elküldte a maga történetét vagy verseit Alexander Brody kérésére.
    Brody a novelláik vagy verseik elé írt bevezetőben mutatja be és méltatja őket, meséli el pár mondatban az ismeretség eredetét. Szeretem az ebben megcsillanó bensőségesebb személyességet, a finoman kitapogatható különbségeket a komoly tisztelet, a hódolói elfogódottság, az udvarias főhajtás vagy a kacérkodó lovagiasság között.” – Laik Eszter írása

 
Bevallom őszintén, már rég szerettem volna egy ilyen könyvet a kezembe kaparinthatni. Ahol a szerző nem szentenciákból épít bábel- vagy elefántcsonttornyot, ahonnan hivatalos előadások hangján lehessen elmennydörögni, hogy kinek miről mit muszáj gondolni. Egy olyan könyvet, amelynek előszavában szerepelnek a bűvös szavak: “precedenst akartam teremteni. Olvassunk, fedezzünk fel újra! Ne tekintsük kötelezőnek a kanonizált fényekben való érzékelést: lássuk meg a csendesebb színeket is: a szétcsurgó aranyt és a szépiát.”  –  Szabó Csaba Kaffka Margit félmosolya című kötetéről Simon Ilona ír.

 Ebben a kötetben nem csak az a jó, hogy „indiszkrét” kérdésekre születnek őszinte és önmegmutató (de nem magamutogató) válaszok, nem is csak az, hogy időnként kiderül, ki tud kiváló rakottkrumplit csinálni, vagy hogy a támogatások megvonásával, "átrendezésével" a magyar folyóirat-kultúra alatt épp az a kulturális kormányzat helyezte el a bombát, amelyik finanszírozta a százéves Nyugat ünneplését. Itt beszélgetés folyik.

        Március 24-én jelenik meg:Paulina Éva: Hol vannak a jó pasik?  

 Az Egyedül a világ ellen (1943) népmesei fordulatokkal beszéli el az Istenszékén élő árva legényke igazságkeresését. Mártonka egy magányos öregember oltalmában nőtt fel, aki halála után nem hagyott rá mást örökül, mint a hitet az igazságosság győzelmében. Mártonka elindul, hogy megszerezze jussát, és közben naiv gyermekből furfangos legénnyé érik, aki az általános emberi értékek szerinti életre tanítja meg az elrománosodott falu magyar bíráját, akárcsak a már-már hitevesztett papot. A farkasölő fiú a háborús nemzedék szimbolikus alakjaként fogalmazza meg a háborúban „két pogány közt” ismét magára hagyott magyarság életérzését és helytállását. Az ironikus-humoros kisregény fordulatait Hangya János különleges-képregényszerű grafikái teszik feledhetetlen élménnyé. 

Az olvasót magával ragadja a Duna-part, a redakció bohém világa, Sebők Dénes, Szera munkás-szegénysége, villogó erkölcsei. Fátyolként vonja be ezt az idillt a főhős belső bizonytalansága, ki felismerve és élve az érvényesülés lehetőségeivel elfordul saját belső jobbik énjétől, és egy könnyebb útra lép. 

  Úgy gondolom most (rögtön dél), egy kevéssé ismert magyar írónőt láttam a fényburában, akivel mintha találkoztam volna az elmúlt évezredben. Igaz, csak a formákat tudtam levenni (seggméret, vállszélesség, mell, persze a járomcsontok, valamint az intenzitás volt ismerős, az viszont nagyon), arcvonásai azonosítatlanok maradtak ebből a távolságból. Kíváncsian néztem, meddig ropja, de elaludtam. Nyilván bírja egy darabig. A táncot.  

A magyar és a külföldi költészet zenéhez közelítését, zenei feldolgozását a Kaláka együttes már régen elkezdte, oly költőket találva, kiknek versei amúgy is közel állnak a zeneiséghez, s Kányádi Sándort is felfedezték már maguknak és a magyar embereknek idestova három évtizede; de ezúttal még az eddigi, mondhatni csupán megzenésített verseknél is különlegesebbet alkottak. Sok szép kerek szám adott alkalmat a költőnek és az együttesnek az ünneplésre, Kányádi Sándor nyolcvanéves, a Kaláka pedig éppen feleannyi.

