Az Irodalmi Jelen szerkesztősége Kiss Norbert alábbi tanulmányával gratulál a folyóirat
szerkesztő-munkatársának, Bene Zoltánnak a közelmúltban átvett József Attila-díjához.

„Kompiláció néhány lehetséges kézirattöredékből”

L. Móger Tímea 1981. május 20-án született Zomborban. Doroszlón, egy vajdasági, nyugat-bácskai szórványtelepülésen él és alkot. Költő, újságíró, művelődésszervező, a Nyugat-Bácska Portál szerkesztője, a Kuckó Gyermeksarok elnöke, a vajdasági Magyar Nemzeti Tanács tagja. Verseit, kisprózáit rendszeresen publikálja vajdasági és Kárpát-medencei irodalmi és művészeti folyóiratokban, társszerzője több antológiának.

Az Irodalmi Jelen szerzői, jelenlegi és egykori szerkesztői március 14-én fontos állami kitűntetéseket kaptak. Korábbi, lapunkban megjelent verseikkel, rövidprózáikkal és más anyagokkal ünnepeljük őket. Hamarosan mindeniküktől új műveket is olvashatnak az Irodalmi Jelenen! 

Nem is tudom, mikor találkoztunk először, de bizonyosan valamikor a kilencvenes években, a szüleimnél. 2002-ben vettem részt először Madách Szimpóziumon, amelyet akkor már csaknem egy évtizede szervezett. Balassagyarmat, Csesztve, Alsósztregova, Horpács, Kékkő, Érsekvadkert, az egész történelmi Nógrád megye számomra elsősorban két embert jelent: egyet, aki százötvenkilenc éve, s egyet, aki alig két hónapja halott: Madách Imrét és Andor Csabát. Aligha létezett olyan ember, aki utóbbinál többet tudott volna előbbiről. És aligha fog létezni ilyen a jövőben.

Gárdonyit olvasva egy viaskodó ember képzete jelenik meg a szemünk előtt: a hitével, a tehetségével, a nemzete sorsával, a művészettel − de a szerelemmel, a szerelem eszméjével is küzdő, birkózó alak, aki leginkább mégis önnön magát marcangolja. − A ma épppen 100 éve elhunyt Gárdonyi Gézára emlékezünk.

Albert teljes erőből gyomorszájon vágta, aztán elengedte a szpáhit, aki menten összegörnyedt, és a fogát csikorgatta. A másik férfi, akivel verekedett még mindig a szemét fogva jajgatott. Igaz Gerő ekkor fölismerte: Majer úr volt, a hentes a Szabadkai sugárútról. Ahogyan Balog és Albert, szintén egy ébredő magyar…

A könyv 27 rövid fejezetből áll össze, ugrálva az idősíkok között, ám ez mégsem zavaró, a szöveg koherens marad. A narrátor egyes szám harmadik személyű, mindentudó elbeszélő, aki még azt is elárulja, milyen történelmi események zajlottak a kilencvenes években, miközben P. és Mandola mit sem törődött a külvilággal. Bene Zoltán remek érzékkel ragadja meg azt a lélektani folyamatot, amelyen keresztülmehet egy ilyen veszteséggel együtt élő, bomlásnak indult elméjű ember.

Igaz Gergely fülig vörösödött, és olyan fájdalom hasított a bordái közé, mintha egy kés pengéje hatolt volna a húsába. Csaknem összegörnyedt, de minden erejét megfeszítve úrrá lett a kínon. A gyötrelem ködén át a Rottyantós Bözske ábrázatát látta maga előtt, és egy édeskés, kellemetlen szag tolult az orrába. Ugyanaz, amely a ringyó odúját lengte be. Sosem hitte, hogy szagokat is képes fölidézni az emlékezet. Kis híján öklendezni kezdett.

Száraz Miklós György prózájában a sorok között bújik meg ez a tapasztalat. Nem konkrétan, nem harsányan, inkább olyan finoman, ahogyan a panteisták vélik fölfedezni a mindenségben a Mindenhatót, s ezáltal szakrálissá nemesítik a kézzelfoghatót és a megmagyarázhatatlant egyaránt. Az Ezüst Macskát úgy itatja át a misztika, ahogyan az üvegbe növesztett körtét a ráöntött pálinka.

