Egyszer az esőben kéne állnom, nem nyitni ernyőt, hagyni kalapot, kapucnit, hagyni elfutni az érzést, hogy futni kell, hagyni félelmet, hagyni, hogy lemossa rólam a város porát, kinyitott szememmel felfelé nézni, csak a felhőket, a gomolygó szürke víztömeget, tudni, hogy miattam koszos.

 
Ha addig sírós volt, utána csöndes lesz, és ez fordítva is igaz. Anyámat ennél a tisztán elméleti kérdésnél sokkal jobban foglalkoztatta az elálló fülem látszólag megoldhatatlan kérdése. Még az a feltételes reflex sem működött nála, amely szerint mindenkinek a saját gyereke a legszebb.

Első szerződésbeli koncertjén egy több mint ezer kilométerre fekvő városban kell fellépnie. Az utazás megviseli, mert eszébe juttatja utolsó repülőútját, amely a szabad világba hozta, és ahonnan már nem tért vissza szülőföldjére.

 
Bent aztán rájöttem, értelmiséginek lenni a legrosszabb. Végeérhetetlenül szekálnak az őrök és a köztörvényesek, s csak ha jó mélyen beleásod magad a gondolataidba, lehet némi nyugtod.

Nyöszörögnek, majd felsikoltanak a fékek. Ahányan állunk, egymásnak dőlünk, mint rosszul felállított kuglibábok. „Végállomás!” – szűrődik be kívülről egy kiáltás.

 
Megfogadtam szavatokat és megszólítottam nemezisemet, A Kardot. Erre elszakad a lószőr, A Kard leesik és kettészeli a fővezéri asztalt, amelynél a megnyerhetetlen háborút vezényeltem. Mit jelentsen mindez? Most segítsetek!

 
Veronka néni, az örömanya, a spórolós természetét sutba vágva jó mélyen belekotort a pénztárcájába, aminek ha nem is világra szóló, de az egész falut megmozgató eszem-iszom dínomdánom lett az eredménye.

Lassan, nagyon lassan megfordul vele a világ. Eddig a kövezetet látta, most az eget. Oldalra nézett. A bokrok, a virágok forogni kezdtek. Döccent egyet a kiálló burkolaton, és gurult, csak gurult egyre gyorsabban. Egymásba mosódó zöld, sárga, barna, kék örvényeket látott. Gördült, suhant a szédült kis kerék.

 
 
Borleves nem lesz, már nincs a Nagyi, aki elkészítené, de este a szülei átjönnek. Sietnie kell.

 
 
Csillog a szeme. Apjának is. Az övé is csillog. Csak ki ne buggyanjon. Nem fog.

Hát tudod, én is voltam kisgyerek, óvodás, mint bárki más, és játszottam játékokkal, dominóval, kockákkal, bábukkal; állatokkal állatkertet, lovacskákkal lóversenyt, de olyat ám, mint egy messze szigeten, ahol fák közt, árkon-bokron, sövényeken ugratnak át, vizesárkon a lovakkal, s a nyeregben csupa medve, majom, hód, papagáj, nyúl, róka, veréb, koala mackó ül, és kapaszkodik ám, hogy le ne potyogjon.

 
A kályhában ég a tűz. A tűz könnyű. A poharam is könnyű, kezet fogni is könnyű, imádkozni is könnyű, csak szeretni nehéz, csak én vagyok nehéz. Ezért gondolkodom napok óta: mi más lehetne a súly, ha nem az istentől való távolság mértéke?

 
Foltozott szirmaim alám fordultak
(hátamon vittem kutyámat az ágyba);
forró-viasz lepedő, nyűg - s barázda
ragadt szőrbe, bordába – és meggyulladt

 
Valamit hoznak a hullámok, elmerül, majd meg-megcsillan, mintha üvegpalack lenne. De lehet nagyobb hal is. Elfelejtem, hogy félek a nagy hullámoktól, beljebb merészkedek. A következő hullám nagyot lök rajtam, és kezembe csúsztatja. Nem hal.

 
Na, ekkor kiderült, honnan az álma. A postás Juli mondta neki reggel, hogy hajnalban látta a kocsinkat Várda közelében az erdőszélen, beborulva az árokba. Vagy legalábbis olyan volt, mint a mienk.

Szeretkeztek, ettek, ittak, szeretkeztek. Szenvedély, mondta neki, ez a szenvedély, magyarázta neki, a szenvedély, amelybe bele fogunk mindketten halni, suttogta bele kialvatlan szájába. És a lány akkor sem válaszolt rá semmit.

 
 
A fiú majd kiugrott a bőréből. Most jön a meglepetés! Mostantól lesz más minden! A nagybácsi azonban nem ajándékot húzott elő… Hanem egy plakátot.

 
Zsorzs bácsi öt évvel ezelőtt egy rugós kést ígért neki, amit biztosan el is hozott. Valószínűleg Szentestén adja majd át, amikor is a bőröndjei tartalmát mindenestül szétosztja. Elvégre mindennek meg kell adni a módját.

 
 
Zeller Ede fejében lassan kezdett érni a terv, de annál erőteljesebben hatalmasodott el rajta – a fúzió gondolata. Olyan zseniálisnak tartotta az ötletét, mintha legalábbis feltalálta volna a zellerbombát.

 
 
Kisebb lett az erdő, nagyobb az ég, mondta a tanár, az oktató nem szólt, gallyazták a fákat, a tanár fázott, a jeges szél a szemközti hegyről hódarát hozott rájuk.