– Jó estét kívánok! Örömmel tettem eleget meghívásuknak, habár ilyen nagy létszámú csoport előtt egy kicsit mindig zavarban érzem magam. És ugye, valakire, például ha színész az illető, a lámpaláz kedvezőleg hat, hát rám ugye, vagy pontosabban velem, ez nem így van. Vagy legalábbis többnyire nem.

                                                                                                           A német cenzorok --------

                                                                                                           -------------------------------

Nincs március 8., nem arról beszélek!

Egy szempár, és mögötte számtalan kusza gondolat! Tények, számok, pletykák, millió adat!

Mosoly, sírás, félelem, aggodalom! Mik ezek?

Reggel korán ébresztett a vekker.

Álmosan, de mégis némi elégedettséggel néztem Breitling karórámra, amely halkan, de kitartón jelzett. Hat órát mutatott, és mikor vettem, kétmillió forintomba fájt. Kimentem a fürdőszobába, végigsimítottam az államon, épp annyira voltam borostás, amennyire szerettem.

És persze nem csak én, a csajok is…

Emma Fürst macskája megelégelte a gondos ápolást és a lazacos kosztot, felszámolta eddigi szürke és sivár életét, és egyik reggel meglépett a svéd kisvárosi házuk fehér vaskapuján át. A kandúr már a tizedik évében járt, és ezidáig még macskalánnyal nem találkozott. Bár korábban órákat nyávogott az emelet ablakában, szemet vetve tépett fülű, csipás szemű, bolhás macskákra, de csak az epekedésig és a dobhártyaszaggató vinnyogásig jutott.

Ernő kényelmesen fekszik puha párnái közt, pedig feje felett fenyegető pallosként lebeg a közelgő munkanap kísértete. A pallos lesújtani készül, de egyelőre nem mozdulhat. Meg kell várnia, hogy az ébresztőóra hivatalosan is kimondja a halálos ítéletet, és addig maradt még pontosan harminckét perc.

Úgy kezdődött, ahogy ezer, millió éve. Abban a pillanatban minden volt, fények, álmok, meg

az örök körforgás. Az őserő karjaiba vett, szálltak, a semmibe.

Egyszer a tudatára ébredt: Én vagyok!

Anya – Dorka, aludni kell már.

Dorka (négyéves) – Én alszom, a talpacskáim beszélgetnek.

Föld

Dorka (4 éves) – Anya, szerintem a lányok lelke iszapfehér.

Föld I.

Dorka (négyéves) – Anya, segítesz elpakolni?

Anya – Segítek.

Dorka – Köszi. Addig én ide leülök.

Föld

Anya – Ne nyúlkálj a szádba, Dorka!

Dorka (négyéves) – Csak azt vizsgálom, hogy mennyire csúszós a nyelvem.

Föld

Dorka (négyéves) – Anya, táncolni fogok. Leszel néző?

Anya – Igen, leszek.

Dorka – Jó, de én nem szeretem, ha néznek. Fordulj el!

Föld

Anya – Hagyjad édesem, az szemét! Gyere, menjünk!

Dorka (négyéves) – De kár! Pedig olyan szép szemét volt.

Föld

Dorka (négyéves) – Anya, a tündérek is pukiznak?

Föld

– Ismered azt a viccet, hogy két tündér beszélget? – kérdezte Balekk Medárd az ágyszomszédjától.

Dorka (négyéves) – Anya, hova kerül a betegség, miután meggyógyulunk?

Föld

– Nem értem – mondta az orvos, és a hajába túrt.

Dorka (négyéves) – Mi történt a száddal, Dorka? Sebes?

Anya – Igen, megharapta egy bálna.

Föld

Egyszer réges-régen úgy esett, hogy nem esett… Szokás szerint; augusztus első hétvégéjén, egy szép verőfényes napon; eljött a hagyományos mohácsi köcsögös-babfőző verseny ideje, a „Bölcsesség Fog” fogadó udvarán. A bölcs fogadós ígérete szerint annak adja a szűzlányát, Zulejkát, aki a legtöbb babot megeszi.

A férfi munkatársak elnéző mosollyal, a hölgyek kiismerhetetlen tekintettel figyelték Kovács Botond főkönyvelőt, érezték, pillanatokon belül itt az idő, hiszen a csalhatatlan jelek már láthatóvá váltak: a csontsovány, alacsony, hatvanas, gyérhajú közigazgatási potentát évtizedes masszív italfogyasztástól markáns orcája egyre vörösebbé vált, kezét ökölbe szorította, enyhén előre hajló teste megfeszült, akár az íj.

A „mai rohanó világban” sürgünk-forgunk, sietünk, elkésünk és stresszelünk össze-vissza, nem állunk meg kicsit, hogy tanulmányozzuk eleink életét. Régen minden nyugodtabb, békésebb volt, és az emberek is jókedvvel indultak felfedezni a szürke mindennapokban rejlő apró boldogságokat.

Február 2-án a régi néphagyomány szerint téli álmából felébredve kibotorkál barlangjából a barnamedve, hogy saját árnyékának léte, vagy hiánya függvényében döntse el, kint maradjon-e, avagy visszabújjék meleg vackába. Egyikük, az Erdélyi-szigethegységben lakó Brumi Barna azonban mást is művelt: levelet írt nagybácsikájának, Dörmöghy Dömének (címe: Madarasi Hargita, Málnavész utca, ismeretlen szám), hogy elújságolja neki az itt tapasztaltakat. Az alábbiakban ezt idézzük.