Száraz Miklós György 1958-ban született Budapesten, többek között József Attila- és Babérkoszorú-díjas, Térey-ösztöndíjas író, nem mellesleg a Székely Bicskarend „lovagja”. 1984-ben végzett az ELTE történelem és levéltár szakán, dolgozott a KSH-nál, majd üzemi lapok újságírójaként. 1989-től 1991-ig a Juhász Ferenc szerkesztette Új Írás rovatvezetője volt, később több könyvkiadó irodalmi vezetőjeként tevékenykedett. Évtizedek óta szabad foglalkozású író, emellett hosszabb-rövidebb ideig számos lap és nem egy kiadó munkatársa. − Irodalomról, írásról, családról, nemzetről, otthonról, otthonosságról és sok minden egyébről beszélgettünk.

Különleges négylábú asszisztensei segítik az alkotói és szerkesztői munkájában, az íráshoz sok kávé és egy dolgozószoba szükséges, a munka akkor megy a legjobban, ha  felesége, Virág  a vele szemközti asztalnál dolgozik, a fiataloknak azt üzeni: „olvassanak többet, mint amennyit írnak”. – villáminterjú Bene Zoltánnal, az Irodalmi Jelen prózaszerkesztőjével.

És most a félelem síkos felületén csúszom lefelé a gép szárnyán, nem bírok fékezni, bele fogok zuhanni a zavaros, iszapos vízbe. Kellett nekem kíváncsiskodni, cikázik át rajtam, de közben már placcsanok, a koszos, büdös, állott víz az arcomba fröccsen. A nadrágom átázott, meg is ütöttem magam. Összességében azért jobban féltem, mint amekkora bajba kerültem. Úgyhogy vissza is kapaszkodom.

A gimnáziumi osztályfőnökünk utolsó osztálya voltunk. A rendszerváltás éveiben, 1987-től 1991-ig. Kevés fiú, sok lány, rengeteg probléma (főleg velünk, fiúkkal). Sokat köszönhetünk neki. Ő nekünk talán néhány ősz hajszálat. Persze, ez alighanem túlzás. Nálunk sokkal rosszabbat is megélt.

A vakokra egy újfajta veszedelem fenekedik: az elektromos bérrollerek. És még csak nem is a hangtalanul, suhanó szellemként száguldozó példányaik, sokkal inkább a mozdulatlanok.

A camera obscura, más néven lyukkamera egy lencse nélküli optikai eszköz. Valójában egy minden oldalról fénytől védett doboz – de akár szoba vagy autó is lehet (a német szocialista ipar emblematikus furgonjából, a Barkasból is készítettek már ilyet) −, amelybe a fény egy apró lyukon keresztül hatol be, s ez a behatoló fény a külvilág fordított állású képét rajzolja ki a camera obscurán belül, a réssel ellentétes oldalon. P. középiskolás korában, osztálykiránduláson járt Egerben, ahol egy ablaktalan szobában, egy asztal lapján bámulta elképedve a város valós idejű látképét. A líceum kupolájának két oldalán hengeres formájú szerkezeteket helyeztek el az építők, így az északi forgó hengerbe szerelt tükör és lencse segítségével az alatta lévő szinten található kis, besötétített szoba közepén álló fehér asztalon megjelenhetett Eger panorámája. Habár ez a szerkezet némiképp bonyolultabb, mint az átlagos lyukkamerák (tükröt és lencsét is használtak hozzá), mégis lenyűgözően egyszerű.

Oberczián Géza hátsó szoba című kötetében sok az ismerős elem. Sorsok, események, cselekedetek, okok és okozatok, életek és halálok, előzmények és következmények, találkozási pontok, döntések és sodródások. Az olvasó érzi, hogy köze van mindhez, hiszen volt része hasonlóban, ugyanakkor érzi az egyedi ízt is, az egyszerit, ami pontosan így biztosan nem történt meg, és megismételhetetlen.

Janáky Marianna interjúsorozatában kortárs irodalmi alkotásokkal, friss könyvekkel "beszélget". Az interjúk érdekessége, hogy nem a szerzők a könyv bizonyos passzusaival válaszolnak a kérdésekre. Ezúttal Bene Zoltán Isten, ítélet című regénye volt terítéken.

Szeged szülötte, a város szinte minden művében megjelenik. Írói horizontja azonban lefegyverzően tágas: olyan otthonosan közlekedik századok és helyszínek között, mintha minden korban maga is élt és járt volna, beleértve a jövőt is. – Bene Zoltánnal a Szeged–Budapest térkoordinátákon át levélben beszélgettünk humanizmusról, történelmi regényről, szegediségről és az íróban lakozó különféle lényekről.