Az elmúlt évek, de különösen az elmúlt néhány hónap alatt ismét sok-sok barátunkat kellett eltemetnünk. Arra jutottam: ha mindeniküket elbúcsúztatom e hasábokon, rám fog ragadni, hogy én vagyok a nekrológos ember. 

– Nem szereted az irodalmat?
– De, szeretem. A tanár hülye. Annyira szeretem, hogy regényt írok.

Dobsa Dorina, Ilyés Krisztinka, Izer Janka és Kertész Dávid ezúttal azt járták körül, mennyire vagyunk előítéletesek a versmegosztó Facebook profilokkal, hitelesek-e a közösségi oldalak szépirodalmi tartalmai, és miért gyanítunk minden rózsaszín betűs Instagram megosztás mögött dilettantizmust – bár a poet.hu portál szemléjét olvasva kiderül, a gyanakvás nem volt alaptalan.

Ahhoz, hogy valóban megismerjük a nőket, talán minden nőt ismernünk kellene, az előzőket is, a később születendőket is. Ahogyan minden ember egyedi és különleges, minden nő is az, hogyan is lehetne igazat írni, vagy csak valósat? Minden igazság igazság valakinek, az is, ha jót írunk a nőről, az is, ha rosszat.

– Azt akarja tehát mondani – kérdezte Saffredent –, hogy a nőnek nagyobb az öröme, ha a férjével hál, mint amekkora a bánata, ha megölik a szeme láttára?

Irodalmi folyóiratok, kulturális-irodalmi mellékletek és portálok a fiatal szerzőink olvasatában.

Tandori Dezső saját Veréb-Királyságában élt. Koronáját, a sapkát viselte morcosan, elégikusan és örökké csodálkozva nézett a világba Az evidenciatörténetek német fordításának borítójáról, ami a Hosszú koporsó egész röviden (Langer Sarg in aller Kürze) címet kapta.

Egész úton hazafelé
Azon gondolkodám
Miként fogom köszönteni
Rég nem látott kettes számú szülém.

A pálmalevelekkel borított Via Dolorosán a pápa gyalog ment végig. Szentföldi útjának ez volt a legkeservesebb szakasza. A szűk utcán összezsúfolódott tömeg áttörte a kordont, alig volt képes előrehaladni.

Akkor a Duna megállás nélkül apadni kezdett, sőt ki is száradt. Ekkor bukkant elő a mederből egy hanyatt fekvő, kettéhasadt szobor. A Várkert bazár és az Eskü tér között feleúton. Éjszaka fél kettő volt.

Éppen 120 éve, egy terézvárosi lakásban látta meg a napvilágot a Nyugat második nemzedékének egyik legkiemelkedőbb költője, aki Szerb Antallal együtt vált kora áldozatává. Az utókor olvasóiként szerencsés helyzetben vagyunk: fia, Sárközi Mátyás eleven krónikása édesapja életének. Emlékezése mellé egy izgalmas részletet közlünk a Sárközi György életéről szóló, frissen megjelent kötetéből.

Pete Anglich kezében is ott volt már a Colt, de nem kellett használnia. Waltz lassan, oldalvást a földre rogyott. Arca és véreres, nagy orra a szőnyeg bolyhába nyomódott. Bal karja még mozdult egyet, mintha hátra akarna nyúlni.

Össze lehet hajtani a kottát, le lehet csukni a spinét fedelét, a fehérneműs szekrények polcain az egerek elpusztíthatják a fehér selyemkendőket. A csőcselék feldúlhatja Versailles-t, a trianoni kastély összeomolhat, de a menüett – a menüett feltétlenül folytatódik, elszáll a távollévő csillagokba, s kering-pörög tovább, mint ahogy a mi hesseni fürdőhelyeken járt menüettünk is nyilván együtt van még, és tovább táncol valahol. Lehetséges volna, hogy nincs valamiféle mennyország, ahol a régi szép táncok és a régi szép barátságok tovább élnek?

Soha egyetlen év leforgása alatt ennyi jó barátot nem vesztettem. Kányádit most nem is említem, csak azokat, akikkel életem folyamán rövidebb-hosszabb ideig meghatározó személyes kapcsolatban voltam.

Mi az, hogy meghatározó? Könnyű erre válaszolni: aki nélkül nem pont ilyen lennék, nem pontosan az lennék, mint aki vagyok.

Bréda Feri.

A Champs Elysées könnyben úszik. Könnygázgránátok füstjében, s e pillanatban, amikor ezt írom, 2018. november 24-én, szombaton délután, ágyúdörgés hallatszik a bulvár felől, ahol Ödön von Horváth oly furcsa halált halt.

Mándyt olvasom, és egyszer csak ráeszmélek, hogy anyai nagyanyám is száz éves lenne idén. Akár még fizikai valójában is itt lehetne. Persze mit kezdene ő, az 1918-ban született, a mi 2018-unkkal, ha egyáltalán kinézne még az ablakon, ha hallgatna rádiót, és nézne televíziót...

A nyolcvanas évek elején találkoztam vele utoljára, Aradról utazván a szeretett szomszéd városba, Nagyváradra, ahová családi szálak fűztek, s kamaszkori, öröknek tűnt barátság.

Kétezer-négy egyik hűvös – őszi? téli? – estéjén találkoztam először vele. Akkoriban már nagyjából másfél éve fárasztottam Budapest irodalmárjait különböző verseimmel, nem ritkán vizuális költeményekkel – de volt közöttük néhány szerkesztő, akinek tetszettek az elszállt dolgaim, például Szondi György, akinek jóvoltából akkoriban jelent meg Hosszú árnyékok földje című, második (Magyarhonban első) verseskötetem. Ennek a bemutatójára jött el Papp Tibor a Magyar Műhely Akácfa utcai galériájába. Közhelyes, de pontos megfogalmazás: kitüntetett a figyelmével.