Dinamittal érkeztem a Könyvhétre. Úgy éreztem meg kell tennem ezt a lépést, fel kell mennem Budapestre és kíméletlenül a polgárok tudtára kell adnom, hogy létezik ugyan élet költészet nélkül, de az: semmit sem ér.

Megint hibáztam. Kint hagytam az udvaron szép, ezüst kerékpáromat. Kint felejtettem már-már antik leletnek számító Kettler bicajomat, ívesen beállva a nagy, belvárosi ház udvarába. Három gyönyörű, tényleg csodaszép gépkocsi parkol középütt, s néhány bicikli itt-ott szélül. Hibáztam, mert rossz helyen álltam, még akkor is, ha nem tudtam eddig mi a rossz hely. Most már tudom. Megérdemlem tehát, hogy kiszúrták kerekemet.

Új helyen lakok. A Híd utcában. Gyakran gondolok Eulerre és königsbergi hídjaira, amelyeken csak egyszer lehet átmenni, s vissza nem fordulhatsz. Itt is egy olyan híd áll. Még meg van a részlet, abból, amit Eiffel tervezett, aztán a többi csupa vas, csupa hegesztés. Ezen a hétvégén kitárom két spalettás ablakát emeleti szobámnak. Az egyik a téren daloló borfesztiválra néz, a másik a hídi vásárra. A Napváros ünnepel.

Épp olyan, mint egy szőlőlugas, csak éppen kivi fut szerteszét. Fehéren virágzik majd, s a méhek mámoros táncban mesélik otthon mit találtak.

„Ímé ember vagyok megfontolt és okos / Már ismerem az életet s halált” – írja az úgy lengyel, hogy francia vagy az úgy francia, ahogy lengyel Apollinaire, 1918-ban, a háború után, a fejlövés után, a nagy versek és nagy izgalmak után, s a legnagyobb kaland előtt.