Apám megvakarta a tarkóját, majd beinvitálta Orolyánt a konyhába. Az emeleti könyvtárszobába – ahol a robotkészítéshez szükséges szerszámaimat tartottam –, már nem ért fel a beszélgetés. Ablakából remek kilátás nyílt a kertfalat takaró hársfasorra, és az érpartig leereszkedő széles veteményesre, melynek tulipánt formázó, díszes kerítéskarói mellett sóskamezők hullámzottak az enyhe szélben. Ahogy a szoba hűvösében lomjaim között szemlét tartottam, eszembe jutott: ha nem lehet enyém Katinka, ha küzdelmes udvarlásom eredménytelenül zárul, őt megformázó bábut készítek.

Hogyan éli meg Olga, egy bankban dolgozó, igazán konszolidált és modern gondolkodású kisasszony egy végzetes ámde gyógyítható betegség kúráját egy pazar, hegyvidéki gyógyszállóban? Feltűnik a szerelem is egy fess síoktató személyében, de a mű oly keserű, mint bonbonok között a karamell. 

Crescenzo rendhagyó ügykezelése abban nyilvánul meg, hogy stílusa szerint a kiváló és izgalmas korabeli TIT-előadást (manapság: Mindentudás Egyeteme) ismeretterjesztő jelleget összeágyazza a legpompásabb mikszáthi mesélőkedv anekdotaváltozatával. Ebből születik az olvasmány. Maga az OLVASMÁNY.    Nincs egyetlen oldalpár, amit ne volna érdemes elolvasni. Esetek, kalandok, történetek, mókák és tanulságok a filozófia hosszú történetéből. Megjelenik a viceházmester bölcsessége, a cipészmesterné világa, a szkeptikusok, a sztoikusok, Platóntól Epikuroszig mindenki. A Phütagorasz-fejezet példának okáért a következő cím alatt szerepel: Phütagorasz a szupersztár.

Nyirő, aki Tamási Áronnal, Balázs Ferenccel, Szentimrei Jenővel, Kacsó Sándorral, Tompa Lászlóval egyike volt a Benedek Elek körül csoportosuló székely írói körnek, a trianoni országvesztés és lelkialkata révén is érzékenynek mutatkozott a halál kérdése iránt. Hogyisne lett volna érzékeny? Az 1889. július 28-án, a történelmi Magyarországon, Erdélyben, Udvarhely megyében, a homoródi járásban, Székelyzsomborban született író írásait olvasva, Madridig megtett életútját követve egyértelművé válik számunkra, hogy a másik emigrációba kényszerült erdélyi íróhoz, Wass Alberthez hasonlóan szenvedélyesen szerette szülőföldjét. Papként, tanárként, később íróként, újságíróként és az Erdélyi Párt képviselőjeként is a székely nép fájdalmának, keserűségének szószólója kívánt lenni.

1919. január 27-én halt meg a Liget Szanatóriumban, 42 évesen. Temetése január 29-én volt. Koporsóját a Nemzeti Múzeum előcsarnokában ravatalozták fel, ahol Kunfi Zsigmond, Móricz Zsigmond, Vincze Sándor, Babits Mihály, Karinthy Frigyes, Pikler Gyula, Bíró Lajos, Jászi Oszkár, Kernstok Károly, Schöpflin Aladár és sok más közéleti személyiség mellett több ezren rótták le kegyeletüket és búcsúztatták, majd kísérték utolsó útjára fedetlen fővel, a Múzeum körúton és a Rákóczi úton át a Kerepesi temetőig.

Van egy másik kérdés is mellesleg. Mit tennének a nemzetvédők, ha egy hasonló sorozat jelenne meg a nagy magyar királyokról, mert aligha tagadható, hogy XIV. Lajos maga volt a királyok királya. Mi volna, ha a nagy magyar királyok udvaráról, szexuális szokásairól jelenne meg hasonló mentalitású, többségében a szexre korlátozódó, a történelmet háttérkontúrként használó kötet? Lenne itt olyan tajtékzás, álljon meg a menet, hogy csak na.  

