Yann Martel várhatóan nem lesz egy Jókai. Ilyet, mint a Roccamatio-ház, tilos évente írni. Hasonlót sem. Mert íróját is kinyírja. Ha az olvasót kinyírja, az írót sem hagyja szárazon. Mert az olvasót a technika, az ötlet, a találmány, a betegség, a halál, a szenvtelenség, a történelem szenvtelensége is, a szülők fájdalma is, a menekülés a fájdalom elől, a menekülés vissza, a tehetetlenség – a kinyírja.    Ne add fel, szólít fel mindkét kötet. Soha, semmilyen körülmények között ne add fel. Ha nincs remény, az adjon erőt, hogy nincs remény.

  Elköszönőben még azt gondolom, talán eleve nem Hašek Švejkjéhez kellene hasonlítani, mert viszonyítási alap nélkül kiváló, olvasmányos, húzós regény azon kedves olvasók számára, akik szeretik a pörgős, humoros kalandokat, akik szeretnék látni a kommunizmus előtti Oroszországot, a föld népét, a pópákat, a hivatalnokbandát. De hát hogyan hasonlító más egyébhez, mint a fogamzás tárgyához?  

  A 2009 karácsonyára megjelent, de a könyvesboltok polcaira csak 2010 első hónapjaiban kerülő Transzírványok című blogkötet az Európai Unió bármely programjánál hatékonyabban bontja le a kulturális határokat Erdély és Magyarország között. Az Erdélyi kötődésű bloggerek rendkívül megengedő alcímével a földrajzi hovatartozás kritériuma lényegtelenné válik, és az írásokból az is kiderül: fontosabb az Erdéllyel való bármiféle érzelmi viszony kialakítása. 

Olvasunk régen vágyott regényt, gyűjteményes kötetet, gimnazistaként elbliccelt kötelező olvasmányt, művészeti albumot, elveszített, kölcsönadott, költözésben-válásban elkallódott, újra szem elé keveredett régi könyvet: Rejtőt, Móriczot, Kosztolányit, de Kemény Zsigmond veretes magyarján és Tömörkény gyöngysorán át a mai ászokig: Garaczi Lacit, Závadát, Esterházyt.   Az oroszokat, az amerikaiakat, a köztes kis és nagy irodalmi népeket nem is mondom, csak olvasunk. 

A szárnyas közhely így szól: a legnagyobb sztár is csak ember. No igen, de miféle? Alighanem mégiscsak másféle... A különbség nem abban mérhető, hogy ő az, aki a legszexisebb Armani vagy Chanel-kreációkban jelenik meg, aki örökké botrányokba keveredik. Igen, a sztár, még a legnagyobb is, ugyanolyan sérülékeny, keményen robotoló, betegségekkel és más bajokkal viaskodó, saját képességeiben is kételkedő ember

Onagy Zoltánt nemcsak szépíróként, de szerkesztőként, szervezőként, "kultúrafelelősként" is ismerhetjük, korábban szinte egybeforrt a neve a Terasz portállal, jelenleg az Irodalmi Jelen munkatársa. 

A novelláskötet első részében négy nemzedék néhány családtagjának egyéni sorsából emel ki az író megélt vagy hallott mozzanatokat. Újszerű megfogalmazásban olvashatunk a 2. világháborúban a fronton eltűnt nagyapáról, az évtizedeken át várakozó, reménykedő nagymamáról (Örök várakozás). A dédnagymama bemutatása is szuggesztív erejű, amint a halálos ágyán egyenként elbúcsúzik szeretteitől, de hasonló hatású képekkel jelenítődik meg az 56-ban szerepet vállaló apa képe is (Apám kései forradalma).

Mielőtt félreértés történne, rögzítsük: esszék. Ezek, kérem tisztelettel: élet-esszék. Az életet szépen visszaszivárogtatják az irodalomba. Amint a kötetben eljutunk addig, "Óvakodj a normális íróktól! A rendes író – mintegy hivatali kötelességből – mindig őrült egy kicsit, még a decensebb fajta is. A komplett idiótákat jól ismerjük: Ibsen skorpiókat kínzott írás közben, és gumiördögöket tartott az íróasztalfiókban; Dosztojevszkij olykor hörgött egyet, hátast dobott, és habzani kezdett a szája, sőt, a korabeli pletykák szerint kislányokkal fajtalankodott a fürdőben!", nem is értjük, hogyan bírtuk eddig a könyvbe zárt steril irodalmat. 

