Díjátadó felhőszakadás után
Az idei Könyvhéten is megrendeztük az Irodalmi Jelen díjátadóját, ahol vers, próza és esszé kategóriában vehették át a tavalyi év legjobbnak ítélt szerzői az elismeréseket. A baráti hangulatú díjátadó ezúttal nemcsak az irodalmi élet viharai, de a valóságos felhőszakadás elől is menedéket adott.
Régi törzshelyünk, a TAT Galéria közvetlen szomszédságában megbújó Fahéj Kávézó szolgált az idei díjátadó helyszínéül, ahová a jelenlévők nagy része a Vörösmarty térről érkezett, szó szerint viharverten. A Fahéjban aztán lehetett szárítkozni és melegedni – a meghitt hangulat máris megvolt egy jó díjátadóhoz. Idővel szűknek is bizonyult a helyiség, annyi érdeklődő gyűlt össze, de mint tudjuk, sok jó alkotó kis helyen is elfér.
Az Irodalmi Jelen 15 éve, fennállása óta minden évben odaítéli az elismeréseket – mutatta be röviden Böszörményi Zoltán a díj történetét –, elsősorban azoknak, akik hosszabb ideje közel állnak a folyóirathoz, és kitűnnek alkotásaikkal. „Vagyis nem Böszörményi Zoltántól függ, kinek ítéltetik meg, hanem az alkotások minőségétől, súlyától” – emelte ki a főszerkesztő. A hagyománynak megfelelően a 2015-ben az IJ-ben publikáló alkotókat is vers, próza és esszé kategóriában értékelte a szerkesztőség, ám ezúttal vers és próza műfajában is megosztva kapta az oklevelet és az azzal járó pénzjutalmat két-két szerzőnk.
A költészeti kategória díjazottjait Varga Melinda szerkesztő méltatta, elsőként Vesztergom Andreát. „Költészete finom csendekből szőtt bársony, amelyből ismeretlenbe hívó illatok, zirci holdas éjszakák, fűzfákkal, nádassal, sejtelmes erdővel, kék alkonnyal borított nyár köszön vissza” – láttatta Varga Melinda maga is költőien Vesztergom líráját. Andrea verseiben hol a gyerekkort, hol brit költőket, hol elköltözött hozzátartozókat, hol művész mestereket idéz meg – folytatta a szerkesztő, színes pillangóhoz hasonlítva a költőt, akinek ha szárnyához hozzáérünk, „megöljük, és elvesszük tőle a repülés képességét”. A szókészlet egyedisége, a ritka jelzők, bizarr szókapcsolatok mellett jellemzően a költői formákkal is mesterien bánik az alkotó – emelte ki a szerkesztő méltatásában –, legyen az szonett, villanella, szesztina. Varga Melinda a Szünet a semmiben című versben látja „tehetség és tudás, munka és ihletettség kegyelmi állapotának” találkozását – és ennek köszönhetően vehette át a szerző az Irodalmi Jelen díját Böszörményi Zoltán főszerkesztőtől.
Szokolay Zoltán líráját változatos termésként jellemezte Varga Melinda, melynek átütő erejét a „bravúros rímtechnika, a belső rímek lüktetése adja, és az, hogy nem sorolható a kortárs költészet egyik ernyője alá sem”. Szokolay költészetében megfér egymás mellett „szerelem és közélet, a haza és a magyarság, a keserű múlt és a nem sok jóval kecsegtető jelen. Varga Melinda kiemelte a Bottal a fövenyre című verseskötet visszatérő elemét, a szabadságvágyat, amely számára különösen szimpatikussá tette a vaskos válogatást, melyben számtalan vetülete tárul fel az életnek, a finom szerelmes lírától a metafizikus versekig, amikor Isten a közösségi oldalon való visszajelölésre buzdítja a költőt. Varga Melinda egy személyes vallomással is kiegészítette laudációját: „Nekem, mint kolozsvári költőnek külön öröm fölfedezni a Szilágyi Domokoshoz, Hervay Gizallához kapcsolódó verseket”, vagy épp a Szamost megörökítő képeket. „A jó vers az időtlenség szövete, ami átívelhet századokon, értékét egy költészetnek sose az adott kor olvasója vagy kritikusa dönti el” – zárta e biztató szavakkal méltatását a szerkesztő. A „vigaszhoz” Böszörményi Zoltán is csatlakozott a díjazotthoz szólva, mondván: „Nem a kánonok számítanak, vagy hogy megjelentek-e a Szép versekben a műveid. Nem a nyilvános dicséretek számítanak, a kisközösségek az építő téglái a magyar irodalomnak.”
A prózadíj új birtokosai közül elsőként Berka Attilát mutatta be a jelenlévőknek Laik Eszter, holott szó szerinti bemutatásra nem szorul a költő, mert sokarcúsága révén számos fórumon találkozhatnak a nevével, mondta a szerkesztő. A Spanyolnátha folyóirat egyik legrégebbi szerkesztője és szerzője e sokoldalúságáról megbizonyosodhat, aki átböngészi az író negyvenedik születésnapja alkalmából készített montázst, ahol a fotók tanúsága szerint indiántól kezdve performansz-előadóig számos maszkban helytáll. Berkától nem áll távol a sokműfajúság: alkotott kísérleti filmeket, vezetett rádióműsort, fellépett és írt színpadi produkciókat, ám az elismerést mégis az Irodalmi Jelenben több mint egy éve részletekben közölt regénye, az Anómia miatt ítélte oda a szerkesztőség. A cím a társadalmi rend felbomlása után kialakuló kaotikus erkölcsi állapotokra utal, amelyben ki-ki a maga vérmérséklete szerint küzd meg a kisiklott normákkal – ez az alapprobléma hatja át Berka Attila minden írását, mutatott rá Laik Eszter. Legyen az realista, már-már egzisztencialista kispróza, vagy sci-fibe hajló regény, mindig az egyénnek kell megküzdenie a társadalmi ellehetetlenülés árnyaival. Ennek a feszültségnek az ábrázolását emeli szépirodalmi rangra a szerző, ezt értékelte díjával az Irodalmi Jelen.
