Mágus Kanadából - Interjú Mike Hoolboommal, kanadai montázs és filmrendezővel - II.

„Amikor fiatal voltam, azt képzeltem, elég, ha megnézem, megnézzük ezeket a filmeket ahhoz, hogy egy más, egy jobb emberi lény alakulhasson ki. Egy érzékenyebb, nyitottabb ember, mert ez igazán a lényeges, kinyitni, és nyitottnak maradni. Elkezdtem filmezni, és lassan, túl lassan rájöttem, álmaink és a valóság iszonyú messze áll egymástól.” - interjú Mike Hoolboommal, kanadai montázs és filmrendezővel. Második rész.

Második rész

„Itt a jövőben
ugyanolyan háború
ugyanolyan magányos nyomozók
ugyanolyan végzet asszonyai
testünk minden porcikája
eszközzé válik. A halál eszközévé.

A ti új világotok
úgy fog indulni, mint a miénk
mint a képeké,
képek melyeket látni vágyunk
s melyekké végül válunk.”
(Mike Hoolboom)

-Miért említed együtt a megsemmisülés és a felejtés veszélyét?

-Az Életimitációk egyik része képeink által megjövendölt jövőnkről szól. Sci-fiből vett rövid részleteket látunk itt, meg-megszakítva feliratokkal:
„Filmek jelzik az idő múlását. A filmek időgépek. Gépek, melyeket gyászolásra terveztek, és azért, hogy közénk és rombolás vágyunk közé álljanak. Hogy minden tisztára söpörünk, és mindent elölről kezdjünk. Két dolog fenyeget bennünket: a felejtés és a megsemmisülés. Melyiket fogjuk a vonzóbbnak, melyiket a fájdalmasabbnak tartani? Hogyan fogjátok létrehozni a jövőt?”
Minden művészet jelzésről, nyomok bevéséséről és hátrahagyásáról, eltűnt pillanatok vissza hozataláról szól. Arra emlékeztetnek, ami megtörtént egyszer. De ott a tv is, ami nem emlékeztetni, hanem felejtetni akar. Megállíthatatlan, végtelen áradattal helyettesíti egyik kép benne a másikat. Képek az emlékezésért és képek a felejtésért. A piros tablettától magasra nősz, a kéktől alacsony maradsz. A felejtés, a múltat megtagadni: a halál egyik fajtája. Mementók nélkül, amik az emlékezésre kényszerítenek minket olyan helyzetbe kerülünk, amilyen az iraki háború volt. Most ugyanazok az angol katonák tértek vissza Irakba, akik száz évvel ezelőtt kiüldözték onnan a törököket, hogy saját maguknak kaparinthassák meg a hatalmat. Most a demokrácia és a szabadság jelszavait harsogva visszatértek ide. De csak a szavak változtak, csak a képek változtak, a motiváció ugyanaz maradt: a hatalomért mindent. A képek körülöttünk nagyrészt a fennálló rend szolgálatában állnak: nemcsak az iraki háborút illetően, de mondjuk az amerikai munkáspárt megsemmisítését, vagy a brazil mezőgazdasági forradalmat. Politikai és társadalmi kérdésekben csak fordulj a mozihoz: a leghatékonyabb propaganda eszköz.

Az Imitációk szövegét Mike Cartmell, egy tehetséges tengeren túli fringe filmes, gondolatai ihlették, akivel a Pleasure Dome: A kanadai fringe film c. könyvhöz készítettem interjút. Az ő gondolatai a következők:
„Kultúránkat az különbözteti meg az összes többi, eddigi kultúrától, hogy minket már világosan fenyeget a teljes megsemmisülés veszélye. Az, hogy előbb-utóbb mindenki el fog pusztulni, egyetlen ember sem marad majd életben. Ez egy teljesen új, reális veszély. Kultúránk már csak azért küzdhet legfeljebb, hogy a megsemmisülés mindenkit elérjen, és ne legyenek túlélők, akiknek gyászolniuk kellene embertársaik milliárdjait. A kultúra a gyász egyik formája: emlékműveket, síremlékeket állít a múltnak. A kultúrán belül a művészet pedig különösen erre specializálódott. Amikor a megsemmisülés a technológiában ölt testet, hogyan máshogyan lehetne a jövőt megalkotni, mint a csúcstechnológia újabb felfedezéseivel?”

