Ugrás a tartalomra

 

Onagy Zoltán: Halni meg és B. Horváth István: Mécsesek Szervác Józsefért

Onagy Zoltán: Halni meg

Szervác József utolsó – kettős – versesekötetéről

Szervác kimondottan önveszejtő stratégiával indítja útjára tíz évet átölelő dupla kötetét „vétlen olvasó”-ját megszólító utóiratában. Be nem teljesült ígéretekről beszél olyan pozícióból, ahonnan képtelen a maga akaratát tárgyalópartnereire kényszeríteni. Nem szerencsés. Tudhatni, olyan kor köszöntött ránk, amelyben bármiféle tónusban elhangzó panasz, bármilyen formában beismert kiszolgáltatottság felszólításnak tűnik a jövőlátó, tökéletes vértezetű, a bizonytalanságot semmilyen formában nem ismerő fiatal farkasok számára: széttéphető vagyok, gyerünk, szaggassatok szét!

Szervác világról alkotott erkölcsi-etikai ítélete a kezdetektől kivételes határozottsággal működött. Egy korábbi politikai statútum bizánci bonyolultságú útvesztői közt a remélt tempóban haladni kívánó fiatal irodalmárt könnyen elsodorta a rózsaszínű érvényesülést irányító jelszavakkal jól felszerszámolt menetirányítása. Szervácnál a kezdetekben felmérhető, nem igényel ideológiai tanácsadást, külön (és különös) heraldikai rendet működtet – a Szavak hazáig – már ezen alapállás tökéletes bizonyítéka.
A következő kötetek folytatják az első, emelt hangon deklarált „barbárságot”, a kívülállást. Szervácból a konkrét tervek ellenére se faragott a megfontolt irodalompolitika fényes, a munkásosztály hatalmát hirdető proletárköltőt. (Géczi János költő szíves, szóbeli közlése: a kultpolitika húszéves, 2000-ig tartó tervében Szervác a kijelölt munkás-író-kontingens prominense volna). Pedig talán nem jár rosszul sem a magyar poézis, sem a költő, ha könnyebb életfeltételek mellett (kimerítő várakozás helyett jó ritmusban megjelenő kötetek) a vonatkozó szerzői kontrollt sűrűbben gyakorolható pályaívet tudhat maga mögött. De a hangütés, a dühös, goromba felcsattanások – miként a hátlapszöveg – a szerváci karakterisztika szerves része. A feltétlen nem. Az alku nélküli nem. A függetlenség, a bizalmatlanság és a távolságtartás keserű biztonsága ez.
Ez így – ilyen egyszerűen – durva némelyest, hiszen nem csupán a művészi (és civil) megszólalások milyenségéről van szó. Az „olvasó” mindösszesen arra kívánta felhívni a figyelmet, hogy e dupla, kései, mégis igen jelentős kötet többszörös hendikeppel indul.
Nevezett verseny kiírása szerint a résztvevők számára kötelező eszköz a derű, a parádés jövőkép, a töretlen önbizalom, a NATO-magabiztosság, az EU-kompatibilitás alanyban és állítmányban, a Hollywood-mosoly. Ezek nélkül, minthogy a jelentkezés első másodpercében világos, a feltételeknek szinte semmiben nem felel meg, már az ajtónállók kidobják kitűnő költőnket. Szervác merőben más igények szerint működik, merőben más kommunikációs programot sikerült beemelnie a szerkezetbe az első pillanattól.
*
