– A szokott szobám szabad-e?
Alázatos, vörös szemével idegesen pislogott, hol az inasra, hol az úrra sandítva.
– Sajnos uram mind az öt szoba lefoglalva, orosz urak érkeznek hajnalban.
Izzadt homlokát megtörölve, hangját meghalkítva fűzte hozzá:
– Bolsevikok…
– Bolsevikok! – köpött megvetően a báró, és borús arccal az ablak felé fordult. Kint nagy pamacsokban hullott a hó.
 

A szerző mélyen (sajnos nem eléggé!) el van merülve a költészet tengerében. Diplomás óvodás, ez jelzi, milyen színvonalon képes megrengetni gitárját és hallgatóját. Versei, dalai az ősi, kiirtha-tatlanul áradó szellemi környezetszennyezés múlhatatlanul nevelő hatású darabjai. A fülből egyenesen a szívbe szállnak. Olyanok, mint amilyennek némely gyermekirodalmi szerzők szeretnék a gyereket: kellően hülyék, hogy csak az ő műveiket fogyasszák. Hogy miről szólnak? Azokról a gyerekekről, akiknek szánták. Vegyék, vigyék, egyék! Kazettán vagy élőben, hivatalos kiadásban vagy kötelező beadásban!
 

Micsoda vidék! Minden fél kilométerén új mutatvány! Gaja-szurdok, először a sziklákkal, utána kilométereken keresztül a patak, aztán hosszú séta a víztározó partján, hol mellette, hol az üdülőtelep pici kuckói között... Úgy lekötötte a figyelmemet, hogy a Becsali büféig (pecsételőhely) fel sem tűnt, hogy ma még nem ettem. Itt akartuk elfogyasztani az első ebédet, de arra van egy jobb hely. Kedves volt ugyan a néni (szerintem mi nyitottuk rá először az ajtót aznap), de végül is tovább mentünk, amíg meg nem találtuk a gátat. Ez már mindjárt más, ilyen helyen még nem ettünk ezelőtt.

Nem estünk kétségbe, elmentünk a piros jelzésen egy tóig, aztán letértünk itt a széles útról, és egy kis ösvényen ismét be az erdőbe. Mint egy mese! Fehér táj, fekete patak, kellemes idő, és ezt az ösvényt is kitaposták előttünk, úgyhogy a fél méteres hó sem jelentett akadályt. Igaz, töredékét sem lehet ilyenkor megtenni a nyári távoknak, de ezeken a kis kirándulásokon olyan élményekben lesz részed, mint nyáron akár egy egész nap alatt. Annyit fényképeztünk, hogy ezen a hétvégén tettem totál tönkre a fényképezőm akkumulátorát.

 
Beléphetünk, mi nők és a férfiak egymás életébe úgy, mint a szentképeken, földöntúli ragyogás fedi el igazi lényünk, vakító szerelembe zuhanhatunk, és megeshet, ismétlem, megeshet, hogy a fény elillanása után is ragaszkodunk vakon meghozott döntésünkhöz, hogy az igazit látjuk, és ő is az igazit látja bennünk, aki soha másra nem felcserélhető, aki pótolhatatlan.

 
Az egész Mátra sűrű ködbe burkolózott, mi pedig fölötte néztünk el a késő délutáni napsütésben a szürkéskék végtelenbe, melyből helyenként fekete kúpok álltak ki. (Jobb, ha erről mindjárt képet mutatok fecsegés helyett.) A legtöbb időt azzal töltöttük az ösvényen, hogy fényképeztünk.
 

Leügettünk a Fiúsom-patak mentén addig a pontig, ahol ez a Csörgő-patakba torkollik. Innen a Csörgő- szurdokig tart a térkép által még nem jelzett titkos birodalmunk. Erről csak képet mutatok, mert úgysem telik már öt évbe, és felfedezik, aztán véget ér a gyerekkori titkos jó világunk. Erre a kis időre még próbálom eltitkolni, bár már láttam egy utat, ami részben arra vitt. Szépen és szokás szerint letértünk a jelzett ösvényről, és elmentünk a felnőtt játszótérhez, de víz alatt volt.

Ebéd előtt ritkán szoktuk szinte az egész napi távot lesétálni, úgyhogy ennek örömére hatalmas lakomát csaptunk a maradék hideg élelemből és a tegnapi krumpliból, mert mindjárt megyünk haza (megszerveztem a részleges kimentésünket is), úgyhogy el kellett fogyasztani mindent, ami a nyakunkon maradt. Lent a faluban iszonnyal teljes elismerést váltottunk ki a pecsételős kocsma kocsmárosnéjából, mert ő ugyan biciklivel jár dogozni a szomszéd faluból, de ezer kilométer! – az mégiscsak sok.

Luca teljesen rosszul volt, Réka csendben tett-vett, Viktor meg fel-alá járkált a tábortűz és a szoba között, ahol Luca feküdt. Nekem pedig hiányzott Máté (erre nagyon emlékszem), mert az ő közelében valahogy mindig sokkal jobb a hangulat. Búsan ültem a tűz mellett, a többiek meg fel-feltűntek néha, és Réka hozott padlizsánt, amiről kiderült, hogy valami egészen zseniálisan el lehet készíteni parázson, a megfelelő fűszerekkel.

Száz éve született Mészöly Miklós. 2001-es összeállításunkban Mányoki Endre, Ambrus Lajos és Thomka Beáta vázolják fel az író portréját.

