Persze, akkor nem unalmas neked, amikor Ruszuj Ilenka hozzád kérezkedik, maradna nálad éjszakára, mert a farkasok. Ha nem a farkasok, akkor a barom Ruszuj jelentkezik, szétveri a kölykök fejét, tűzcsóvával próbálkozik a barakkok fedelénél, aztán lefogják a fenn lakók. A váléba üzennek, jön érte a pszichiátria.

És aztán a Bartók nevű kocsmában – ami a Teleki tér sarkán van, és nagyon sok évig Bartók kocsmaként üzemelt, aztán festéküzlet lett – törték be a Juditot egy biliárdasztalon. Összegyűlt a Vilikének rengeteg haverja ott, ittak, ünnepeltek, aztán egymás után átmentek rajta. Ez volt a szokás. Ha ez megvolt, utána aztán bárki békében strichelhetett.

Nincs nagyobb szerencsétlenség, mint orosznak születni, az Isten csak minket nyomorít egyszerre háborúval, forradalommal, polgárháborúval. És, persze, a zsarnokságot is nekünk találták ki – motyogta, miközben tekintete egy rövid cikkre tévedt.

Holnap is lesz nap – ezt mondta az a sebesült katona, akinek már csak a folyosó végén jutott hely, bénán lógott a karja, és rajta kívül senki nem akadt, aki kezdhetett volna vele valamit. Sietett a gyógyszeres szekrényhez, magában már sorolta is, hogy miket kell kivennie, de egy pillantás elég volt, hogy lássa, elvettek belőle mindent, a kitépett ajtó az íróasztalra bukott, és lába alatt megcsikordult az üveg. Annyira fiatal volt, és nem tudott kihez fordulni. A huzat kisodorta az ablakpárkányra a függönyt, beesett az eső.

Lajoskát az egész város ismeri. Közel negyvenéves, de gyerekek és felnőttek egyaránt csak Lajoskának szólítják. Ártalmatlan, gyámoltalan lény. Napjait az utcán tölti, csavarog, és boldog vigyorgással köszöni meg, ha valamit odavetnek neki a járókelők.

Szórakozni érkezett, buja nőket, valódi alkoholt, igazi kávét, húsból készült ételeket ígértek neki, ehhez képest szegényebben állt ott, mint bármelyik őse valaha. Megkereshette volna az ükükükapját, de a családja akkor még Németországban élt, utazásra pedig hiába gondolt, egy kiflire sem volt pénze.

Késő délután van, a nap már rézsút süti meg a ház fehérre meszelt falát. Anyám feje megmozdul, szemei kinyílnak, szétnéz lassan, jobb kezével hátrasimítja a homlokába hullott hajtincseket. Köhög. Köszörüli a torkát. A tornácról egyenesen az utcára lát, arra a poros, meglehetősen keskeny mellékutcára, amelyen most sem történik semmi, mint ahogy általában máskor sem. A vasárnapi templomba járók verik fel hallgatásából olykor, amikor a domb magasabban fekvő házaiból lejönnek, majd a szertartás után visszaballagnak, hogy folytassák az abbahagyottat. Néha egy pár autó és szekér.

A dráma: nem dráma (és, ha tudjuk, úgy jól is van ez, mert a játékra koncentrálunk), hiszen a könyv sem (csak) könyv, a látszat sem látszat, a tények sem (csak) tények… A fogalmak pedig nem léteznek (önmagukban), a lények sem úgy; és az ember sem (mindig) ember, a definíció inkább az „emberkedő”… A világ nem világ(i): minden egy kicsit egyszerűbb, minden egy kicsit bonyolultabb (és fordítva – és végtelenítve)…

Géza meglátta a kicsi bölcsőt. Azonnal tudta, mi az a kincs, amit magában hord a felesége. A bölcső nem jelenthet mást, csak azt, hogy teherbe esett ez a mafla lélek, s most itt szirupos melodrámát akar játszani.

Csak egy hosszú hajú, csapzott alakot említenék még, aki anno csíkos cekkerrel járta az egyetem környékét. Valahányszor megszólított, nem pénzről vagy dohányról kérdezett, hanem arról, hogy szoktuk-e olvasni az Újszövetséget. Ha úgy adódott, elő is vette a sajátját a csomagjából. Úgy is neveztük egymás között, hogy a Jézus csöves.