Az olvasó tárol egy mutatós és jellemző emléket Szervác Józsefről az ifjú, kétkötetes költőről. Kettesben ballagnak e mostanihoz hasonló havas, téli délutánon valahonnan a Róbert Károly körút hóbuckáit, kutyanyomait kerülgetve, valahová. Elöl Szervác, fázósan zsebre vágott kézzel, behúzott nyakkal, kalapja alól haja lobog. Mögötte másfél méternyire az olvasó. Mennek. Egy időben az ember csak ment és ment, nem nézve sem jobbra, sem balra, nem akadt hely jobbra sem, balra sem. A kókadt délutáni napfényben a romos házak egyikéről, éppen amely alatt botlognak, olvadó hótömeg szakad le, magával rántva egy lepusztult erkély mázsás kődarabját. Kettejük közé. A költő éppen kilép alóla, az olvasó éppen nem lép alá. Az olvasó az ijedelem elmúltával Szervác után kiált, aki hátrapillantva megvonja a vállát, baktat tovább. Mint akinek ilyes bagatellek nem árthatnak, neki dolga van a világban, úgy hogy szót se többet a házromok és a tél veszélyeiről.
Így halad azóta is. Ha ott, ebben a nyolcvanközepi télben agyoncsapja a fagyos hótömeg, az erkélydarab, talán kijár az írószövetségi temetés (Döglött poéta jó poéta – írj majd az Átdolgozások Sanzon-ciklusában). Kijár posztumusz József Attila díj, a Szavak hazáig, a Mi fájna kötetek kilencvenegyben bekerülnek a középiskolai tananyagba, mint a kontraszelektált irodalmi élet jelentős áldozata, és minthogy eltelt a törvényben meghatározott tíz év, köztér vagy utca hordja Csepelen büszkén a Szervác József nevet. De a dolgok nem így alakultak.
Az olvasó – mindenekelőtt bevallja, nehogy félreértés essék – örül a rég várt Szervác-kötetnek. Első körben – örömében – nem is bonyolítja folyamatos hiányérzete megfogalmazásával, a szerző korából, káprázatos indulásából ítélve ma a negyedik összefoglaló válogatást kellene köszöntenie, nem a negyedik, évekig altatott kötetet, inkább arra gondol kiegészítőleg, Szervác az első nagy opus óta válogatott köteteket jelentet meg. Ha ez a gyakorlat, és ha ez bevált, akkor így van rendben. A költői ritmus, a versteremtés módszertana genetikai jellemző, nem olvasói, netán kiadói igény alakítja.
Az olvasó mindent letakarít az asztalról, egymás mellé fekteti az elmúlt húsz év karcsú Szervác-termését, végignézi a költő arcait, összeadja és kivonja a négy kötet megjelenési időpontját. A költő gondosan betartja a hétéves periodicitást. Szakértők szerint hét év alatt kicserélődik teljes sejtkészletünk, és átformálódik szókészletünk magja. A Szavak hazáig 1980-ban, a Mi fájna '87-ben, az Előszó 93-ban, e mostani dupla kötet 1999. év végen, és láthatjuk, a szentenciák sem érvényesek mindenkire. Szervác a szabályt erősítő kivétel. A szókészlet nem változott, a hangváltás belül maradt a határokon, amit változásnak nevezhetnénk, ugyanaz a tűz, alanyiság és közéletiség, mint a kezdetekben.
Az olvasó meghökkenve nézi e mostani címlapfotót, rajta a költőt. „Akadnak költők (kevesen), akik saját arcukra írják a verset. Ráncaikba, prófétás szakállukba, lakatlan szemükbe.” írja Tódor János Szervácról. Az olvasó és a költő egy korábbi, jobb kedvű időszakban a mainál közelebb működtek. Harminchárom éve egy kiadónál, azonos sorozatban (Új Termés) jelent meg első kötetük, körülbelül egyszerre végeztek első pincényi borukkal, első kádnyi vodkájukkal, első házasságukkal, első szocializmusukkal. Az olvasó biztosra