Apu már ott állt a P70-es mellett, sokan azt mondták, hogy ez egy csúnya autó, pedig Apu szerint ez egy igen szép példánya fajtájának és extrák is vannak rajta, például a belülről irányítható külső kerekek. A Balatonra is elvitt bennünket, amikor a nyáron sátorozni voltunk Bogláron. Akkor az Öcsike a Badacsonyban kapott bugyli bicskájával hat helyen kibökte a bérelt gumimatracot.

Ez alapvetően egy jó környék, a csuda gondolta volna, hogy ezzel a házzal mégis ennyi baj lesz. A Tepertő Kálmán utca rövid, de széles. Nekifut a hegynek, mondhatni ezen kell alábukni annak, aki be akar hatolni a város szmogbuborékjába. A Tepertő Kálmán utca alján a Négyeshatos csörgedezik, de a tetején még érezni valamit a hegyek frissességéből.

Kormos, a nyugalmazott lánglovag, egyúttal idült alkoholista a város szélén lakott egy elhanyagolt, ütött-kopott, de leginkább piszkos kis hajlékban, tehát nem volt hajléktalan. A víz és villany költségeit nem tudta fizetni, mert a napi ital adag mellett erre már nem futotta a nyugdíja, ezért lakótársa is volt, a Csóró becenevű Jóska, aki szintén ivott ugyan, de a szállásért fizetnie kellet. Minden hónapban gondosan befizette a villany díját.

Csak egy fekete, túlnőtt gombolyag. Pedig ember, jobbára asszony, öregedő, töpörödött. Egy rossz zsákon vackol a szupermarket bejárata mellett, alig pár méterre a buszmegállótól.

Hófehér konyha, szép, rendezett, aki itt él, biztosan egyedül, kizárt, hogy pasival vagy gyerekekkel ilyen szépen rendbe lenne tartva. Dekoratív konyhaszekrény, kerek asztalka, és három, csodásan összepasszoló, de mégis különlegesen más székkel. A kiegészítők, pedig egyértelműen nőre utalnak. Méghozzá egy tipikus romantikus nőre, mert egy virágos, halvány rózsaszín bögréből, a reggeli kávéjukat, tipikusan azok a nők iszogatják, akik még hisznek az örökké tartó szerelemben, nagybetűs álmodozók, akik igazi párizsias hangulatú reggelekre vágynak és várják a hercegüket fehér lovon.

James Joyce ünneplésének napja Írországban: június 16. Sandycove-ba készülünk hármasban, – ír barátunk, Pat, a férjem és én – az Ulysses-regényből ismert Martello-toronyhoz, ahol az ünnepségek kezdődnek. Az időjárás pazar: ragyogó napfény és meleg van!

A szép időket is megélt Cintia, bizonyos celeb múltra tekinthetett vissza. De most már így, kapuzárás előtt a hírneve régóta halványulóban, viszonyítva, hogy fiatal lány korában volt idő, amikor a kereskedelmi tévéadóknak köszönhetően a csapból is Ő folyt. Igen Ő, mint Diana hercegnő kiköpött hasonmása.

A férfi összeszorította a szemét, a lehető legkisebb résen próbált kilesni a könnycseppektől egyre fátyolosabbá váló szempillái mögül. Fintorogva igyekezett megakadályozni, hogy a cseppek lecsurogjanak az orra hegyéig, majd onnan tovább. A mobil megszólalása vetett véget kilátástalan küzdelmének. Kézfejével elkente könnyeit az arcán, és felvette a telefont.

A nyár még javában tartott, a földeken lassan befejeződött az aratás. A kaszások a gabonát rendre vágták, a kötegeket az asszonyok szedték össze, amit kévékbe kötöttek, majd keresztekbe rakták. A kemény munka közben is volt kedvük énekelni a lányoknak. Arcukon csurgott a veríték, de mit sem törődtek vele. Kipirult orcával Mariska is fújta a nótát. A legények gusztálták domborodó csípőjét, feszes mellét.

