Sőt még az asszonyok előtt is így a te házad kedvesebbé lészen, mikoron melletted magokat elunván nem az fehérre meszölt falat, de az színes könyvgerincöket bámulhatják.

Szécsi Noémi legújabb, a Nyughatatlanok című regénye a 82. Ünnepi Könyvhétre jelent meg. Részletet olvashatnak belőle.

 
– Mit tehetnék? Nem ölhetem meg anyámat! – mondta neki ridegen. Délután történt. Heverészett. Ágya végében ült a pék, fejét kezébe hajtotta.
 

 
Eláll a lélegzetem ekkora pofátlanság hallatán. Nem baloldali vagy jobboldali emberek ilyenek, nem köthető oldalak szerint. Ismerünk ma jobboldali embert, aki baloldali besúgó volt. Ezt mivel kellene elosztani, hogy elfogadható eredmény szülessen?
Valójában kíváncsi vagyok rá, hogy élte túl. Én beledöglöttem volna. Talán ezért nem lettem besúgó.
 

Az elszörnyedt sokadalom hátborzongató sikoltozásába belevegyült a jobbára stájer katonák káromkodása és a sebesültek jajveszékelése. A hold hol eltűnt az egymás hegyin-hátán tolongó felhők mögött, hol kiragyogott újra, mintha minden dolgok fölött valami kísértetiesen önző játékban telnék kedve, felvillanó fényénél megtorpantak a katonák, látván, hogy a puha, sötét valami, melybe belevágták puskájukat, húsból való ember, de újult erővel láttak munkához, mikor csimpaszkodó kezek szorítását érezték a nyakukon.
 

„Elé állok a vécécsészének. Az alkohol átlátszóan távozik el a szervezetemből. Csak a karmazsint hagyja egyre erősebben az emlékezetemben. Árnyékként csordogál végig bennem, tetőtől talpig. Úgy bánt, mintha a vérem folyna.” – Gál Soma írásai
 
 

Oldalt feküdt, amikor rugdosta, kint a ház előtti porban az alig-szobányi nyári konyha árnyékában, amit otthonként használhattak nagyanyám tágas kőháza mögött. Feküdt apám előtt, átkarolva védte a hasát, és hol hisztérikusan sikítva, hol csak némán tátongva a sokktól vinnyogott, hogy segítsen végre valaki. 
 
 

„Egy éve változott először láthatatlanná, s azóta minden nap, egyre tökéletesebben. Már csak néha lehetett észrevenni a körvonalait valahol a teremben.” – Miklya-Luzsányi Eszter írásai

„Mikor beértünk a városközpontba, parancsnokunk nyugtalanul nézett körbe. Rengeteg ember gyülekezett a város főterén. Kezükben a középen lyukas, nemzeti szín zászló: kék, sárga, piros. Én erőteljesebben megszorítottam a Kalasnyikovot a kezemben, s vártam a parancsot.” – Kéri Tünde Klára írása
 
 

„Ti hősök akartatok lenni. Harcolni akartatok. Minket, akik csak parancsra, dologra vártunk, mikor mit segíthetünk, sosem engedtetek dologhoz. Minden túl veszélyes volt. Bezzeg neked, Tizenöt évesnek már mindent lehetett.” – Drenyovszki Andrea írása
 
 

Azt mesélte, hogy ő sokkal később kezdett sírni, mint mások. Csak amikor az anyukája odarohant a teraszról, hogy felvegye. Nem számolta ki, de talán egy perc is lehetett, amíg észrevette, hogy a földön fekszik. – Bárdos Bence írása

Idén 34. alkalommal rendezték meg Sárváron a Kárpát-medencei Középiskolás Irodalmi Pályázatot és Tábort 2011. április 11-22. között. A díjazott írások közül olvashatnak néhányat.
 
 

„Miféle határnak? Van-e határ? Vagy csak a képzeletem játéka az egész? Ott van a határnak nevezett valami, ott elől, a fekete éj selymébe öltözve. A határ az, amit át kell lépnem.” – részletet olvashatnak Böszörményi Zoltán új regényéből, a Regálból. FB

Ki ostoba, szarnyaljon csak
        Merészen,
S tűnjön el a magas égen
        Egészen!
 

A pincér mellé áll, nem hallom mit kér, de tudom, hogy egy deci száraz vörösbort iszik. Most én jöttem előbb, ő ül mellém, mindig egymás melletti asztalt választunk. Megkapja a bort, belekortyol, nézi a járókelőket. Jó így a közelében ülni. Amikor megérkezik, hátradőlök a székemen, félbeszakítom az olvasást, és én is figyelem az embereket az utcán. Pontosan ugyanazt látjuk mind a ketten, osztozunk a látványban.
 
 

Uramöcsém, -bátyám:
egymás hegyén-hátán.
 
 

De leginkább anyámra haragudott, aki miatt már megint fel kell kerekedni, és aki amúgysem érti meg sem a problémáit, sem a jobb híján vele megosztott gondolatait. Apám legszívesebben otthon maradt volna napi két pár virslivel, egyedül a könyveivel, a televízióval, az életről alkotott elméleteivel és a szeretőjével. Ehelyett vörös fejjel száguldott a saját kezével épített nyaralója felé egy forró konzervdobozban.
 

– Emberek! – olvasta az elemlámpa fényénél. – Közeleg a végső feltámadás pillanata. Önöket érte az a megtiszteltetés – otthon a tükör előtt begyakorolt mozdulattal körbemutatott a hallgatóságon, több halottnak kellemetlenül belevilágítva sötéthez szokott szemébe az elemlámpájával –, hogy az első kísérleteken részt vegyenek. Csak az önök temetője, az egész nagy kerek világból! Ez a mai feltámadás csak hajnali három óráig fog tartani, akkor majd vissza kell térni a nemlétbe, a következő tesztig, legalábbis.
 

Maj Om Ce mester jól belakott, évente kétszer-háromszor részesül a jóllakás kegyében, felhúzott egy nagy kupa mustot, de ahogy lenyelte az utolsó kortyot is, éles hascsikarás vette kezdetét. Úgy csavarták a mustban ázó falatok ritkán terhelt gyomrát, hogy a többiek illetlenül vihogni kezdtek. Maj Om Ce mester bocsánatkérőleg elsietett az árnyékszék felé. Chin Bo tízéves forma fia, még látta, amint hétrét görnyed [bár azt sosem tudjuk meg, hogy kell – a szerk.], aztán felkiáltott: – De sietős a teremtés Maj Om Ce mesternek!
 

 Aki ma magyar ettől bolondul el!