vette, a költő végtelen ereje, fékezhetetlen impulzitása, arroganciája, lendülete és függetlensége átsegíti minden – arcra rajzolódó – személyes gondon és bajon. Ehhez minden körülmény adottnak látszott. Tehetséges költő minden rendszerben szövetségesre talál, aki ugrik, amikor a szerzőnek segítségre van szüksége (dilettánsnak mindegy). De a borító-arc nem e korai illúzióra, egyenes ívre, töretlen költői pályára rímel. Persze meglehet, a feltételezések közül semmi nem igaz, minden látszat. Csak annyi érvényes a mondottakból, hogy régen látta élőben, a poéta nem változott, csak a fotogenitás kopott meg kissé.
Az olvasó felkeresi régi kedves verseit, a legendás Vissza a poharakhoz-t (ha az olvasó Aczél elvtárs valamely jó szemű samesza anno, a Vissza a poharakhoz megjelentekor örökre eltiltja a költőt a publikálástól, hogy ne rongálja a hatalmat gyakorló munkásosztály egészséges önbizalmát, tettrekészségét), a szépségesen szomorú Között ciklust, a harmincötödik születésnapjára írott Add föl-verset. Ennél a nagy, véget jelző szövegtestnél megáll egy időre, visszahallja a korabeli reménytelenséget. Az olvasó – derűs organizmusokkal jobban ellátott időszakaiban – mindig is tudomásul vette és elfogadta, hogy Szervácot nemigen szabad kézbe venni, ha ennyire lenyomja az életkedvet. Ha napokra befeketül a költőt olvasva. Persze ez nem egészen így. Ami ennyire sötét az már esszencia, ami ennyire nihil, az már izgalom, ami ennyire személyes és vesztes az példaadó, ami ennyire oszlik, az vészterhes közéleti kreatúra, a pusztuló országra nyit ablakot.
Az olvasó belevész a három kötet ismerős ízeibe és illataiba, e múltidéző lakomába, a nyolcvanas évek ismerősen savanyú közérzetébe. Nem kényelmes. Közvetlen, gondosan raktározott élményekkel rendelkezik a rossz darabok és a rontott dramaturgia vonatkozásában. Az ember, aki megélte, nemigen tudta miképpen szabaduljon, s ha szabadul, hová jut. De Szervácnál nincs tettenérhető szabadulásvágy. A közvetlen átmenet az előző kötet (Előszó) záró verse, a csendet és elmélyülést követelő Szózat minden zökkenés nélkül folytatódik az Aszály előtt első, tehát a hangsúlyt eredendően meghatározó nyitóversében.
„csendet – – / nem szólok nincs mit mondanom / csendet – – / elhullanak a herélt harangok / csendet – – / magam a mennybe szállok / csendet – –„ írja a Szózat végén, és így folytatja az Aszály előtt-ben: „Fennkölt, akár egy lomtalanítás / (hozzácsaphatjuk életünket) / fennkölt e nekivetkező tavasz, / elévül benne minden bűntett”.
A szórend, a hangszín nem változik, a pokoli kintlét, a fensőbbségesen ostorozó váteszi harag, a súlypontozó helymeghatározás, a ti és az én, a leválasztás, a megkülönböztetés konfrontatív dühe és energiája nem változik. A rendszerváltás nagy kaszálásaiból, az ország kifosztásából kimaradó civil előlegezett dühe ez, aki előre tudja, mindegy, ki, mindegy, honnan, mindegy, milyen deklaratív célokkal (menti-e az országot, menti-e az ideológiát, menti-e a családját, az ország általános szempontjai szerint), az elévülő bűntettek pirulásra képtelen új és régi gazdáival, mondja Szervác.

