Minden pusztul itten. Nem születik elég gyerek, aki meg születik, abból időskorú lesz. Innen ősszel még a vándormadarak is elszállnak. Hát meddig mehet ez így, kérdem én.

A Németh-drámák ’komolyak’ – tragikusak, fenségesek, emelkedett gondolatokat járnak körül, korunk uralkodó látás- és beszédmódja az irónia, minden közbeszéd és közszereplés iróniával van átitatva (és röhögéssel körülvéve), és talán csak a szentmisék maradtak mentesek az iróniától. De azért azt gondolom, Németh több darabját is lehetne játszani kor-szerű dramaturgiával, rengeteg élő gondolat van bennük – kétségtelen, erőteljes, teremtő színházi rendező kellene hozzá.

​​​​​​​Érthetetlen, és ezen talán el kellene tűnődni, sehol nem találni nyomát, a papír- és pénzhiányban, íróhiányban, olvasók és előfizetők hiányában Illyés Gyula ugyan hol kalapolta össze a pénzt a negyvennyolc megjelent számra.

 „A szenvedések értelme az, hogy olyan emberré kell lenni, aki ezt az iszonyatot kibírja." Hamvas Béla: Pythia.

1975-ben, 35 éve halt meg Németh László. Sok. Sok is, kevés is ahhoz, hogy egyszerre döntsük el, száz év múlva is azt a Németh Lászlót látjuk-e, aki a népi írók zászlóshajójaként, a harmadik út teoretikusaként behódol a trükkös Aczélnak és csapatának, aki előbb elfogadja a véres kezekből a Kossuth-díjat (1957), később a SZU-beli jutalom (mert megérdemli) körutat, aztán mindent, amihez az alku segíti; vagy a héroszt, a legnagyobb magyar-magyar írót látjuk majd, aki évszázadokra előre tudta a magyar nép (nagybetűvel: a Magyar Nép) sorsát, helyét, lehetséges mozgási lehetőségeit a világban.

Illyés (a profi köpönyegforgató, a füst, mondja róla Németh László, arra inog, amerre az aktuális politikai szél hajtja), és Szabó Lőrinc (a politikai analfabéta) jó érzékkel felismeri, bölcsebb nem hangoskodni a Petőfi-köri rajcsúrban, helyette munkával meglapulni az árnyékban, és ha a Szuezzel terhelt világpolitika kiengedi a menni készülő Magyarországot a kommunizmus vaskalitkájából, Ulenspiegel forradalmi lelke robban. De a SZU, mint tudjuk, nem engedi szabadon az országot, jön november eleje, vele a tankok, és maradnak – ideiglenesen – még harmincnégy évig. A regény nem robban.

A tapasztalat szerint, ha a viharokban ekkora szobor eldől, s tűnik el a felvert porban a szem elől, csak az állványzat újraépítése sok tízezer órát, sok száz embert igényel. Ki tudja, jut-e erre igény, erő, akarat, pénz valaha a megváltozott világban?