Na, szegényt őt is lekaptam a tíz körméről, kábé olyan mondatokkal, hogy „Szekrénygyerek nem lát, enyém ruha ott? Kell én mos sok. Én nem mos, ő mos. Rossz, rossz!” (Alfombralárká nehi dékté mera káprá váhá? Me doná csáhié bahut. Me nehi dotá, vehe dotá. Burá, burá), szó nélkül végighallgatott, majd elment a szomszéddal veszekedni.   

– Ez a macsó, megmentem a világot a gonoszoktól stílus egyre kevésbé jön be. Ha férfiasnak és menőnek akar látszani, mutassa ki az érzelmeit! Teljesen felesleges villámként cikázni a levegőben, legyen inkább megértő. Az sem baj, ha lead valamit az izmaiból, és bátran sminkeljen. Feketével kiemelve sokkal igézőbb lesz a tekintete. A kétértelmű vonzó. És elég a katasztrófaelhárításból, inkább készítsen podcastot a méhek jogairól!

Nyolc lány és tíz srác. Csak három csaj használható, esetünkben mindössze fél, hisz mindketten a szöszire hajtunk. A többi srác lehetne kicsit nyeszlettebb; sportosak és jóképűek. Ráadásul a táborvezetőnek úgy tíz év fórja is van. Bárcsak Titusz volna az egyedüli rivális. A helyi vörösbortól mindenki bódultan mosolyog.  

– Magasságos ég! Te nem felelsz meg magyar regény főhősének! – mondta neki. – Vagy lehet, hogy megfelelsz, de nem nekem, és nem Erdélyben.

Erre Mik több ruhát váltott, volt erdélyi magyar hadsereg, Kik, reformáció, felvilágosodás, Rákóczi fejedelem, Bethlen Gábor fejedelem, Lorántffy Zsuzsanna, Ferencz Zsuzsanna, Körösi Csoma Sándor, Petőfi Sándor a segesvári csatatéren, erdélyi barokk, posztmodern, sőt, kolozsvári Állami Magyar Színház is.

„Megállj, megöllek! Tönkretetted az életemet, te szerencsétlen! A fiatalságomat, te senkiházi, te léleknyomorító” – ordította a térképkészítő. „Megöllek, a két kezemmel fojtalak meg!” Mindketten a konyha felé szaladtak, de az asszony ügyesebb volt, egy rövid ugrással kikerülte az előtte álló fotelt, besurrant a fürdőszobába, s hallani lehetett, amint fordul a kulcs a zárban.

Nem lehet tovább keresni azt, aki nekem egy rossz csókkal üzent. Mihályi Rozáliával nem beszélhetek, Mihályi Rozáliát nem vallathatom ki. Csak egyet tehetek, Mihályi Rozáliából megcsinálom az élet és csók múzsáját. Eléggé nem ismertem s eléggé belerondított az életembe. Különben is, ki tudja meddig kellene kereskednem, amíg megtalálnám azt, aki a szerelemről szomorú üzenetet küldött Kun Marcella által s az én férfiúi állatiasságom jutalmául? Nagyon szép koszorút vittem ki másnap, ragyogó délelőttön, a temetőbe, Mihályi Rozália sírjára. S akkor olvastam: Itt nyugszik Mihályi Rozália, élt huszonhat évet, béke poraira.

Ekkor döbbent rá, hogy a pokolban van, elkárhozott lelkek között. Erre fölriadt, csurgott róla a veríték, észrevette a sómécsest, éppen ekkor lobbant egy utolsót a benne égő kis láng, de legalább tudta, hogy ébren van, itt a földön és nem a pokolban! Még mielőtt ellobbant volna a láng, maga mellett megpillantotta a feleségei falfehér, rémült arcát. Mint később kiderült, mind a négyen ugyanabban a minutában riadtak fel, és mint beszámoltak egymásnak, ugyanazt álmodták.

dumme du mesüge, rikácsol, takard el a szemed Palika, ugye ezek harapós kutyák lehetnek, mekkora sor, olyan fehér kesztyűje van a bácsinak mint a bűvésznek, lágy füttyszó, ne engedj el Babikám,nagymama még egy kicsit, aztán majd a fürdőben, olyan véraláfutásos az ég, hogy ez fürdő lenne, csak lassan a lépcsőn, mindenki jegyezze meg a fogasa számát, mindig ez a precizitás, vigyázz a ballonomra, még hogy meztelenre, mit jár a pofád csak nők vagytok egymás között, oh ez a bűz, én is ilyen leszek ha megöregszem, mindenki ügyeljen a szappanjára, csoszogás, felcsattanó hangok, igen oda be, istenem egy forró fürdő, 

Háborút (is) megélő emberré váltam tehát. Katonaviselt férfi létemre, és a koromra való tekintettel a Jugoszláv Néphadsereg tartalékos gyalogosaként kellett volna bevonulnom, de nem tettem. A behívót nem véve át elhagytam az országot (a megszűnt szülőhazám). (...) Késő őszre sikerült utánam jönnie Budapestre családomnak is. Áttelepültek lettünk. Feleségem és én munkába álltunk, az iskolában a gyerekeket befogadták a szeptemberben odahaza megkezdett évfolyamokra. Letelepedési engedélyért folyamodtunk, és az első, korábbi otthonunktól távol feldíszített karácsonyfát már annak tudatában álltuk körül, hogy immár itt lesz az új hazánk. 

