A tévét bámulta – amit egy hónapja kötöttek ki. Kereste benne az eltűnt életünket. Csakhogy nem jó helyen: mert a tű végén lapultunk, azon az apró ponton, várva arra, hogy átmosson minket az anyag. Hogy legalább ennyi értelme legyen ennek a mocsoknak, amiben élünk, meg a viszketésnek a lábam között, amit már nem is kezeltem, mert úgyis hetente visszamászott rám.

Már szédül, egész teste zsibbad, már nem érez, csak dühödten mozog, előre-hátra, mint egy ütvefúró. Az asszony nyögdécsel, de ez még nem a gyönyör artikulálatlan ösztönhörgése. Folytatnia kell. Minden elsötétül, csillagokat lát, szétrobbannak a fejében: szupernóvák a szemhéja belső falára égve. Ég az agya, ég az elméje. Lángol. Pokoli tűz lobog a szeme előtt. Egy cigaretta parazsa. Egy meztelen öregember ül a fotelban, az ágy mellett, őket nézi, csöndben cigarettázik.

Elsőként a csíkos párnát mészároltam le, düh nélkül, módszeresen. Bemelegítés volt, tét nélküli rituálé. Aztán a hálóban folytattam a matraccal, amin a beszédhibás nővel hentergett. Azt már bosszúból szúrtam, muszáj volt vágni, késsel felfakasztani a szétalázottság, a becsapottság, a düh bőr alatt gyűlő gennyes kelevényét. Nem kíméltem a paplanokat, párnákat se. Bőgtem, ziháltam, szaggattam, míg a démonok le nem csendesedtek a fejemben, és kimerülten a szétkaszabolt ágyba nem zuhantam.

Halált hozó mosolyt is véstetek belém; elárvult élvezeteket színeztetek ki; ájulásokat hívtatok vissza más dimenziókból; alvajáró (szaturnuszi) szatírként szavaltam a lázas (és kárhozott) elborult nappalokon; földsugárzásként hatottak beteges magjaim; az önzés is körbeért, a mámor is megromlott…

A háború minden titka, ami fölött a főhadnagy korábban hónapszám spekulált, most függönyletépő hirtelenséggel napvilágra bukott. Így kell tehát ezt érteni! Az emberek nyilván akkor kapják csak vissza a fejüket, amikor meghalnak. Valahol messze, hátul lesrófolták róluk, lemezekkel pótolták, melyek nem tudnak mást, mint indulókat játszani, és ilyen módon előkészítve begyömöszölték őket a vonatokba, hogy expressz a frontra szállítsák.

Esélye sem volt bejutni valamelyik csónakba, amelyekért közelharc tört ki – a túlélési ösztön a többségben erősen dolgozott. Nagy belátás, éles szem kellett annak gyors felismeréséhez, hogy innen nincs menekvés. Ha nem a süllyedés keltette örvény, akkor a jéghideg víz fog végezni a mentőmellényben lebegő hajótöröttekkel. Hacsak nem érkezik időben segítség.

Hová esett ez, nyújtogatta a nyakát Bélu, tán még Kékkőkút végére, nehogy már valamelyik ház mellé, a kertjébe valakinek! Á, nem, ez inkább messzebbinek tűnt, az erdőben ért le. Az Attila-forrás felé. A fene se tudja már, hogy mindig történnie kell valaminek, az ember nem tud egy kávét elkortyolni. Nyáron a vendégek, télen meg ez a szar… Pff!

Mennyi ismerős arc. Egyik torzabb, mint a másik, az alkohol, a nikotin és a gyógyszerek mély barázdákat vágtak homlokukba. Talán melléjük költöztem volna magam is, ha Isten egy szemüveges fickó képében meg nem fogja kezemet a Combino villamoson, éppen akkor, amikor lelkemig hatolva beláttam, hogy elveszítettem ezt az élet nevezetű játékot.

Otthon, a csemer mindenit, otthon!, toltam a poharam a leányka elé, csúszik ez a szánkós vodka, tölthet még. Hát mondja meg valaki nekem azt is, hogy lehet ennyi idő alatt becsületes műsort összeállítani, a csoport fele alig egy hete jött vissza a spárgaszedésből, s itthon se feji meg magát a tehén, nem lehet egész nap csak táncikálni.