1990-ben országgyűlési képviselőnek választották, 1990 szeptemberétől a Művelődési és Közoktatási Minisztérium politikai államtitkáraként dolgozott.Mivel oktatási elképzeléseit nem tudta megvalósítani, lemondott államtitkári tisztségéről és kilépett az MDF-ből.1994-ig független országgyűlési képviselőként politizált, majd visszavonult; 1996-ig tagja volt a Nemzeti Demokrata Szövetségnek.

Bogdan Suceavă (1969), a román író, Kaliforniában matematikaprofesszor, a kilencvenes évek krónikáját szándékszik megírni; nemcsak a mikrokozmosz rejti magában a makrokozmosz teljes titkát, hanem egy nép vizsgálatnak alávetett véges történelmi intervalluma az egész addigi történelmének tömörítése, és meghatározza jövőjének irányát is. Bukarest a fordulat utáni évtizedben próféták, szekták, őrültek gyűjtőhelye, de úgy is mondhatjuk, hogy rendkívül spiritualizált. A főszereplő a Tanítómester, legalábbis erre következtetni abból, hogy időbeli születésével indul a könyv és furcsa, szétáradásos halálával végződik. Az időbeli születés azért hangsúlyozandó, mert a helyet tekintve volt egy erdélyi és egy havasalföldi születése is, e két élet találkozása, a két test egybefonódása csak felnőttkorában következik be, bevonul Bukarestbe, igaz a dolog nem feltűnő, mindössze egy mentőautó szállítja lázasan a kórházba. Csecsemőkorától mellén viseli az időknek végét jelentő intő jelt, a második, az új Jeruzsálem, történetesen Bukarest térképét, de bőrének meggyűrődése nem egyetlen időpontra vonatkozó ábra, hanem képek végtelen sora.

Néhol somolyogva pletykál. Ötvenöttől a szakma krémjével dolgozik, pletykái is érdekesek. Kedvenc francia írónőmről, Marguerite Duras-ról a következőket írja: „... ebédnél mindig jelen volt néhány régebbi szeretője, mert nem csak ő nem óhajtott megválni soha senkitől, hanem ezek a férfiak sem bírták volna elviselni, hogy megfosszák attól az intenzív légkörtől, melyet Marguerite intim kapcsolatuk időszakában megteremtett. Csehovhoz hasonlóan ő is olyan átéléssel élte meg a banális lét minden parányi részletét, hogy a létezés megtelt jelentőséggel, s Duras művészete csupán dramatizált képmása volt annak a módnak, ahogyan napjait töltötte.”

 A végzetes találkozást – tölti tele borral a poharát Borges és mohón iszik – senki nem élheti túl. Ahogy a mi mélységesen hívő, egyébként ferences rendi szerzetes-szerzőnk már idézett krónikájában fogalmaz, elnyel mindent és mindenkit a háborgó tenger, a mélységbe vesznek, mert Vineta végzete ragályos, lehúzza őket is a mélybe, mintha a város valamiért haragudna azokra, akik ki akarják fürkészni a titkait. Más tengerészek viszont, jegyzi meg, talán saját megnyugtatására – ilyenkor a kikötők óvó fedezékébe irányítván hajóikat, buzgón imádkoznak a mindenható s könyörületes istenhez... – Bogdán László: Ricardó Reis Tahitin (részlet)

 „Isten tehát a kétnemű embernek testi egyesülését csak az őáltala rendelt törvényes formák közt, az élethosszig kötött felbonthatatlan szövetségben engedi meg, és ott is csak olymódon, hogy ennek folytán gyermekük születhessék. Bárki ezen a világon ezt a testi szervét bármiféle más módon (akár magában, akár mással) élvezet és gyönyörszerzés céljára használja fel, súlyosan vétkezik önmaga ellen, az emberi társadalom ellen, maga az emberi természet s a teremtő Istennek szent akarata ellen.”