Szávai Attiláról, a prózadíj másik kitüntetettjéről szólva Laik Eszter elmondta: személyét különösen rokonszenvessé teszi, hogy az irodalom berkein kívülről érkezett, és attitűdje mentes a sznobériától. A rétsági születésű, Vácott élő Szávai a közelmúltban vette át a Palócföld folyóirat online kiadásának szerkesztését, de földrajzilag is Palócföldhöz kötődik. Prózájában gyakran megjelenik a vidéki ember egyszerű létszemléletének ábrázolása – ezt a szofisztikált világlátással állítja szembe úgy, hogy a maguk primér módján bölcselkedő hősei szájába megdöbbentő világértelmezéseket ad. Szávai legfontosabb írói erénye a karakterábrázolás képessége: mesterien bújik mások bőrébe, és beszélteti szereplőit. A szerkesztő kiemelte az Irodalmi Jelenben publikált frissebb novellák hőseit: a Startkő úszómesterét, aki meghökkentő ontológiai bölcselkedései közepette ejt el egy mondatot az őt ért tragédiáról, vagy az Ugyanaz című novella takarítónőjéről, akinek elvész utolsó, aprócska lehetősége is, hogy kitörjön a hétköznapok sivár egyformaságából. Szávai Attila novelláit olvasva nem lehet elmenni a mikszáthi örökség mellett – emlékeztetett Laik Eszter –, szövegeiben mindig ott bujkál az irónia, a csípősség, az anekdotikusság. Az író maga nyilatkozott önkritikusan egy interjújában arról, milyen fontos, hogy azonos szinten legyen egy alkotónál belső fejlettsége és írói kifejezésmódja, s ebben még fejlődnie kell – az Irodalmi Jelenben most éreztük beérni e folyamatot, zárta a méltatást Laik Eszter.
Bollobás Enikőt, a 2015-ös esszédíjjal kitüntetett irodalomtörténészt, amerikanistát Boldog Zoltán laudálta, ha nem is hagyományos formában, de már-már performanszként. A szerkesztő ujjongva „táncolta” körbe a kávézó kis vendégterét a 61 700-as számot ismételgetve, és csak azért tudtuk, miről van szó, mert előtte Böszörményi Zoltán felhívta a figyelmet, hogy az irodalomtudós legutóbb megjelent esszéjét Jonathan Franzenről több tízezren olvasták. Vagyis sokkal többen, mint amennyien a statisztika szerint esszéköteteket vásárolnak – hangsúlyozta Boldog Zoltán, aki jó tanár lévén a presszó ártáblájára is felfirkantotta a képletet. És hogy miben áll a nagy titok? – tette fel a kérdést a szerkesztő Kazinczy szavait kölcsönvéve. „Jót s jól” – jóról! – egészült ki az idézet. A híressé lett Franzen-esszé történetéről Boldog elmondta: szerkesztőként előítéletekkel látott hozzá olvasásának, mondván, biztosan tele lesz szakzsargonnal. „Meglepett, hogy értettem az egészet” – fogalmazott Boldog Zoltán, akit a főszerkesztő meggyőzött, nem kell megijedni a szöveg terjedelmétől, jelenjen meg teljes egészében. A döntés több mint helyesnek bizonyult. Franzent rengetegen épp Bollobás Enikőnek köszönhetően ismerték meg, aki esszéjében a recepció árnyoldalait is kiemelte, nemcsak a szerző dicséretét zengte, mint a magyar kiadó. „Ezután is várjuk, hogy ilyen kihívó, megrázó tanulmányokat írj nekünk” – tette hozzá a laudációt követően, a díj átadásakor Böszörményi Zoltán.
Az Irodalmi Jelen különdíjával kitüntetett Thamó Katát a főszerkesztő méltatta. A Téboly című könyvet a tavalyi Könyvhétre jelentette meg az Irodalmi Jelen, és a siker már az első pillanatokban érzékelhető volt. Azóta kétezer példány fogyott el belőle, ami elsőkötetes szerző esetében rendkívüli – hangsúlyozta Böszörményi Zoltán. A főszerkesztő elmondta, jelenleg éppen Esterházy Péter Hasnyálmirigynaplóját olvassa, és a betegséggel való küzdelem irodalmi megközelítési módjairól rögtön Karinthynak a koponyája körül tett utazására asszociált. Thamó Kata egészen egyedi aspektusból mutatja be, hogyan menekülhet ki az egyén a sötétségből, s ennek a Téboly című regény – melynek a címe önmagáért beszél – előzmény nélküli lenyomata. Nem véletlenül talált el annyi olvasóhoz, sőt, jelentősebb reklámmal ez a siker többszörözhető is lehet, jegyezte meg Böszörményi Zoltán, hozzátéve: „Várjuk a folytatást!”
A díjak átnyújtása után eljött a kötetlen kvaterkázás ideje a kellemesre lehűlt levegőn, az utcai kiülős részen, némi itókával „rágyúrva” a Könyvek Éjszakája rendezvényére.
(L. E.)
Fotók: Varga Melinda
További képek a lapozható galériában!
