Ötölt, hatolt, bizonyos Friedrich Nietzschére hivatkozott, aki azt állította, Isten nincs. De szerintem nem volt igaza. Isten igenis létezik és kiválasztott engem, akar valamit tőlem, az orosz rulett mérkőzései során éppen azt szeretném kitalálni, hogy mégis mit akarhat? Miért maradok én, a föld terhe, a tömeggyilkos, aki kéjjel is ölt, nemcsak parancsra állandóan életében, az én revolveremben miért kattan állandóan üresben a sokáig pörgő golyó?

A szerelmesek őrült módon, pucéran, egymást tépve úsznak lefelé a fortyogó lávában. A turisták közül néhány túlélő felkapaszkodott a Sziklatemplom boltozatára, és a vulkánt próbálja lefilmezni. Egy japán férfi angolul üvölt mobiljába, az egyik internetes lapot igyekszik tudósítani. Elmondja hát, mit lát maga körül. A hídon sikoltva rohannak az emberek a pesti oldal felé, egy villamos kigyullad, majd teteje is beszakad a rázuhanó lávától.

Abban az időben a filmkészítésben is kezdett megmutatkozni a szabadság, mert a mozgalmas jelenetek között itt-ott már előbukkant egy kis meztelenség. A közönség hamar rákapott erre, és ahogy a dohányosok a cigarettát, úgy kezdte igényelni a vetkőzést. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy ekkoriban a tájékozódás már eléggé széles körű volt ahhoz, hogy a nép ne vetődjön árnyékra: lassan eljött az idő, amikor már mindenki úgy ment moziba, hogy tudta, mi lesz a film kulcsjelenete.

A fiú festőművésznek készült. A geometrikussá redukált formák voltak a kedvére leginkább. Az átmetszésekkel létrehozott szín- és formavilágok. S a komponálás helyére egy teljesen új világlátást akart ültetni. Azt a szemléletmódot, ami létrejöttével teremt. Valami szellemi-lelki készenlétet, amit be és ki lehet kapcsolni. (A narrátor mosolyog.) Adél szerint ezt valaki előtte s helyette már elvégezte. A lány irodalomtörténésznek tanult, s Henry James szőnyegmintája (A szőnyeg mintája című elbeszélés kapcsán) volt a kedvenc témája.

Családi rendezvény, a tied. Nem tudunk elindulni, vízszintesen esik az eső. Nő benned a feszültség. Bennem is. Hazaérünk, megszáradunk, kibontunk egy sört. Mondani akarok valamit, kezded. Már a pillantásodból látom, hogy baj van. Nem akarok veled lenni, úgy érzem, hazudok. Szakítani akarok veled, mondod. Nem kapok levegőt. Mit mondjak erre? Hogy én meg veled akarok lenni? Jó, mondom kínomban, majd vidd el a cuccaidat. Sodródom.

Asperger-szindrómás fiatalember több tucatnyi rajzból álló sorozatát kapjuk (spontán) ajándékba a hangköltészeti zaj-zenéhez. A művésznő (akció közben) maga alá pisil, a költőt az olajos padlón korbácsolja, piros nadrág mocskolódik, véres gézek tekergőznek a nyakon – s mindez már az előadás utáni előadás része, és a levetett, szétázott bugyiból kifacsart vizelet a közönség közé fröccsen, a söröskorsókba és gin-tonikos poharakba is csapódik, miközben az ováció egyre fokozódik…

Senki sem válaszolt. A Volvóját látta maga alatt elhúzni. Katz pár pillanattal később a városuk felett keringett. Ha ugyan tényleg ez volt a városa, mert ezeken a házakon nem piroslott egyetlen cserép sem, sehol egy ember, jármű, fa. Még a templomok is csonkán, torony nélkül meredeztek az ég felé. Hopp, az anyósa! Egy hosszú nyelű seprűn száguldott.
– Most mit nézel? Nem láttál még anyóst repülni?

Egyszer, amikor kijöttünk a boltból, mert magával vitt, kézen fogva mentünk a főtérre, ott kibontotta a jéghideg üveget, sör volt benne. A téren van egy göcsörtös tölgyfa, apu nekitámaszkodott, az üveget nekikoccantotta a fa törzsének, akkor szervusz, mondta neki az elzsibbadt nyelvével, aztán ivott az üvegből, sok sör mellément, végigszaladt az állán, lecsöpögött a fűre. Sokáig vártam, hogy válaszoljon a fa valamit apunak valahogyan, de meg sem moccant. Csendesen állt, nem fogadta apu köszönését. Vagy lehet, nem hallotta jól.

Fogalmuk sem volt, mi tarthatott feléjük, de zörgést hallottak, gallyak roppanását. – Jesszusom! Azt a k... – Benő megelőzte Jóskát, Erzsók lemaradt, Bélu egy pillanatig hezitált, de aztán bevárta, karon ragadta, és futottak a hotel felé.
A hangok megsokasodtak: újabb gallyak ropogtak, ágak törtek, egy elfojtott hörgés vagy kettő. Valami belegázolt a patakba, onnan az aszfaltra. A nyomukban volt! Rohanás!

Dafina szeme előtt ekkor egy egész madárláb-regiment vonult el. A gyerekkorában tartott tyúkok, kakasok, kacsák, libák, pulykák, galambok leforrázott, levágott, lenyúzott, levesbe, pörköltbe, rizskásába főzött lábai, a csirkegyárban diákmunkán pakolt csirkék lábai, a kutyáinak megfőzött fagyasztott csirkelábak, és persze azok a csirkelábak, amelyekből Dafina a csirkekocsonyát készítette. Meg a fácánoké, amiket a nagybátyja lőtt légpuskával.