Féltem is, hogyan bírják majd a "picik", úgyhogy Lucának el is küldtem szépen kirészletezve a teljesítendő szakaszunkat, sőt még a térképet is befotóztam neki. Ám igazából Viktor miatt aggódtam, mert őt a tipikus fehér bőrű, allergiás városi fiúnak képzeltem. Benne csalódtam a legnagyobbat és a legkellemesebbet: úgy jött egész nap, mint a parancsolat, és egy rossz szót nem szólt egyszer sem. Fiúkkal öröm kirándulni, ha egyszer sikerült rávenni őket.

Bocsáss meg, szánakozó Isten! midőn téged imádlak, midőn hozzád felnyögni akarok egy kis enyhülésért, csak egy percenésnyi szabadulásért, akkor is közbelép az ő ábrázatja, az ő hangja, ahogy a múltkor is elrebegi, hogy elvesztette a ridiküljét. Amiben az igazolás volt. Arról, hogy ellopták az iratait

Ezt az utat akárki meg tudja csinálni, és mindenkinek érdemes volna, mert száz konditerem ugyanennyi pszichológussal nem tesz úgy helyre, mint két nap ezen az úton. Ha meg mered próbálni, hogy fogsz két váltás trikót meg alsóneműt, és bármelyik pontról elindulsz akár csak egy-két napra. Megismerheted ezt az országot, de nem olyannak, ahogy a TV-ben mutatják, vagy olvasol róla, mostanában inkább negatív előjellel. Olyannak látod, amilyen valójában. Én azt mondom: érdemes látni.

Megkerestük a szállást, és mondhatom, az egyik legizgalmasabb hely volt, ahol valaha aludtam ezen az úton! A világon semmi nem stimmelt vele, mégis működött; olyan volt az egész, mint egy szürreális szappanopera. Egyedül mi voltunk benne vendégek, viszont lakott itt egy nagyon fura család nagy kutyával, ők voltak a gondnokok. Igen kedvesek, ezért nem részletezem a hiányosságokat, de látnod kéne őket is és a házat!

A hegygerincen megint abba a vihar szaggatta, fura erdőbe érsz, ahol fák élnek, de csak nagyobbacska bokorrá nőnek meg, és leginkább oldalirányban terjednek mindenféle csavaros utakon. Köztük bújik az ösvény mentén a Moli-pihenőhely, gyönyörű kilátással, és olyan hangulattal, mintha csak egy délutáni teázáshoz készítették volna oda a Dunakanyar fölé. 
 

A legjobb idő az, amire itthon a fű se nő: az a ronda, szürke, esőre álló, kicsit hűvös, "semmilyen" nap, amire az ember legszívesebben ki se kelne az ágyból. Az ilyen napokon nagy élvezettel mentünk volna el akár a világ végére. Ha hideg van, vagy nagyon meleg, esik, vagy ragyogó kék az ég, nos, olyankor hatásos fotókat lehet csinálni, de kirándulóidőnek kifejezetten pocsék. Őszintén szólva, a mai napig nem is tudom eldönteni, hogy nap közben melyik a rosszabb: ha szakad az eső, vagy ha egy felhő sincs az égen. Mind a kettőtől nagyon vizes leszel.

Tudom, hogy olcsó közhely, de odakinn ez is gyönyörűen a helyére kerül: nincs semmi pazarlás, és úgyis csak annyit bírunk el mindenből, amennyi pont kell, és borzasztóan örülünk mindennek, ami van. Főzelék? LUXUS! A szívem szakadt meg, ahogy hordták el a félig összenyammogott vacsorát: hetven gyerekből tíz, ha megette, amit elébe tettek, és jó eséllyel soha nem is fogja a legtöbbjük megtudni, milyen szerencsés. Nem a borsófőzelék a lényeg, hanem ez: hogy őrülten szerencsés, és nem tud róla. Valójában borzasztó jó nekünk, akárki akármit mond.

Verőce tényleg nagyon Duna-part: igen drága minden, még a víztől messzebb is. Van például egy kemping, ahol annyit kérnek egy sátorhelyért, hogy az árából máshol négy napot is ki tudok hozni szobában, szép helyen. Nagyon nehezen jött össze ez a mai alvás. Végül egy palota kerti faházikójában aludtunk az Északi-Középhegység átlag tarifáján, a palotában pedig megfürödhettünk. Fogalmam sincs, hogy ezt hogy csináltuk. Igaz, a szállás a falu legszélén volt, de ez máskor sem zavart minket.

Gyönyörűen látszott a falu, szembe fordulva vele, balkéz felől a lemenő nap, jobbra őzikék. Ezek egy darabig feledtették is a kitörni készülő frászt, én pedig lelkesen fotóztam. Fura egy állat ez is. Ha nem mozogsz, akkor szerintem elhiszi, hogy nem vagy ott, úgyhogy igen fotogén. Utána kipróbáltuk, mennyire könnyű ráijeszteni – nagyon kellett neki integetni, hogy észrevegyen. Akkor viszont egy ugrással a bozótban termett.

Alsó- és Felsőpetényben nincs szállás. A Hármaskönyv fogadóban elhűlve magyarázták a telefonba, hogy nekik csak a nevük fogadó, ott nem lehet ám aludni, ez egy étterem. Volt valamelyik faluban egy egyházi szállás is, de a plébános külföldön volt, úgyhogy ez a beszélgetés a telefonszámla miatt alakult izgalmasan. A hely gondnokaként megjelölt bácsinak viszont fogalma sem volt róla, hogy miről beszélek, úgyhogy nem adott szobát. Romhányban tehát nem alszunk, akkor nincs más hátra, Ősagárdra kell menni.