Békésen, nyugodtan léptettem végig lovammal a birtokomhoz tartozó egyik falun. Ritkán mozdultam ki a csata óta, a kastélyom biztonságos szobáiban töltöttem az időt. Szinte csak az ágyban feküdtem, míg a szolgáim elláttak, és csak nagyritkán álltam ki a várfalakra, hogy végig tekintsek a tájon. És szinte sohasem merészkedtem azokon túl. De a csata már két éve volt, most már ideje volt, hogy ismét a földjeimen járjak-keljek, és hogy a vazallusaimmal találkozzak. Vissza kellett térnem a feladataimhoz, és el kellett felejtenem mindazokat a szörnyűségeket, amelyeknek tanúja voltam.

Eszter a fiát nézte. Levente. A férfi két kézzel fogta a kormányt és hunyorogva az utat figyelte. A levegő remegett a forró aszfalt felett, az autóban megült a dohos, nyári levegő. Érezte, hogy Eszter őt nézi, de úgy tett, mintha nem vette volna észre és letekerte maga mellett az ablakot. A huzat meglebegtette sötét, göndör fürtjeit.

Khárónnak, az alvilág révészének sosem volt még ilyen különös utasa. Sőt, valljuk be, egyáltalán utasa is meglehetősen régen akadt már, ezért alapvetően érdekes volt minden újonnan érkező. A fiatalember, aki az Akherón folyó ködös partján ácsorgott, már a megjelenésében is más volt, mint a régiek.

Nem is igazán debreceni, aki nem tudja, mi volt a Sesztina! Igen, így, névelővel, mivel nem egy személyről van szó, és múlt időben, mivel már nem létezik

Veress József tizedesnek már csak két hete volt a leszerelésig. Várta már, hiszen a szabolcsi falujából ahol egész addigi életét leélte, a nyugati határra került, őrkatonának, így két kezén meg tudta volna számolni, hányszor mehetett a két év alatt haza. Szorgalmasan vágta a centit, de elfogadta, hogy akár az utolsó napig szolgálatba vezényelhetik.

– Ki vagy te? – kérdezték, amint közéjük léptem. Szemlátomást nem ismertek meg, mint ahogy én is sok ismeretlen arcot láttam. Számos esztendő tel el ama este óta, amikor felálltam az asztaltól, megtenni, amire ígéretet tettem.

Kedd, péntek… az idős asszony ilyenkor jár a piacra. Azelőtt vasárnap reggel is kiszaladt friss kenyérért az ura kedvéért. Hét közben jó volt a kétnapos is. Olyankor csak bekaptak egy falatot, lenyelték a kávét, aztán rohantak munkába. De vasárnap ábrándozhattak. Egy takaros falusi házról álmodoztak, ahova idős korukban visszavonulhatnak. Mióta a fiuk elment az országból, már semmi nem kötötte őket a városhoz.

Azon a későőszi délutánon, a szülővárosában tartott könyvbemutatója után történt ez vele, melyről soha, senkinek nem beszélt. Mert, még zakkantnak gondolnák. „Részeg voltál. Tudod, hogy nem bírod az italt, de neked beszélhetek!” - korholta a felesége, akinek azért mégiscsak említette ezt a hihetetlen történetet. Azt, hogy leült a park egyik padjára a hideg félhomályban, elmerengve a könyvbemutató eseményein. Talán egy pillanatra el is bóbiskolt, amikor arra ébredt, hogy valaki ül mellette. „Az” pedig nem volt más, mint Arany János!

A férfi és a nő a metrónál búcsúzkodott. Bár volt egy közös lakásuk, nem éltek együtt. A nő utazott fel a férfihoz, amikor el tudott szakadni egy-egy délutánra súlyos beteg édesapjától.

Nem akarok menni! Én itt maradok! A gyerek úgy bömbölt, ahogy csak tudott, bár tisztában volt vele, hogy nem győzhet. Anya és Apa már eldöntötte, s az ő véleménye nem számít. Velük kell mennie. Tudta, hogy így lesz, de azt nem értette, hogy miért.