-Az Utolsó gondolatok az egyedüli rész a filmedben, amelyben nincsenek szövegek a címen kívül.

Az Utolsó gondolatok a halál előtti pillanat néma lírája. A címet adó gondolatok annak a vissza-visszatérő alaknak a gondolatai, aki egy kórházi ágyon fekszik gépek és csövek között. Sok emberrel beszélgettem, akik közel kerültek a halálhoz, és az egyik megfigyelésem az volt, nincs sablon, amire ezeket a halálközeli élményeket rá lehetne húzni, a másik, hogy egyikkőjükben sem pergett le életük minden egyes fontosabb emlékképe, inkább csak egy-két részletet láttak, közel sem a teljes életüket. A férfit az ágyon folyamatosan ringatja a tenger – az ágyas képre vetítettem még egy, néha több képet -, sodorja a folyó, a vízesés, és ezek a sodrások hoznak a képbe újabb képeket, a férfi emlékképeit. Az élet egy hosszú úszás az emlékek között, az emlékezés zsilipje néha kinyílik, ilyenkor az emlékeket felkapja és magával viszi a víz, hogy aztán nem olyan messze lerakja, mint folyó a hordalékát. És az Utolsó gondolatok – nem utolsó sorban – egy belső utazás is, hiszen csak gondoljunk arra, hogy testünk nagy része folyadékból áll. A jelenet végén iskolásfiúk intenek búcsút egy kerítésről az ágyon fekvő, haldokló férfinak, mielőtt a kép elsötétülne, és csak az EKG szívhangjait hallanánk, aztán a félreérthetetlen, egyhangú sípolást. A vízszintes vonal fülsüketítő hangját.

-Az autómban c. részt még az Imitációk előtt lehetett látni rövidfilmként. Ebben gyerekek beköltöznek a család autójába, és kihívják az ördögöt egy versenyre.

-Az autómban c. Életimitáció részt, egy este, lázas betegen írtam Corkban. Mindenféle javítás és hezitálás nélkül készítettem el a forgatókönyvet, mintha diktálna volna nekem valaki. Ez a szöveg a filmben inzertek (feliratok) formájában jelenik meg. Úgy tűnt, mintha a szavak legyőzték volna legyengült testemet, és mindenféle ellenállás nélküli, fényes győzelmet arattak volna felettem. És amikor elkészült a film, a mi gyönyörűen lett fényképezve, pontosan, ritmusosan vágva, egyszerűen semmitmondó volt. A forma üresen tátongott, mint régi naptárak képei, amelyek már rég elvesztették az idő múlása miatt aktualitásukat, jelentőségüket. A feliratokból megismerjük egy fiú történetét, akinek ki kellett a kocsiba költöznie, mivel a házban már nem volt elég hely számára. Egyszer aztán a Mc Donald’s áthajtóban az ördög kihívta egy versenyre, amit hogyan is tudott volna visszautasítani? De az ördög kocsiját a fiú érzelmei hajtották, ahogy a fiú egyre jobban nekikeseredett - egyre gyorsabban és gyorsabban. Aztán a fiúnak eszébe jutott a bátyja, aki egy négyes autóbalesetben halt meg, a fiú rátaposott a gázra – így gyászolta az ördöggel vívott versenyben a bátyját, és a gyászban véglegesen hátrahagyta, legyőzte az ördögöt. Csak később jött rá, hogy az ördög halála egy tragédia volt a képzeltnek. Néha meg kell ismernünk a legrosszabbat, át kell esnünk rajta, mégha meg is van rá az esélyünk, hogy a másik oldalon, a jóban élhessünk.

-Az emberek történetet követelnek a filmektől, azt, hogy valamit elmeséljenek nekik. Az Imitációkban mégis mintha cserbenhagynád ebből a szempontból a nézőket.

-A narratívát csak egy öltésnek látom az emlékezet fonalán. Az, ahogyan átmentjük a múlt pillanatait a jelenbe és aztán a jövőbe, de közben a múlt már nem az a múlt, ami valóban megtörtént, és ahogy valóban megtörtént.

