Oldalt feküdt, amikor rugdosta, kint a ház előtti porban az alig-szobányi nyári konyha árnyékában, amit otthonként használhattak nagyanyám tágas kőháza mögött. Feküdt apám előtt, átkarolva védte a hasát, és hol hisztérikusan sikítva, hol csak némán tátongva a sokktól vinnyogott, hogy segítsen végre valaki. 
 
 

„Egy éve változott először láthatatlanná, s azóta minden nap, egyre tökéletesebben. Már csak néha lehetett észrevenni a körvonalait valahol a teremben.” – Miklya-Luzsányi Eszter írásai

„Mikor beértünk a városközpontba, parancsnokunk nyugtalanul nézett körbe. Rengeteg ember gyülekezett a város főterén. Kezükben a középen lyukas, nemzeti szín zászló: kék, sárga, piros. Én erőteljesebben megszorítottam a Kalasnyikovot a kezemben, s vártam a parancsot.” – Kéri Tünde Klára írása
 
 

„Ti hősök akartatok lenni. Harcolni akartatok. Minket, akik csak parancsra, dologra vártunk, mikor mit segíthetünk, sosem engedtetek dologhoz. Minden túl veszélyes volt. Bezzeg neked, Tizenöt évesnek már mindent lehetett.” – Drenyovszki Andrea írása
 
 

Azt mesélte, hogy ő sokkal később kezdett sírni, mint mások. Csak amikor az anyukája odarohant a teraszról, hogy felvegye. Nem számolta ki, de talán egy perc is lehetett, amíg észrevette, hogy a földön fekszik. – Bárdos Bence írása

Idén 34. alkalommal rendezték meg Sárváron a Kárpát-medencei Középiskolás Irodalmi Pályázatot és Tábort 2011. április 11-22. között. A díjazott írások közül olvashatnak néhányat.
 
 

„Miféle határnak? Van-e határ? Vagy csak a képzeletem játéka az egész? Ott van a határnak nevezett valami, ott elől, a fekete éj selymébe öltözve. A határ az, amit át kell lépnem.” – részletet olvashatnak Böszörményi Zoltán új regényéből, a Regálból. FB

Ki ostoba, szarnyaljon csak
        Merészen,
S tűnjön el a magas égen
        Egészen!
 

A pincér mellé áll, nem hallom mit kér, de tudom, hogy egy deci száraz vörösbort iszik. Most én jöttem előbb, ő ül mellém, mindig egymás melletti asztalt választunk. Megkapja a bort, belekortyol, nézi a járókelőket. Jó így a közelében ülni. Amikor megérkezik, hátradőlök a székemen, félbeszakítom az olvasást, és én is figyelem az embereket az utcán. Pontosan ugyanazt látjuk mind a ketten, osztozunk a látványban.
 
 

Uramöcsém, -bátyám:
egymás hegyén-hátán.
 
 

De leginkább anyámra haragudott, aki miatt már megint fel kell kerekedni, és aki amúgysem érti meg sem a problémáit, sem a jobb híján vele megosztott gondolatait. Apám legszívesebben otthon maradt volna napi két pár virslivel, egyedül a könyveivel, a televízióval, az életről alkotott elméleteivel és a szeretőjével. Ehelyett vörös fejjel száguldott a saját kezével épített nyaralója felé egy forró konzervdobozban.
 

– Emberek! – olvasta az elemlámpa fényénél. – Közeleg a végső feltámadás pillanata. Önöket érte az a megtiszteltetés – otthon a tükör előtt begyakorolt mozdulattal körbemutatott a hallgatóságon, több halottnak kellemetlenül belevilágítva sötéthez szokott szemébe az elemlámpájával –, hogy az első kísérleteken részt vegyenek. Csak az önök temetője, az egész nagy kerek világból! Ez a mai feltámadás csak hajnali három óráig fog tartani, akkor majd vissza kell térni a nemlétbe, a következő tesztig, legalábbis.
 