Gyáva szar vagy, mérlegeled a mérlegelhetetlent. Hazudsz, áltatsz, ámítasz. Sírsz itt nekem, iszod a sörömet, telebeszéled a lakást a nyomoroddal. Ennyi erővel akár azt is hajtogathatnád, hogy én, én, én, én, én, én! Azzal se mondanál egy kukkal se többet, egy mukkal se kevesebbet, mint amennyit így pofáztál. Menjél szépen haza, töcsköld meg a nődet, aztán holnap, holnapután töcsköld meg a másikat is, ha benne van a menetben, csak hagyjál engem békén, szép testvérem!

– A minap érdekes dologra akadtam ­– fogott elbeszélésébe. – Biztosan hallottál már a Sticktoright műkereskedőről. Bementem hozzá, mert meg akartam vizsgáltatni azt a Renoir-t, amit tavaly Monte Carlóban vásároltam. A virágcsendéletet, melyet állítólag Vivien Leigh, a világhírű színésznő, amikor utazott, mindenhova magával vitt.

Közben ismét útra keltem, de Bécsből visszahozott halálom híre. Néhány részeg barátom a Duna-parton fellármázta miattam a mentőőrséget (búcsúestém után) és míg én Bécs felé robogtam, addig itthon a kőnyomatos híradása után a lapok elparentáltak. Nagylelkű pártfogóm és mesterem, Karinthy Frigyes egy szép, meleghangú cikket írt rólam a Pesti Naplóba. Természetesen nyomban hazatértem, egyrészt hogy megcáfoljam a halálhíremet, másrészt hogy lássam. mi történik egy emberrel, aki halála után aránylag jó egészségben megjelenik a Nagykörúton.
 

   A falakon kívül bátornak mutatkozni.    Kétséget, kételyt, odabent mutatkozó keserű szemrehányásokat megtartani. Csak ritkán mondani, csak közeli barátra nézni a bajjal: Ugyan milyen? Mennyit változott? Úgy tartja-e a kezét, mint tíz éve az Ipolynál?  

2009 „szokványos” év volt: elmentek mellőlem, újak jöttek. Gyászoltam is, újszülötteknek is örülhettem, aggódtam is. A szűk családi körünkből húgom ment el, picit elkapkodta. Anyósom a legidősebb közöttünk, róla írt poénjaim éltetik. Unokám és múzsám a legfiatalabb, beteljesíti Ady szavait.  

Azután be a konyhába. A konyhában öregapám forró, fűszeres forralt borának aromája. Sűrű, édes illat. Mint függöny. A konyha szagába lépni, belépni egy függönybe. A szikrázó hidegből másik dimenzióba. Hideg vízben megmosni a vörös kezeket. A vas fölött melengetni. Az átázott bakancsok - a mindig átázott bakancsok - be alá. Azután kapunk egy-egy nagyobb sült krumplit a sütőből. Úgy nevezik: kutli. Forró krumplit. A markunkba.  

Visszatekintve a nyomorúságában, pénztelenségében hosszú, felemelkedést csak kormányszólamokban hozó évre (HIÁNYCÉL): láthatóvá válik, vastagon, két teli seggel ülünk a feketegazdaságban. Minden lábbal és minden kézzel. Nem kellene persze ennyire masszívan, ha csak a fej volna benne, s a fej ismerné a törvény adta lehetőségeket, zugutakat, kiskapukat, hegyi ösvényeket, de bizonyos fejek nem alkalmosak, hogy nagyban lopjanak, másképpen üzemelnek, másra vannak képezve. 

Megkopott, gondolta Amudsen. Nem volt ilyen szúrágta ez a padlásszoba, vagy manzárd, vagy mi az ördög. Nem voltak ilyen feketék a faoszlopok és tetőgerendák, nem voltak ilyen füstösek a falak, nem volt ilyen szürke az ágy. Igen, az ágy, mosolygott magában Amudsen. Friss illatú, patyolatfehér, ropogós ágynemű várta mindig a vándort: ha a kis vaskályha duruzsolt, hát lehetett bármilyen hideg odakint, fütyülhetett a szél a réseken, mégis melegre leltek a dunyha alatt.

A lopás a koncentráció legmagasabb foka, a lecsupaszított jelenlét, a pillanat teljessége. Még több: lehetőség arra, hogy akit megrövidítünk, lerázza magáról a kötődéseket. Ebben rejlik a kihívás. Meglopni valakit úgy, hogy egy belső fordulat legyen a következménye. A legtöbben persze csak dühöt és haragot, vagy bánatot és tehetetlenséget éreznek...

   - Bocsáss meg, nem akartam fájdalmat okozni neked - mondta később Klárinak    - De hát az idegeim - tette hozzá, pedig már három csészével ivott a poharából, amiből már hiányzott a jelképes kávé is.   - Majd este beszélgetünk a válásról - simogatta meg bűntudattal felesége még mindig könnyes arcát, majd hóna alá vette a táskáját s behúzta csendesen maga után az ajtót.

A villanyszerelő zavarában feliszkol a lépcsőn. A szobában rózsaszirommal kirakott ágy, a gyertyafényes fürdőhelyiség sarokkádjában mentaolajos víz. Lassan vetkőztetik egymást, majd kézen fogva bemásznak a kádba. Sors végignyaldossa és csókolja Pinty testét, aki félszegen kérdi:   - Ugye normális, ha úgy ráz a hideg, mint még soha.