Álmaink a kísérleti filmekben öltenek testet.
Emlékeink a drámákban.
A történet, amit magamnak mesélek én magam vagyok.

Richard mindig azt mondta, a kocsma az egyetlen megfelelő hely történetek elmesélésére, mert ott látod a mesélő arcát, érzed a lehelletét, a jelenlétét. Richard valóban kerülte még csak annak a látszatát is filmjeiben, hogy történetet meséljen el. Mégha ez is lenne a művészet. Vagy talán éppen ezért, annak tudatában, hogy ez lett volna a művészet. Legszívesebben kitett volna egy táblát minden filmkészítő ajtajára: Ki itt most belépsz, hagyj fel a történetmesélés reményével – felirattal. Lehet, hogy ez az ellenállás már elavult, de mindenesetre bátor kísérlet, érdekes álom. Persze nem egyedül ő gondolkodott így. Ahogy teltek az évek egyre több „ellenséget” sikerült megsemmisíteniük: sok filmben már nem használnak állványokat és forgatókönyveket.
Amikor elkezdtem filmezni ingoványos talajon találtam magam: mert egyrészt hajlottam arra, hogy történeteket meséljek el, de közben tudtam, ez az „ellenség” apparátusa (, akik, bizton reméltük, egy nap elveszítik a küzdelmet, csak elég kitartóan kell ragaszkodnunk álmainkhoz). A ’80-as filmekben készítettem egy félórás filmet, a Fehér múzeumot, ami ennek a döntésképtelenségnek tipikus lenyomata volt. Egyetlenegy képet lehet látni a filmben, azt is csak az utolsó percben, addig csupán egy üres felvetőt mutatok.

Hogyan kritizálhatnám a történeteket, amiket a moziban látok?
Túlságosan bennük élek.

Az Imitációk képeinek nagy része narratív filmekből vett képek és jelenetek. Hiszen mi lenne annál természetesebb, hogy ezeket a jól ismert képeket új történetek, eszmények elmesélésére, megmutatására használom fel? Az Imitációk legrövidebb részét, a Titkot, amiben egy kislány a saját születését meséli el egy vancouveri asszony, Alena ihlette. Ez a nő felvetette a szülését, és aztán, amikor gyermekei már iskolások voltak, levetítette nekik, mert hitt abban, hogy az emlékezetet elő kell csalogatni, hogy a kislánya és a fia valahova elrejtette magában ezeket a képeket, születésük pillanatának képeit, színeit, hangjait, szagait, és ha szembesíti őket azzal, amit kívülről lehetett látni, a kórházi ágyról, akkor minden az eszükbe jut.

-Pár éve tudod, AIDS-es vagy. Hogy változtatta meg ez a tény a filmekhez való hozzáállásodat, azt, ahogy a világot látod?

-Gyerekkoromban egyik betegségből a másikba estem. Rubeola, bárányhimlő, mumpsz, de ezek mind elmúltak, nem tartoztak hozzám, mintha csak egy tucat hűtlen Rómeót ismertem volna meg, akik meghódítottak, és aztán mindig leléptek, más után néztek. Az AIDS azonban nem ilyen. Évekig úgy gondoltam rá, mint egy fertőzésre, mint egy betolakodóra. Csak éppen még mindig itt volt, énbennem. Még mindig, még mindig, és még mindig. Elkezdtem hozzászokni, mert rájöttem, míg élek velem lesz. Talán szenvedni fogok tőle, és egészen biztosan bele fogok halni, de ő soha nem fog elhagyni. A részemmé vált.

Mi nem változott?

