Egész úton hazafelé
Azon gondolkodám
Miként fogom köszönteni
Rég nem látott kettes számú szülém.

A pálmalevelekkel borított Via Dolorosán a pápa gyalog ment végig. Szentföldi útjának ez volt a legkeservesebb szakasza. A szűk utcán összezsúfolódott tömeg áttörte a kordont, alig volt képes előrehaladni.

Akkor a Duna megállás nélkül apadni kezdett, sőt ki is száradt. Ekkor bukkant elő a mederből egy hanyatt fekvő, kettéhasadt szobor. A Várkert bazár és az Eskü tér között feleúton. Éjszaka fél kettő volt.

Éppen 120 éve, egy terézvárosi lakásban látta meg a napvilágot a Nyugat második nemzedékének egyik legkiemelkedőbb költője, aki Szerb Antallal együtt vált kora áldozatává. Az utókor olvasóiként szerencsés helyzetben vagyunk: fia, Sárközi Mátyás eleven krónikása édesapja életének. Emlékezése mellé egy izgalmas részletet közlünk a Sárközi György életéről szóló, frissen megjelent kötetéből.

Pete Anglich kezében is ott volt már a Colt, de nem kellett használnia. Waltz lassan, oldalvást a földre rogyott. Arca és véreres, nagy orra a szőnyeg bolyhába nyomódott. Bal karja még mozdult egyet, mintha hátra akarna nyúlni.

Össze lehet hajtani a kottát, le lehet csukni a spinét fedelét, a fehérneműs szekrények polcain az egerek elpusztíthatják a fehér selyemkendőket. A csőcselék feldúlhatja Versailles-t, a trianoni kastély összeomolhat, de a menüett – a menüett feltétlenül folytatódik, elszáll a távollévő csillagokba, s kering-pörög tovább, mint ahogy a mi hesseni fürdőhelyeken járt menüettünk is nyilván együtt van még, és tovább táncol valahol. Lehetséges volna, hogy nincs valamiféle mennyország, ahol a régi szép táncok és a régi szép barátságok tovább élnek?

Soha egyetlen év leforgása alatt ennyi jó barátot nem vesztettem. Kányádit most nem is említem, csak azokat, akikkel életem folyamán rövidebb-hosszabb ideig meghatározó személyes kapcsolatban voltam.

Mi az, hogy meghatározó? Könnyű erre válaszolni: aki nélkül nem pont ilyen lennék, nem pontosan az lennék, mint aki vagyok.

Bréda Feri.

A Champs Elysées könnyben úszik. Könnygázgránátok füstjében, s e pillanatban, amikor ezt írom, 2018. november 24-én, szombaton délután, ágyúdörgés hallatszik a bulvár felől, ahol Ödön von Horváth oly furcsa halált halt.

Mándyt olvasom, és egyszer csak ráeszmélek, hogy anyai nagyanyám is száz éves lenne idén. Akár még fizikai valójában is itt lehetne. Persze mit kezdene ő, az 1918-ban született, a mi 2018-unkkal, ha egyáltalán kinézne még az ablakon, ha hallgatna rádiót, és nézne televíziót...

A nyolcvanas évek elején találkoztam vele utoljára, Aradról utazván a szeretett szomszéd városba, Nagyváradra, ahová családi szálak fűztek, s kamaszkori, öröknek tűnt barátság.

Kétezer-négy egyik hűvös – őszi? téli? – estéjén találkoztam először vele. Akkoriban már nagyjából másfél éve fárasztottam Budapest irodalmárjait különböző verseimmel, nem ritkán vizuális költeményekkel – de volt közöttük néhány szerkesztő, akinek tetszettek az elszállt dolgaim, például Szondi György, akinek jóvoltából akkoriban jelent meg Hosszú árnyékok földje című, második (Magyarhonban első) verseskötetem. Ennek a bemutatójára jött el Papp Tibor a Magyar Műhely Akácfa utcai galériájába. Közhelyes, de pontos megfogalmazás: kitüntetett a figyelmével.

Kosztolányi Dezső az Esti Kornélban, ebben az édesbús könyvben leírja hőse egy képzelt találkozását (vagy talán sajátját?) egy özvegyasszonnyal.

Esti ugyebár költő, s a nő hozzá, mint híres szerzőhöz: pénzért jött.

Alázatos kérelmének nyomatékosítása végett előadja családja s hozzátartozói minden búját és baját, Ádámtól és Évától kezdve. Esti végtelenül unatkozik, ez őt nem érdekli: az asszony szava kiszámítható, s az efféle alázatos kérelmeket egészen jól ismeri már.

Ez az egész csupán élet: unalmas élet. S az élet legfeljebb csak munkaanyag lehet.

Végy egy megfelelő házat, udvarral, vagyis békebeli udvarházat. Nem kell messzire menned, a Maros festői völgyében, jó félúton Aradról Déva felé, a Soborsin névre hallgató helységben, kőhajításnyira egy igazi királyi palotától, a főutcán húzódik meg szerény homlokzat mögött egy múltból visszavarázsolt, de a modern komfortigényt is maradéktalanul kielégítő épületegyüttes, hangulatos kertet s pazar teraszt övezve. Ez a repkény helye.

Őszies, hamiskás, huzatos és tiszavirág életű. A Csíki- és Gyergyói-medencékben csak a lájbit szokták kigombolni ilyenkor. Ott ilyen állat nincs is, hogy nyár. A helyiek csúfosan úgy mondják: ez a hűtőszekrény alja, a pokol jégcsapos, zimankós tornáca, az Isten ostora, Árpád apánk végzetes tévedése a népvándorlás idejéből.

Éjjel fél három van, az Insomniában megindultak a fények valamerre. A földszinti betonteraszra kihelyezett italhűtők élesfehér, a kocsma gyérzöld és piros lámpái körbe-körbe mozognak, de a természetes fény mintha végleg elkerülné Kolozsvárt. 2018. augusztus 24., péntek, Magyar Napok. A morajlás nem csitul, ahogy szivárognak el a magassarkús, minibe öltözött nők és topis, nevető tinédzserek, úgy erősödik fel a hangja egy óriási szakállba vesző szájharmonikának. Régi kommunista nóták, Székely Himnusz, miegymás, ami összekeveredve a felszínre törhet ebben az órában egy idős íróból.  

„Az utolsó tizenkilencedik századi óriás volt – mondta a telefonban a Ferenc halálát követő napok valamelyikének reggelén egy barátom, maga is elismert, babérkoszorús költő, ma már ő sem él, csak a szívünkben. – Talán megbántódna ezen, pedig a legnagyobb elismeréssel mondom.” – Száraz Miklós György egykori főszerkesztőjére, Juhász Ferencre emlékezik, aki augusztus 16-án lett volna 90 éves.

Vajda Boróka képes jegyzete a Hajdúböszörményi Írótáborról.

Erről a névrokonról, erről a fiúról, akit Brédának hívtak, mint egy brabanti várost, talán saját verssoraival mondhatjuk el a legfontosabbat, mely strófáról majd felismerhető lesz a hely, hogy hova temettük – ha jónak látjuk, hogy sírját ezekkel a sorokkal jelöljük meg.

A nyolcadik Kolozsvári Ünnepi Könyvhét nekem még csak az első, mert alig egy éve élek Erdélyben. A magyarországi könyvhetektől, könyvfesztiváloktól sosem vártam azt, hogy begyökereztessenek a városba és a hely szellemiségébe. De most nem tudok mást figyelni, csak azt, hogy mi és ki visz beljebb, közelebb, mi tehet – nem másvalakivé, hanem mégiscsak – ittenivé.