Ám a vak férfi szerelmes lesz. Nem a feleségébe. És vak férfi kirúgja az asszonyt harmincöt együtt töltött év után, mint a macskát. Olvasható néhány megrendítő mondata, amelyeket nem ártana kardra vésetni: "...ismertettem feleségemmel a dolgok állását, és nem lepődtem meg, hogy esze ágában sincs helyzetünket bármilyen módon megkönnyíteni." De megoldja: "...nem illettünk össze." Mondja harmincöt év után. És ezzel - mi sem természetesebb - bejut a paradicsomba, ahol új élet kezdődik.  

Ismerünk sorsüldözött őrülteket, akik az ideg-elmén adják elő - erős kontroll alatt - világmegváltó elméleteiket, és ismerünk mázlista őrülteket, akiket ámulva ünnepel a világ. Mondhatják a legvadabb blődséget, a rajongó világ, amely maga is különlegesség része kívánna lenni, értelmezi. Ami nagyon rendben van.

Háborúban a hétköznapi erkölcs nem jegyzett valami, a győztes katonának mindig igaza van.Megjegyzem, ha Szvatopluk fiai képesek felülemelkedni személyes sérelmeiken, a Nagy-Morva birodalom a végveszélyben képes még egyszer feltámadni, a néhánytízezer fáradt, menekülő magyar lovast, sátraikban vacogó, magukat magyarnak nevező asszonyt és gyereket néhány hét alatt felmorzsolhatná. És ez a jegyzet szlovákul íródna.

„Nem sütik le úgy fejöket, mint hajdan, hanem oly csintalanul kacsongatnak szemeid közzé. [...] Drágább most a rózsa, a tejfel, a szamóca, de olcsóbb a csók, azonban veszedelmesebb; egyszóval. mindebből kitetszik: hogy sok itt a pénzes, a jövevény, sebesebb a pénzmozgás”.  Bravúros. Mindegy mi a cél, Dessewffy a mai ízléshez képest kissé nehézkesen és bonyolultan, de bevisz a kétszáz év előtti társadalmi erdőbe, ahol az olvasó kénytelen felismerni, csak a világ változik, az ember nem.  

Szimpatikus szellemidézés Fenyvesi Ottóé, aki Halott vajdaságiakat olvasva (versek, átköltések, másolatok) című verseskötetével egy antológiát nyújt át az olvasónak, melyben lírai olvasmányélményeibe sűríti a Délvidék nagyjainak irodalomtörténeti arcvonásait és szövegdarabjait, szigorúan átszűrve mindazt a lírai én újraértelmező játékán. Az automatikus írást idéző szabad versszerkezetek a spontán olvasnónapló megjegyzésszerű jegyzeteihez közelítik az egyes ciklusokat, melyek szabad alkotásmódját maga a kötet könnyen követhető felépítése ellensúlyozza.

Te jó ég, hat és félszáz oldal! Mi tagadás, ez volt az első gondolat, ami belém villant, amikor kezembe vettem Böszörményi Zoltán új könyvét, Az éj puha testé-t. Tartottam tőle, miként fogom átrágni magam a vaskos köteten. De a terjedelem csak addig riasztó, míg neki nem fogunk az olvasásnak. Ha jó a kötet, már azért aggódhatunk, hogy hamar véget ér. Akkor úgy kell haladni, ahogy a kisgyerek Túró Rudit eszik: csigalassúsággal, hogy tovább tartson az élvezet.

 Bár a gyerek hall is, beszélni is tudna, de nincs mit mondania. Mert nincsenek szavai. Kommunikációja visításból, fékevesztett rohangálásból és a szülei artikulálatlan hangeffektjei ismétléséből áll. Mit lát, mit érez a gyerek működő fogalmak nélkül? Mit gondol rólunk, mit a pénznyelő automatáról, a Vadmálna nevű italról; és a látvány és az érzések együtt gomolyogva miféle szürreális kulimászt képezhetnek a gyerek agyában?