Ellátogattunk egy helyre, amit a törzsek szentként tisztelnek, mivel a tökéletesen száraz földből a fák gyökerei közül víz tör a felszínre, aztán csinos patakká duzzadva gyönyörű vízeséssé alakul. Se látványnak, se túrának nem rossz. A forrás közelében áll egy banánfa, ami állítólag csak magot terem. A legenda szerint egy mag felér 30 mahua likőrrel (helyi gyümölcsből főzőtt pálinka), nagyobb mennyiségben pedig halálos. A törzsek állítólag előszeretettel ki is használták ezt a tulajdonságát.
 

A húsvéti falujárás nem nélkülöz tervszerűséget, ésszerűséget. Listából dolgozunk. Újtelepet foglaljuk el először. Azután a Felvég, Alvég, Páskom. Ha az utca beosztása engedi: előbb a családpolitikailag kiemelt helyekre, rokon lányokhoz, unokatestvérekhez. Osztálytársakhoz, akik számolják, hány fiú zörög be hozzájuk, akik ha kimaradnak, megsértődnek. Nekik is dicsőséga hetvenhét.

Aznap vérszemet kaptam. Tíz! – kiáltottam, és egészen beleborzongtam a kihívásba. Összeszorított szájjal, szűkült szemmel néztem a falat, aztán néhányszor keményen földhöz vertem a lapdát. Az első ütés pontos volt: a labda éppen az ütőm elé ugrott vissza. Talán a sikertől, másodjára túl erőset csaptam, hátrálnom kellett, hogy utolérjem. Nagyon magasra ment, s erőtlenül – rohannom kellett a falhoz. Korrigáltam, és jól számítottam: középmagasan, finoman üthettem újra. És megint. Kisandítottam Enikőre, aki belepirult az izgalomba, homlokát a dróthálónak szorította, kis kezéből a vér is kiszaladt a kapaszkodástól.

Mert legfőbb bűn a gyávaság.
Segíts Margóm! Virágos ág.
 

Petróleumon kívül nem sok erre alkalmas anyag jut el a lakossághoz. Az is szervezett formában, mivel havonta egyszer tíz litert vehetnek családonként, meghatározott áron, granpancsádonként (ez nálunk a régi járásnak felel meg, három-öt falut foglal magába) egyetlen erre kijelölt embertől. Furcsa véletlen folytán ez általában a helyi – tegnapi hölgyhöz hasonló – képviselő rokona, vagy kebelbarátja. Hiába kutatom, még csak elképzelni sem tudom, mi lehet ennek az érdekes koincidenciának az oka.
 

Például az is egy nagy ötlete volt, hogy szedjük szét darabokra a kerti bútort, csiszoljuk le a fáját, és fessük le kékre. A széken és az asztalon összesen 124 darab fa volt. Apu vett egy ilyen rezgősziszolót meg egy ilyen maszkot, és három napon keresztül csinálta a port a kertben. A harmadik nap még a szomszédok is odajöttek a kerítéshez, hogy Ervin, már megbocsáss, de mi a lófaszt csinálsz? Odabenn a konyhában már lelepi a por a nagymamát! Apu persze semmit nem hallott, mert annyira csiszolt, mire a Tóbiás Laci bácsi bemérgelte magát, azt földobott a villanyvezetékre egy hatalmas szénkefét, és kicsapatta a központi áramszolgáltatást.

Húsvét vízválasztó. Ha nem hiszem a feltámadást, nincs több okom ünnepelni egy karácsonyi csecsemő születését, mint bárki más nagy emberét, nincs több okom siratni Nagypénteken, mint a mindenkori politika bármely más ártatlan áldozatát, és nincs semmivel több okom bízni a Könyvek Könyvének nevezett szövegben, mint bármely más fikcióban.

A totyogó csöppségek egytől egyig rémülten sírva fakadtak, amikor megláttak, Kancsannak kellett ölben közel hozniuk hozzám, megmutatva, hogy nem vagyok kártékony. Nem biztos, hogy túl jót tettünk nekik, ha ezt az összes fehér emberre általánosítják. Szóval hallgatólagosan abban maradtunk, hogy egy félresikeredett indiai-szerűség vagyok, fehér bőrrel és korlátozott nyelvi képességekkel.  

Szorgalmasan nézzük a tyúkólat, a szénakazlat, a farakás alját. Oda szokott néhány tyúk tojni. Hogy ne vesszen el tojás, anyám reggel, amikor kiengedi őket, mindegyiket megtojózza. Este keresni kezdjük a tojásokat, ha kevesebb van a fészekben. Ez jó játék, kutatunk a tojások után. A kerítés és a sövény néhány helyen lyukas. Aztán mégis lesz egy fészek, amelyet csak nyáron találunk meg, akkorra már minden tojás megzápult. Tegnap hagymahéjjal festettük, büröklevéllel. A szomszédasszony még szegényebb nálunk. Hétfőn megdöglött egy szép tojója. Napokig sírva járt az udvaron. Húsvét van és még a tyúkja is eldöglik. Isten verje meg, mondja. 

