Ez igen, ez már hasonlított volna arra a fajta őszinteségre és kurázsira, amely csakis az üdvösségre lehet tekintettel, de a körülményekre soha.

 
Az illúzióba hajló látvány erejét fokozta, hogy a kövér, higanyszínű hold éjjeli őrjárata még tartott: hol előbukkant, hol eltűnt, mintha nem volna más dolga, mint éberen vigyázni a természet álmát az utolsó pillanatig. Nem igaz, hogy néma az éjszaka.

Kizárólag az ottani tapasztalataim alapján számomra sem derült volna ki, hogy valamiféle „Nagy Játék” folyik. Mi vérhasban haldokló katonákat láttunk; orosz orvlövészeket meg az út szélén karóra tűzött, legyektől körüldongott, szakállas fejeket, éjszakánként pedig olyan hideg volt, hogy a sátrainkban megfagyott a víz.

Miről tudjuk meg, hogy nappal van, s nem éjszaka? A harmadik guru így felel: Ha a szembe jövő ember arcában felismered a testvéred arcát, akkor ér véget benned az éjszaka. – Én, ha egyedül vagyok, még a szobám ablakában zöngő szúnyog arcában is a testvérem arcát vélem felfedezni…

 Hallatszottak az óratorony órájának ütései. Nem számolt velem. A szemközti fal oldalán, az ósdi térképen, a kékséglapján parányi mész- és narancssárga csillagcseppekkel, talán igen. Mókáztam magamon. Mert hát miért is félek, mikor félek.

A Las Américas Hotelben a kommandósok hosszabb lövöldözés „árán” veszélyes terroristákat tettek ártalmatlanná. A három áldozat közül kettő magyar: az egyik a bolíviai születésű Eduardo Flores, a másik a székelyföldi Magyarosi Árpád (Fiúka). A vérfürdő harmadik halottja az ír Michael Martin Dwyer.

Még az ábécét sem ismerték rendesen, amikor füzeteiket a térdükhöz erősítve, korong híján a kopogóvá fagyott lócitromot kergették a februári jégen, titkon a tavaszi olvadásra vágyakozva: képzeletben már lopkodták is a városszéli zöldségesek kerítésléceit, hat-hét szélesebb deszka elég volt egy jobbfajta tutajhoz, mellyel a mocsár legeldugottabb zugait is bebarangolták.

Előfordult, hogy a zivatarok jeget is hoztak – anyám ilyenkor kóróseprővel tisztogatta meg a járdát –, vagy ha a sárga, szakállas felhők mégis áttrappoltak fölöttünk, olyan bőséges, áztató esőt hagytak maguk után, hogy a tócsákból nagy, szivárványszínű bugyborékok böffentek elő.

 
Nem kellenek többé bárányok, minket ölnek tovább Benne, és Őt ölik tovább bennünk, itt legelünk a biztos, hízott nyájban, selyemrét hullámzik alattunk, a dombok, mint egymás mellé fektetett női mellkasok.

 
Ez az egész nincs. Ez az éjszaka nincs, ez a lélegzet nincs, ez a borzasztó súly mögötte nincs. Mintha eleven kígyót nyelt volna le, dolgozik, tekereg benne az undor.

 
 
Lehullnak a szúrós héjak –
De nincs bennük gesztenye.

 
A Bački Jarak-i haláltáborban az anyakönyvek szerint 1944. december 3. – 1946. április 15. közt összesen 6429 személy pusztult el a legembertelenebb körülmények között. Több tucat ilyen működött Jugoszlávia-szerte, a „fölszabadulás” után.

 
Sejtelmem sincs, mi történik, és mi múlik el, itt és majd, csak érzem, anélkül, hogy az érzés megnyilvánulna bennem: megítélhetetlen anyagjelenségekben fogy, ami maradék még; nem esik meg velem semmi: múlok, és nincs jelentése, és az élet nem kifejezés többé.

 mert én is Ámerikából jöttem, Párizs, Budapest, Nagykőrösön át
és mesterségem címere érett nők testébe ütődve röpül,

Vannak olyan pillanatok az életünkben, amelyeket mindörökre megőrzünk. Ott élnek bennünk, álmodunk róluk, a múltunk részévé váltak. Emlékkatlanok, amelyekbe bármikor beleszédülhetünk. Olykor a teljes esemény, máskor csak villanásnyi töredékek, hangok, fények külön-külön felfakadó játéka pereg előttünk, mint megannyi pillanatfelvétel.

Helyreállt az érzékek időszámítása. Egész testükkel beszéltek. Tanulták és tanították egymást. Gyújtogattak és csitítottak. Viaskodtak és vigasztaltak. Szemük nyitásában, orrcimpáik rezgésében, ajkuk meg-megránduló vörösében viszontlátták saját félelmüket.

 
Sziránó testi adottságai. Sziránó szemüvege. Sziránó első csókja. Sziránó második csókja. Sziránó halála. Sziránó fantáziája. Sziránó olvasmányai. Sziránó irományai. Sziránó által legtöbbet bámult falak.

 
 
Eltökélte magát, hogy úgy mondja el a véleményét, ahogy csak akkor teszi az ember, ha valakivel föltehetően az életben utoljára áll szóba.

alázatom a hold arcába ér.
köszönet jár mindig mindenért.

 
Ha élt volna Petrás Örzse, biztosan elkárogja a szokásos formulát, hogy ha beüt a baj, akkor hétig meg nem áll. Velem ez hajszálpontosan így történt. Felsorolni is kész horror, mi mindenen mentem keresztül.