Ügyetlenül tett a tűzre, a padlóra kiesett pár parázsdarab. Nyugodtan szedte össze, csupasz kézzel, és villámgyorsan visszadobta a kályhába. Varázslat? Részeg ember szerencséje? Leült az asztalhoz. Rajta kívül ketten maradtak a szobában: a mosolygós Melinda és a nyomulós Barni. A többiek az udvaron a tábortüzet készítették elő.
– Meg akarlak ölni – mondta Barni Melindának, és hosszút kortyolt a sörösüvegéből.

Orosz Mátyástól kapott nevet: tizenhetedikén Istvánnak keresztelte, ajánlotta az Úr oltalmába, kívánt neki szerencsés esztendőket, kedves jó egészséget. Keresztszülői: Hochsinger Mihály és Meznemé Anna Mária. Valahogy elképzelték az addigi életét, hogy így majd közelebb kerülnek hozzá, bár ő nem tudta, hogy ki vagy mi.

Itt nem lehet csajozni. Még kurvázni se. Az abádszalóki szőke tini úgy huppan bele a csepeli szitanyomó húszéves Mercijébe, mint Diana Ross a Club 54 előtt. Neki már most mindenki mésalliance. És ez a class nem bírja elviselni, ha leleplezik. Ha gyüttmentnek nézik. Ha valaki nem megy bele a játékba, hogy ők most cannes-i filmfesztivált játszanak rózsaszínre világított papír pálmafákkal.

A lány a felismerés és a döbbenet pillanatai utáni első percekben a hányingerével küzdött. Ilyen sötétben még soha nem volt. Ez nem olyan sötét, hogy az orrod hegyéig sem látni. Megértette, milyen a vaksötét. Amikor mintha a fejedben oltják le a villanyt. A halál beállta utáni pillanat lehet ilyen.

A 99 férfi című regényemet közvetve Esterházy Péter ihlette.
Interjút akartam készíteni vele. Beszélgetni kezdtünk.
– A kritika a nagyregények mellett az Egy nőt is fontos alkotásának tartja. Ezt csak azért említem, mert írtam egy versfolyamot, vagy monodrámát, a címe: Az utolsó szerelem hisztériája. Ez többek szerint az ön Egy nőjének a női párja – mondtam.
– És hogy született? Elolvasta az Egy nőt, és megírta a könyvét?
– Dehogyis! Az Egy nőt csak azután olvastam!
– És hasonlít?
– Nem. Az enyém pszichotikus és ezoterikus erotika, míg az öné naturális és logikus erotika. Viszont úgy döntöttem: most már azért is megírom az Egy nő párbajregényét túltéve önön, a 97 esetleírás helyett 99-ig meg sem állok! És ez töredékes, posztmodern lesz, hogy hasonlítson!
– Már a 98 is túltenne rajtam – somolygott.

Technikai hibákat abszolutizáló, anyagtalan rezgések, homályos jelentésű, ám rendkívüli szellemi erőt sugárzó meta-képeket látok. Mintha minden egy Másik Valóság akváriumában lebegne, ahol minden máshogyan van, és ahol ég és föld ugyanaz. Nem katarzissal kommunikál, mint a misztikusok általában, soha nem magasztos hangzású, inkább meditatív, sugárzó szellemi mélységeket közvetít.

Már bő negyedórája figyelhette az éjszakát, amikor hátrafordult, és végignézett a szorosan egymás mellé felsorakoztatott vaságyakon alvó társain. Egyikőjükön megakadt a tekintete. Lekászálódott az ablakból, óvatosan saját ágyához ment, párnája alól elővette szuronyát, és az illetőhöz somfordált. A szobában félhomály honolt. Letérdelt az ágy elé, kihúzta a kést a tokjából és a srác nyakához szegezte. Megrázta az alvó testet, és a fülébe súgta: – Hideg?

Annak ellenére, hogy az igazgató kedvence volt – ezért is alkalmazta –, a titkárnőnek is megvolt a büszkesége. Következésképpen hagyta, hogy a helyi sajtóhoz kiszivárogjanak bizonyos belső iratok, amelyekből kiderült, hogy az igazgató úr az előző évben hatalmas összeget költött egy óriási márványtömbre, amelynek csak a negyedét használták fel a nemzeti költőnek a kultúrház előtt felállított szobrához, a többit pedig odaadta oktatási anyagként szobrászatot tanuló fiának.

Délután Zsuzsival kimentünk arra a környékre, ahol a nagylelkű lányok vidáman árulták olcsó bájaikat. Senkit nem ismertünk, a nagyszájú nővérkém is megszeppent kicsit. A téren vörösre festett, kopott padok árválkodtak, éjjelente fekhelyül szolgálva néhány keserű lelkű részegesnek. Ottfelejtett ócska kabátok, fél pár cipő és molyrágta pléd tanúskodott az éjjeli padlakókról. Ezen a környéken normális ember csak akkor jár, ha elkerülhetetlen.

A Galeotto bizonyos mértékig a Janus (Trubadúrvarázs) tükörregénye, de nem csak az. Galeotto Marzio, aki Magyarországon Janus Pannonius barátjaként és a Mátyás királynak kiváló, bölcs, tréfás mondásairól és tetteiről szóló könyv megírójaként lett ismert, számos fontos munkát alkotott. Ezek egyike volt az De incognitis vulgo, amiért a velencei inkvizíció börtönbe zárta. A Galeotto egy hitében hol megerősödő zarándoklatot járó, hol elgyengülő racionalista gondolkodó életét mutatja be újszerű módon.