Céltalanul sétáltunk, a ruhám és én. Egyenes háttal, büszkén gyakorolva a ringó csípőmozgást. Körülöttem szürke betonépületek, sövénnyel körbekerített játszótér, színevesztett porolóvas, lassan vesző gyerekkor. Egyszerű panelvalóság: az erkélyek korlátján néhol frissen ültetett virág, egy kis rikító színfolt. Úgy éreztem, hogy az ablakokból engem bámul minden lustán pöndörödő, üvegre ragasztott matrica, vagy függönyök mögül ki-kileső, magányos öreg arc. Újszülött voltam, kíváncsi és merész. Magamat figyeltem, a lakótelep csak díszletként szolgált, csodálhatott.

Ha ezt még én is, a kényelmes, katonatiszteknek fenntartott vendégház teraszán üldögélve fel tudom ismerni a magam szempontjai alapján, akkor hogyan másképp láthatják azok a tömegek, akikről még a saját államuk sem tud, akik a saját születési dátumukat sem ismerik, akik a mi fogalmaink szerint tulajdonképpen nem is léteznek? Teljes kiszolgáltatottságukban mit is kezdhetnének a nekik ezer arcban játszó Istenbe vetett mélységes és feltétlen hit nélkül?
 

Néhány hete mást se hallani, csak azt, hogy nemsokára jön a Nyuszi, és piros tojást tojik. Már hajt a bodza, kabát sem kell napközben, elolvadt a tél. Ülsz a Vasak tetején abban a vaslemezből hajlított légvédelmi lövegülésben, amelyik nagyon hasonlít a traktor meg a vetőgép ülésére és igyekszel elrendezni ezt a Nyuszi és a piros tojás históriát.
 

A jó öreg Dezső atyát az Úr egy langyos keddi napon szólította magához. Kicsidfalva gyászba borult. Istenfélő lakosai lógatták az orrukat s egyre mondogatták: Istenem, Dezső, be szerettünk vala! Ugyan valóst, erősen szerettük, a plébános úr úgy tuggya meg, me' miénk fajta vala. Az új pap, e fájdalmat látván, meghatottságában gondolt egy nagyot. A temető boltíves bejáratára a sírkövek faragómesterének nagyobbik vésője és két keze munkája által késő délutánra be lett róva magyarul: FELTÁMADUNK!  

Búcsúzkodni kezdtünk, mondván, nem akarjuk a háziakat föltartani, meg hát amúgy is, még beugrunk ide-oda, aztán szertartásos megálltunk az ajtóban. A meglocsolt néni szertartásosan egy fél percre eltűnt a belső szobában, és amikor kijött, a zsebünkbe dugdosott egy-egy valamit.
Néha még ott, a házban tudtunk vetni rá egy pillantást, ám erre a legtöbbször már az utcán került sor: ha barna volt, akkor ötvenes, ha piros, akkor százas.

Éli egy hétköznapi ember a szürke kis életét, míg egy nap minden megváltozik. Nem úgy, mint ahogy Rilke javasolja, nem akarja megváltoztatni életét. Neki jó volt úgy. Mégis, szülei meghaltak, kedvese elhagyta. Szabadulni akar, állást keres a világ másik, vadabb részén. De becsapják. Belesodródik valamibe. És kap a szíve közepébe egy golyót.
 

A szédületes tempóban változó ország folymatos mozgásban tartja lakosait. Dolguk után siető öltönyös üzletemberek lépkednek decensen, a falujukba visszatérni készülő, rongyos tömegek között. Luxusvonatok és rácsos ablakú fapados vagonok, szédítő szélsőségek. Egy óra után már zúg tőle a fejem, inkább visszahúzódom a saját kis világomba, fejemre húzom a magammal hozott lepedőt, és semmivel sem törődve alszom egy keveset.

Mert színház az egész. Szerep. Álruha. Színpadi játék.
Végre magam se tudom: Hol vagyok én? S ki vagyok?
 

Sokfelé volt ilyen akkoriban, alig két éve tették le a fegyvert a nagy háború után. Kicsit piszkálták, kicsit dobálták, a kölyök állatok szertelenségével, az már csak véletlen volt, hogy az ő kezében robbant. Később azt mondta az orvos, szerencsés, hogy csak az egyik lábát szakította le bokában és a fél keze fejét. Megtréfálta az élet, mondogatta az anyja, így lett rokkant 1920 nyarán, alig tizenöt évesen.
 

 
– Ezeket az embereket, státusztól függetlenül, el kell kapni. Sokkal mélyebbre kell ásni, mint gondoltam, de nem riadok vissza a felszíni robbantástól sem! Nem érdekel a törvény és nem ijedek meg tőle! – nyilatkozta Kóla Lajos, dandártábornok. 
 

 
WEÖRES SÁNDOR
Bóbita, Bóbita Sándor: dalt fon az égi sugárból;
Szarva a Hold, maga fény, csillaga lélek-edény.