Készítenék szelfit,

De manapság már nem divat.

Szelfi. Egy kép az arcomról.

Okés, ing felső gomb kigombol.

− Szia. Leülhetek? − böktem a mellette lévő helyre. − Öhm. Persze. − egy szemforgatás kíséretében letette a földre a lábait.

Korlátozott elmém szállna szívesen szabadon.

Hinnék a szerelemben ha nem fognál szavamon.

Erőt véve magamon

megírom e levelet

Padomban ültem. Az óra fél kilencre járt.

Hetek óta madarakról álmodom.

Szomjazom a rigók énekére.

Csak ketten jelentek meg. Ha azt nem vesszük figyelembe, hogy fürdőzők tömege borította be a homokos partot, egy lélek sem volt a két világ határán.

Túl minden poklok poklán

Nem marad más csak foszvány

Mintha tükörbe néznék,

De mégsem.

Mindig más vagyok, sosem ugyanaz.

Mivel igazságom nem köntörfalaz.

Ülök a képernyő előtt, böngészem a leveleimet, spamekre vadászom. Szeretem őket: nincs velük dolgom.

Egy esős, borongós őszi napon fáradtan ültem a város egyik parkjában. Nem járt arra rajtam kívül más, csak néhány idős ember. Egyikük sem sietett sehová, nyugodtan sétáltak a szitáló esőben.

Jaj, de szép a naplemente! Hol a telefonom?

A nádas közt üldögél egy leány.
Reá nézek és ismerem is talán.

Késő őszi, napsütötte délután volt, a törpeszéláramlatok megkeseredve ostromolták gyengécske szellőikkel az emberek haját. A távolból zene szólt, kellemesen, édesen zengő hegedűszó. Az aranyló fénysugarak ecsetként hagytak vonásokat arcomon.

Sok szenvedés, gyötrődés után; Megtaláltalak téged – aki engem szeret.

Esti Kornél a bőröndjén ült, és merengve nézett el a vonatsínek felett. Olyan természetesnek hatott ott a peronon, hogy amikor megláttam, épp leszállóban a velencei gyorsról, szinte meg sem lepődtem rajta, hogy ott van.

Árva Galamb Vagyok

Szívem Kalapál Folyton

Szemeiben megtaláltam a csillagok fényét, Azóta teljesen bekerít egy érzés…