   Ha pedig elmulasztották volna, itt a könyv.   Egy könyv nem illan el, mint a televíziós sorozat.   A könyv fekete, kartonkötésű, jól bírja az utazást és egyéb inzultusokat. A könyv, kiváló paraméterei ellenére nem válik regénnyé, pedig bizonyos pontjain volna ilyen igényünk. Technikája leginkább hálóra emlékeztet. A webhasználó felmegy a google-ra, beüti a keresett vezérmotívumot: „Ne ölj”, és gyors egymásután ablakok nyílnak meg, különféle konstitúciós közelítésekből értelmezve a kérdéskört.

​​​​​​​Az egyik legérdekesebb fejezete a kötetnek a Szilánkok. A miniatűr versek formailag a szilánkosra tört gondolatok képzetét keltik. Vannak közöttük posztmodern epigrammák: „ki / megméretkezni / kész / harcban áll / szüntelen” (A harc), gondolat-szösszenetek, gnómák, nyelvi sziporkák: „egy lakható versben/ otthon érzi magát / minden gondolat”  (Otthon), paradoxonok: „az öröklétnél / semmi sem / fontosabb / csak az / öröklét” (Fontos), régi bölcsességek felülírásai, almanachlíra-utánzatok: „ a Tiszán / a szerelem / kompja / téged is / áthozna” (Vágy),  önreflexiók, szentenciák, evidenciák, bölcs tanácsok, különféle rövid gondolatfoszlányok stb.

Ami pedig hősét, Lada Bélát illeti: ő általában van. Általában él. Általában ébred (jó későn, általában) és általában megállapítja, hogy ő épp ott, akkor és általában van, amiben. Abban a bizonyos sötétlő erdőben. És hogy sötétben, az bizonyosnak tűnik – tegyük még hozzá. Úgy is mondhatnánk – a szerző szavaival – hogy a senkiségre ébred. Ám az olvasónak világossá válnak némely dolgok. Világossá, azaz azonossá a saját dolgaival. Például hogy túl sok kütyüje van, neki is: „rengeteg ruhája, bizbasza, és még ki tudja, mije, elveszi tőle a levegőt, a teret, megfojtja”.

„Széles csipkegalléros zekét viselt és egy puha kerek kalapot. Szűk nadrágja egyik szára vörös, a másik kék bársonyból készült. Egy tarka toll a kalapjábatűzve, bal vállán tarisznya.Sárga szarvasbőr cipő a lábán.A férfi nem látott engem.Egy tölgyfa árnyékában letelepedett és a zsákjából elővett egy összehajtható kártyát és egy ecsetkészletet. A tenger uszadékfát ringatott és hintáztatott. A festő kihalászott egy lapos fadarabot – talán egy fenyőfa deszka volt –, és leheletével szárítgatta. De festék sehol, még egy tintahal sem, hogy tintája legyen. Én már tűkön ültem. Lassan megközelítettem.Köhögtem. Fröcsköltem. Egy éles sáslevél megvágta az ujjam. 

   A valóságos világ öt őseleme – a víz, a tűz, a fém, a fa és a föld – a magyarországi magyart nyögve fizetett számlák képében közelíti meg. Huszadika környékén nehéz arra gondolnia, hogy fűtésszámlája és Lao-ce olyan indetermista párhuzamosok (mert: nincsenek változatlan dolgok, minden saját ellentétébe csap át, mondja a tao), melyeknek számottevő esélyük volna találkozni a gazdaságpolitika ködfátyla mögé rejtőző horizonton túl. Éppen e súlyosan determináló kettősségnek köszönhető, hogy úgy kerülök elő a 365 vers alól, mint a kiskakas, aki a gyémánt félkrajcárt kutatta, de elkapta a tao-zápor (a jin): tollai borzasak, taréja kókadt, sarkantyúja sáros.