Önmagában álom, ébren is. Régi sivatag keveredik bele, gyerekkori sivatag, a sívó homok a Kiskunságon, a pár szál fű közt pergő, szálló aranyhomok vándor dűnéi…

Melleim duzzadtak a tejtől, minden nap ki kellett fejjem a murokföldön, mert fájt. Eszembe jutottak az ikrek, hogy most nekik kéne ez a tej, nem a zsíros földnek, de kifejtem. Lehet tápot kapni a patikában, mondogattam magamban. Mások is felnőttek már tápon.

Arra kérlek, engedd le a redőnyt, mielőtt megmosdatnál. 

Ferencke minden napra tartogatott valamit. Hol macskákat szekált a hátsó kertben, hol barackot lopott a szomszédból, vagy csúzlival lőtte a Kati néni tyúkjait. Nagyanyám minden áldott nap elmondta, hogy ebből még baj lesz.

Az abroszt csomagolópapír helyettesíti, rajta cikornyás felirattal: Spárga buli. A szöveg pókhálóként átszövi az egész asztalt, akárcsak a spárga, a rögtönzött abroszt rögzíti, szoros bogra kötve, az asztal lapjához és a lábához.

Ültem az új rendben, és éreztem, mégsem jó ez így; bár minden más helyen állt, mégis a szoba szelleme ugyanolyan maradt; kényelmes, kihívás nélküli. Megszokott, sima, érdektelen, meghitt.

Amikor csatakossá válik a mellkasán is a fehér trikó, a saját gátja akkor szakad át. Az addig megfeszülő izmok laza gumiszalaggá válnak, párnázottá lesz minden lépés, csontjaira már alig hat a gravitáció.

Nyolc író hónapok óta együtt dolgozik, együtt lélegzik, egymásra figyel. Ekként alakítja ki-ki önmagát, s inspirálja a társait. Keresik a saját útjukat a prózamondás hagyományában és mai terében.

Mindannyian Magritte és Chaplin keménykalapos kisemberei vagyunk, akik nagyon is különbözünk egymástól, semmi több. Nincs nagybetűs történelem, csak kis történetek vannak.

a szépséget elmesélni még szépen sem lehet.
pár szó, persze, kimondható:
rémisztő, gondos, döbbenet.

Ha Lennon költői tudatfolyamszöveget ír, akkor azt mondják, az LSD hatása. Nincs menekvés, ha rosszat akarnak mondani rólad. 

 
Ez igen, ez már hasonlított volna arra a fajta őszinteségre és kurázsira, amely csakis az üdvösségre lehet tekintettel, de a körülményekre soha.

 
Az illúzióba hajló látvány erejét fokozta, hogy a kövér, higanyszínű hold éjjeli őrjárata még tartott: hol előbukkant, hol eltűnt, mintha nem volna más dolga, mint éberen vigyázni a természet álmát az utolsó pillanatig. Nem igaz, hogy néma az éjszaka.

Kizárólag az ottani tapasztalataim alapján számomra sem derült volna ki, hogy valamiféle „Nagy Játék” folyik. Mi vérhasban haldokló katonákat láttunk; orosz orvlövészeket meg az út szélén karóra tűzött, legyektől körüldongott, szakállas fejeket, éjszakánként pedig olyan hideg volt, hogy a sátrainkban megfagyott a víz.

Miről tudjuk meg, hogy nappal van, s nem éjszaka? A harmadik guru így felel: Ha a szembe jövő ember arcában felismered a testvéred arcát, akkor ér véget benned az éjszaka. – Én, ha egyedül vagyok, még a szobám ablakában zöngő szúnyog arcában is a testvérem arcát vélem felfedezni…

 Hallatszottak az óratorony órájának ütései. Nem számolt velem. A szemközti fal oldalán, az ósdi térképen, a kékséglapján parányi mész- és narancssárga csillagcseppekkel, talán igen. Mókáztam magamon. Mert hát miért is félek, mikor félek.

A Las Américas Hotelben a kommandósok hosszabb lövöldözés „árán” veszélyes terroristákat tettek ártalmatlanná. A három áldozat közül kettő magyar: az egyik a bolíviai születésű Eduardo Flores, a másik a székelyföldi Magyarosi Árpád (Fiúka). A vérfürdő harmadik halottja az ír Michael Martin Dwyer.

Még az ábécét sem ismerték rendesen, amikor füzeteiket a térdükhöz erősítve, korong híján a kopogóvá fagyott lócitromot kergették a februári jégen, titkon a tavaszi olvadásra vágyakozva: képzeletben már lopkodták is a városszéli zöldségesek kerítésléceit, hat-hét szélesebb deszka elég volt egy jobbfajta tutajhoz, mellyel a mocsár legeldugottabb zugait is bebarangolták.

Előfordult, hogy a zivatarok jeget is hoztak – anyám ilyenkor kóróseprővel tisztogatta meg a járdát –, vagy ha a sárga, szakállas felhők mégis áttrappoltak fölöttünk, olyan bőséges, áztató esőt hagytak maguk után, hogy a tócsákból nagy, szivárványszínű bugyborékok böffentek elő.

 
Nem kellenek többé bárányok, minket ölnek tovább Benne, és Őt ölik tovább bennünk, itt legelünk a biztos, hízott nyájban, selyemrét hullámzik alattunk, a dombok, mint egymás mellé fektetett női mellkasok.