Igenis szeretned kell az egész disznót a kolbász kedvéért, ahogy én egy lyuk kedvéért az egész odvas fát elfogadom. Hogy ne a magányt árassza penészként a hajunk és a bőrünk. Nincsenek illúzióim. Függesz tőlem, én vagyok a te napi betevő alkoholod. Mint a fagyálló. Olcsó, édes és gyorsan mérgező.

Amikor megláttam a cipősdoboz méretű csomagot a többi közé rejtve, alig bírtam kivárni a vacsora végét, pedig beletelt egy kis időbe, mire végeztünk, mert Ernő bácsi megállíthatatlanul mesélte a háborús élményeit, amiből nem sokat értettem, és csak akkor világosodott meg bennem, hogy az mégsem olyan, mint amilyet az óvodában játszanak a fiúk, amikor megmutatta az egyik lábfejét, amelyről hiányoztak az ujjai.

Kedves Olvasóink, összegyűjtöttük a 2017-ben legolvasottabb prózáinkat és műfordításainkat. Csak egy kattintásra vannak önöktől – reméljük, az ünnepek alatt/között kellemes élményt nyújt majd az (újra)olvasásuk. Toplistás szerzőinknek szívből gratulálunk!

Mindig úgy érezte, hogy a Megváltó születése ide, a kisded oda – ha nem lenne a malacdísz, nem volna értelme a karácsonynak… Aztán ripsz-ropsz eltelt fél évszázad, és tessék: itt áll. Krón ugyanazzal a mozdulattal süllyesztette a zsebébe a malacot, mint egykor a Sport szeletet vagy Melbát a kisboltban.

A Markos-testvérek, a mindenre elszánt iker-fiúk is eszembe jutnak. Erdőkerülők, vadorzók, kalandorok, akrobaták, nagy verekedők, a természet kitűnő ismerői voltak ők. Eleinte megélhetésből ejtettek apróvadakat, főleg a folyó partján és a sejtelmes-dús ártér ősfái, kortalan lényei között állítottak csapdákat: a híres-félelmetes „kubikosba” éjszakánként jártak… De később már megszokásból és élvezetből is gyilkoltak…

Anyám sírt, a földhöz vágta az egyik tányért. Ha a húgom leesik az ösvényen, gondoltam, ha belezuhan a vízbe, öt percig sem él. Kihűl, a jeges víz végez vele. Így tanultuk az iskolában. És akkor egyedül leszek a szobában, anyám csak nekem keni a mézes kenyeret. Anyám bement a szobába, lefeküdt az ágyra, nyögött, elaludt, én néztem ki az ablakon, mi lesz, ha a húgom eljut az útig, és ott elüti egy teherautó.

Az ördög megint itt áll velem szemben. Megfogja a karomat, felhúz a földről, berángat a gyerekszobába. Vedd fel!, parancsolja, és Lucára mutat. Megteszem, aztán követem a további utasításait, kiviszem a lányomat az utcára, és leteszem az úttest közepére.

Nem bírta megállni, odaszólt a háta mögött sutyorgó srácokhoz: – Szerintetek is németek ezek? – Hát persze – válaszolták igen nagy természetességgel. – És mi a fenét keresnek itt? – firtatta Mircea. – Nem tudom, talán kérdezd meg őket – mutatott egyikük a cigijével az ellenkező irányba. Mircea kétszázadnyi pufajkás, sisakjukon vörös csillagot viselő katonát fedezett fel ott. A kaszárnya udvarán, 1989. október 6-án egymással szemben állt a Wehrmacht és a Vörös Hadsereg.

Az asszony odavolt Bihariért, ezt nem volt nehéz észrevennie. Vajon mi lehet a háttérben? Biharinak felesége, látszólag rendezett családi élete volt, napi tizenhat órát dolgozott, kizárt dolog, hogy szeretőt tartson. Vagy mégis? És éppen Verát? Akiért arra is képes volt, hogy lepuffantsa a férjét? Aztán meg kidobja, mint egy rongyot?

Az anyja aggodalmasan törölgette a lánya homlokát. Az orvos félrehívta, hosszan magyarázott neki valamit. Bianka nem értette, de amikor az anyja kétszer is visszakérdezett, és az orvos tehetetlenül kitárt karokkal, erőteljesebb hangtónussal válaszolt, kihallott egy szót: „Alighanem kullancs, Terike!”

A nő csak egy-két lépést tesz, amíg a száguldó autó megjelenik. Amint felismeri, mekkora a veszély, egy pillanatra megdermed, tágra nyílt szemmel mered az autóra, majd sikítva hátra ugrik – de a babakocsi elszabadul, billegve gurul tovább.