Maj Om Ce mester jól belakott, évente kétszer-háromszor részesül a jóllakás kegyében, felhúzott egy nagy kupa mustot, de ahogy lenyelte az utolsó kortyot is, éles hascsikarás vette kezdetét. Úgy csavarták a mustban ázó falatok ritkán terhelt gyomrát, hogy a többiek illetlenül vihogni kezdtek. Maj Om Ce mester bocsánatkérőleg elsietett az árnyékszék felé. Chin Bo tízéves forma fia, még látta, amint hétrét görnyed [bár azt sosem tudjuk meg, hogy kell – a szerk.], aztán felkiáltott: – De sietős a teremtés Maj Om Ce mesternek!
 

 Aki ma magyar ettől bolondul el!
 

Bár az a helyzet, hogy kb. két nappal ezelőtt elég kellemes meglepetés ért tütü ügyben, mivel egy lehengerlő túra után (amiről majd mindjárt kicsit bővebben is regélek) az egyik faluban, ahol ott ragadtunk éjszakára, megkínáltak a helyi kedvenc piával, a mahua likőrrel. Amint megtudtam, pontosan ugyanúgy desztillálják, mint mi a pálinkát, de csak egyszer főzik le, így becslésem szerint egy hozzávetőleg harminc százalék alkoholtartalmú, egészen kellemes italhoz jutnak.

Ellátogattunk egy helyre, amit a törzsek szentként tisztelnek, mivel a tökéletesen száraz földből a fák gyökerei közül víz tör a felszínre, aztán csinos patakká duzzadva gyönyörű vízeséssé alakul. Se látványnak, se túrának nem rossz. A forrás közelében áll egy banánfa, ami állítólag csak magot terem. A legenda szerint egy mag felér 30 mahua likőrrel (helyi gyümölcsből főzőtt pálinka), nagyobb mennyiségben pedig halálos. A törzsek állítólag előszeretettel ki is használták ezt a tulajdonságát.
 

A húsvéti falujárás nem nélkülöz tervszerűséget, ésszerűséget. Listából dolgozunk. Újtelepet foglaljuk el először. Azután a Felvég, Alvég, Páskom. Ha az utca beosztása engedi: előbb a családpolitikailag kiemelt helyekre, rokon lányokhoz, unokatestvérekhez. Osztálytársakhoz, akik számolják, hány fiú zörög be hozzájuk, akik ha kimaradnak, megsértődnek. Nekik is dicsőséga hetvenhét.

Aznap vérszemet kaptam. Tíz! – kiáltottam, és egészen beleborzongtam a kihívásba. Összeszorított szájjal, szűkült szemmel néztem a falat, aztán néhányszor keményen földhöz vertem a lapdát. Az első ütés pontos volt: a labda éppen az ütőm elé ugrott vissza. Talán a sikertől, másodjára túl erőset csaptam, hátrálnom kellett, hogy utolérjem. Nagyon magasra ment, s erőtlenül – rohannom kellett a falhoz. Korrigáltam, és jól számítottam: középmagasan, finoman üthettem újra. És megint. Kisandítottam Enikőre, aki belepirult az izgalomba, homlokát a dróthálónak szorította, kis kezéből a vér is kiszaladt a kapaszkodástól.

Mert legfőbb bűn a gyávaság.
Segíts Margóm! Virágos ág.
 

Petróleumon kívül nem sok erre alkalmas anyag jut el a lakossághoz. Az is szervezett formában, mivel havonta egyszer tíz litert vehetnek családonként, meghatározott áron, granpancsádonként (ez nálunk a régi járásnak felel meg, három-öt falut foglal magába) egyetlen erre kijelölt embertől. Furcsa véletlen folytán ez általában a helyi – tegnapi hölgyhöz hasonló – képviselő rokona, vagy kebelbarátja. Hiába kutatom, még csak elképzelni sem tudom, mi lehet ennek az érdekes koincidenciának az oka.