A fogoly megrettenve nézett rá, néhány csepp víz ráfreccsent a szemüvegére. A szemüveg lencséjében, mint egy tükörben, egy állatka képe kezdett kibontakozni. Az állatka éppen ott feküdt, ahová a kulacs lezuhant az imént. Egy skorpió volt az. A fényképész elsápadt, és hátrált néhány métert. Zavarában a távolba nézett, ahol az előbb a gólyák álltak. Most is ott lépkedtek, hosszú, pipaszár lábukkal mesebeli szörnyeknek tűntek, vagy gépembereknek egy rossz fantasztikus filmből.

A tanárok álmosító semmitmondása tovább ingerelte. Mintha senki nem ismerte volna a kisfiút, aki ide járt ötödik éve. Csak abban volt egyetértés, hogy lusta volt és haszontalan, általában nagyon utálták a tanárok. Még Erzsébet, a matematikatanár is, pedig nála kifejezetten jól szerepelt, csupa jó jegye volt, és a tanárnő el is gondolkozott, hogy indítaná tanulmányi versenyen, de a szülők tiltakozása miatt erről végül letett.

1941 farkasordítóan hideg telén hősünk végre a nagyközönség előtt is bemutatkozott. Debütáló kötetének (Wagner a Wehrmacht élén) hatalmas sikere volt, a goebbelsi propaganda feltüzelte vevők lelkesen vásárolták; a regényből később sikeres film is készült. Bár e művet Wengraf kizárólag irodalmi alkotásnak szánta, a Gestapo éber őrei legalább 300 embert vettek őrizetbe a regényből világosan kiolvasható „áthallások” alapos gyanújával.

Mindent parancsra tettem, cselekedtem. ’44-től járőrszolgálatra osztottak be, örömmel fogadtam a parancsot, anélkül máig nem létezem. A folyó partján és a környező utcákban tettük a dolgunkat, igazoltattunk, és likvidáltuk a gyanús, gyakran papírok nélkül lézengő elemeket.

Mariska tornyos kontyára kötött fehér nejlon kendőcskében a vasalóállvány mellett állt. Morgolódva vette le a férfi válláról a méltatlanná vált ruhadarabot. Lekefélte, vizes ruhával átdörzsölte majd nedves vászon alatt gondosan átgőzölte. A férfi ezalatt prüszkölve, fújtatva lezuhanyozott és evés vagy egyetlen szó nélkül bedőlt az ágyába.

Eltűntek a szerelmespárok Budapestről. Hiába áll a Szerelmesek Fája az Erzsébet téren, az már nem a fiatalok zarándokhelye. A fa körül felállított kerítésre a párok rákattinthatták monogramjukkal ellátott lakatjukat. Egy városi legenda szerint csak akkor marad szerelmük örök, ha a rácsra felerősített lakatok kulcsát a Dunába dobják. A lakatok óriási ütemben szaporodtak a kerítésen, és újabb lakatolási helyszín is kialakult a Lánchídon. Egészen a közelmúltig.

A festő jól ismerte a tengerpartot. És pontosan tudta, hová akar utazni. Számára csak annyi volt fontos, hogy legyen napfény meg strand. Mással nem törődött a festő. Mert még fiatal volt. És nagyon akarta ezt az utazást. Jól akarta érezni magát.

Sokáig ült mozdulatlanul, kihúzott háttal. Most megvan, gondolta, és jókora, cirkalmas gyöngybetűkkel felírta a lapra:
„Kilépni a sorból”
„Kilépni a sorsból” – helyesbített.

Dermedten álltam, szerettem volna ellökni magamtól, éppen, mert annyira vágyódtam a közelségére, de tudtam, hogy ez tilos, és nem értettem, hogyan tehet ki ekkora kísértésnek. Tudtam azt is, hogy nem bízhatok meg benne, mert egyszer már elárult – nem, nem is egyszer, hanem folyton és mindig, egy teljes éven át!

Gyűlölte a pillanatot, mikor az életben maradt gyerekeket meg kell fosztania a halál dicsőségétől, és át kell adnia a rabszolga-kereskedőknek. Semmi sem kárpótolhat az ilyen veszteségért. Csak akkor tapasztalhatod meg a legtökéletesebb odaadást, ha kioltod valaki életét. Anyád-apád sem szeretett annyira, mint a dicsőséges kiválasztottak, akik a haláluk óráján megajándékoznak a megistenülés pillanataival.