Emlékszem, egyik reggel észrevettem a bal mellbimbómnál egy kis sebet. Talán szúnyogcsípés? De elkezdett nőni, terjeszkedni, és lassan az egész testemet befedték a sebek. És a fájdalom… Mintha késsel bökdösték volna az egész testemet, csak éjjel, álmomban múlt el, mert akkor megfeledkeztem róla, az álmomba nem jöhetett velem. Hetekig ment ez így, aztán elkezdődött a kezelés, és a sebek visszahúzódtak, bár ha izgatott lettem, rögtön éreztem a helyüket. Egy nap elég erősnek éreztem magam ahhoz, hogy hónapok után először kimenjek az utcára. Lementem a lifttel, kinyitottam a kaput, és az a fény, azok a színek és illatok, amik akkor hirtelen elárasztottak, az élet apró kis jelei, villanásai, amikre normális esetben oda sem figyelünk, mert mindennaposak, mert megszoktuk már őket. De akkor, ott nekem túl sok volt ez az életből. Visszamenekültem a lakásba, sötét, elzárt kis odúmba. Azután már mindennap kicsit tovább és tovább maradtam odakinn, míg aztán valamennyire megint hozzászoktam a fák és bokrok, a parkok minden végtelen zöld árnyalataihoz, a madarak énekéhez, az autók zajához, az élet vibrálásához.

A végtelenség ma már csak emlék, de azt tudom, arra emlékszem, hogy itt van, körülöttem, állandóan. És én ebből a végtelenségből csak parányi dolgokat látok, azokat is egy szűrőn keresztül, egy szűrőn át, ami én magam vagyok. Az AIDS megváltoztatta ezt a szűrőt, és én ezen az átalakított szűrőn át csináltam filmjeimet az elmúlt években. Az Imitációk más. Ezt a filmet már nem egy utolsó testamentumnak szántam. Tíz évig forgattam így, hogy még egyszer, még egyet utoljára üzenek azoknak, akik itt maradnak akkor is, amikor én már nem leszek itt. Csak még egy utolsó üzenet, gondoltam, és aztán jött a következő film, és észre kellett vennem, még mindig életben vagyok. Az Imitációkban tehát már nem egy utolsó üzenetet küldök, bár a képek egy része a szemed előtt elmúló életről szólnak, csak éppen már más stílusban, egyfajta könnyűséggel és könnyedséggel, sőt: humorral.

-Hogyan tudnád jellemezni a fringe film-, amit te is csinálsz, és amiben hiszel – sajátosságait?

-A fringe film az undeerground, az út, amit nem szoktak választani. Ha a mozit a fény spektrumaként képzeljük el, a fringe film a spektrum azon része, ami láthatatlan, mint a röntgen vagy az ultraibolya sugarak. A közönségfilmesek arra törekszenek, hogy minél több emberhez eljuttassák termékeiket. A fringe ellenáll ennek az impulzusnak. Nincs szükség hírnévre, ezért nem kellenek a hírnévhez szükséges King Kongokra és Hulkokra. A fringe-nek elég, ha egy páran látják. Éppen ezért egészen biztosan nem fognak ezek a filmek beépülni a nagyobb tömegek képi gondolkodásmódjába és képi emlékezetébe. Ennek az ellenállásnak persze van hagyománya, nem mi vagyunk az úttörők. Ők azok, akik formát adtak a képnek, annak, hogy hogyan lehet történetet elmesélni, és ők mutatták meg, hogy hogyan hihessünk abban, hogy ha a célig vezető utat megváltoztatjuk, akkor a célt is megváltoztatjuk.
Amikor fiatal voltam, azt képzeltem, elég, ha megnézem, megnézzük ezeket a filmeket ahhoz, hogy egy más, egy jobb emberi lény alakulhasson ki. Egy érzékenyebb, nyitottabb ember, mert ez igazán a lényeges, kinyitni, és nyitottnak maradni. Elkezdtem filmezni, és lassan, túl lassan rájöttem, álmaink és a valóság iszonyú messze áll egymástól. De az álmok megmaradtak, az álmaim a részemmé váltak, mint az AIDS, és ezért harcolunk még mindig a globalizáció, a képek világának globalizációja és önkényes kisajátítása ellen. A megszállás ellen, amit képi világunkra indítottak, azokra a képekre, melyekkel mi elképzeljük és ábrázoljuk a múltat és a jelent. Minden képekkel kezdődik. A fringe elviselhetővé próbálja tenni az életet. Mindenekelőtt a szeretettel.

Első rész.

Készítette és fordította Aponyi Noémi.