*

Az Aszály előtt páratlanul, a túlzásokig keserű pentatonja mégis váratlanul éri az olvasót (engem). Szeretné megkerülni, nem kívánja feltenni az obligát kérdést: miért ilyen kevés ez a burjánzó szomorúság, elveszettség, komor tekintet? Miért, honnan ez az elképesztő bú és bánat, világméretű nihil? Ez még a kilátástalan kommunizmus építése, netán már a kétségbeejtő kapitalizmusé? Elő- és felkészít? Tudatosan vezet az Átdolgozás változó világszemléletébe? A „két” kötet tulajdonképpen „egy” építmény, mint ahogyan maga a négy kötet is egy félbemaradt építmény torzója? A korábbi zaklatott versek azért íródtak, hogy az átdolgozások hangütését, különös otthonosságát azonnal felfedezze az olvasó, másképpen érezze magát, mint egy speciális rezervátumban?
Szervác szintetizál, fogódzókat helyez el a szövegben, jelzi, eddig minden azért történt, hogy ma egy más minőség történhessék. Tizenöt év azért döngetett el úgy, hogy a tizenhatodik ilyen lehessen. („döntöttem. Ma pedig mindig lesz, hívtalak reggel, ...mikor akarsz?... – én mindig,” írja a Sivatag-ciklus Egy régi költeményre című versében, melyet a következőképpen indít: „Én ne tudnék szerelemül? / Hogy tán még magamul se?” – ezzel bizonyítva, nincs olyan, hogy a sivatag ne rejtene oázist, életet, vegetációt, ha patetikusan fogalmazzuk.
Bárhonnan közelítsük azonban, kiderül, Madách Tragédiája óta (Adyt is beleértve) nem jelent meg hasonlóan reménytelen, az összes tragikus középkori fragmentumot felvonultató korkép. Szervác előkészítő szövegei szerint reménytelen az élet. De nem csak az élet, a „dal”, a szerelem, a következő hajnali feltámadásaink, a halál is reménytelen. Ez van, valahogy így, közeledve a sikertelen negyvenből a sikertelennek látszó ötvenhez, nem kérdés. De az olvasó nem vulgarizáló kultúrtörténeti kritériumok meghatározásai miatt olvas Szervácot. Szervácot azért olvas, mert Szervácnál pontosabban senki meg nem fogalmazta a rendszerváltás előtti utolsó, utáni első pillanatait, első hónapjait, első éveit, és az összegzést: aszály előtt. Díszei belső díszek, elégiái belső elégiák, szecessziója belső szecesszió, ritmusa feszes, erőszakos belső fájdalom. „Én vagyok ez a tavasz.” Írja az Aszály előtt-ben 1988 áprilisában, vélhetőleg az egyre visszafogottabb pompájú Három Tavasz Ünnepe hatására. „Te. Mi-ti-ők. Tízmillió rossz alvók, koránkelők, jegyesek valami nyárral – fennkölt: már elli a tavasz: majd tízmillió VAN fürdik a napban. Közösül az aszállyal.”
A fenti kérdésekre az Előszó-kötet néhány oldalnyi prózai szövege adja meg a választ (A költő magánélete), a költő világban betöltött szerepét a következőképpen határozza meg (többek között): „A Teremtésben neki szánt helyet mások élik. A költő mint magzatot viseli magában az emberiséget. Az emberiség a költő verseire
 egyelőre igényt tart, a költőre magára, főleg míg lélegzik a szerencsétlen – nem. Minden vers, minden leírt szó önmaga ellen fordított késpenge. Meg kell a költőtől szabadulnotok, hogy megmaradhasson a vers.” Mondhatni, ebből a nem túlzottan burkolt aspektusból – halálával válik érvényessé, mint Krisztus – könnyen megteremthető a halál, a gyász állandó készültsége. Ezt a tudatot erősíti, a közvetlenül mérhető fájdalmat játékos, aforizmaszerű négy-ötsorosokkal oldó Jelentés a jövőről (Apámnak innen – részletek) című nagy, szarkasztikus verstömb. A Jelentés egy teljes heti folyamatos Szervácot jelent. Az olvasó úgy olvassa, mintha ő írta volna. Fogalmazzunk másképpen: az olvasó úgy szeretné olvasni a Jelentést, mintha ő írta volna a maga édesapjának a felhőkön túlra, hogy együtt rendezzék az elmaradt rendezendőket. Ha szabad ilyet mondani egy dolgozatban.
Az Aszály-kötet végére illesztett Nagy Lászlót köszöntő-búcsúztató etűd-próza (ÉN KAPTAM ARANYVESSZŐT) másféle prózai szöveg. Jelentőségéhez (és a költőelődökhöz) méltó vállalkozás. Különös ízekkel egészíti ki a végeredményben szentségtelen, hitetlen egészet: az előd(ök) (és a kiválasztott kortársak) megkalapolásával, miközben Szerváctól semmi nem áll távolabb, mint bármiféle tisztelet és hódolat. Ha szándéka szerint alapvetően nem is üt el ez a hang. Szervác integrál, pontosít, nyit egy kaput a bömbölő, elégedetlen basszuson, a haragos baritonon. Nyilván szükségét érzi, hogy molban (is) megszólaljon, mégis különösen hat az áhítat. Ez a finom molos szenzibilitás erősödik fel az Átdolgozás-ban.
Valami meghatározhatatlan érzésből születve az Aszály zárszövegéig az olvasónak az a furcsa, pontosan alig értelmezhető benyomása támad, hogy Szervác fiatal költő maradt. Ingerült, magányos, otthontalan. Nála a beteljesült és a beteljesületlen szerelem is boldogtalan, mint a bizonytalan nemű medikánál. Őt a ragyogó mai napfelkelte a tegnapi és a holnapi borús napfelkeltékre emlékezteti, a pillanatnyi jó a tegnapi és a várható holnapi rosszat juttatja eszébe. „a jó nem van. lehetne éppen / létige – lehetne felhasználható – / nem öllek meg: nekem így fájj. // Kihez beszélek. Nincs mit / mondanom, lennem van, kizárólagos / működésem: AMI MÖGÉM SZORULT, EL NEM ABORTÁLHATOM – hát akkor az eljövendő eget? // Szeretkezéstől szeretkezésig? Ma / ne simogass meg. Simogass meg.” Írja az Akkor az eljövendőben.
Szervác még mindig, közeledve az ötvenhez, várakozik.
Vár valamire. Kitapintható, hogy egyre szenvedélyesebben várja azt a pontosan alig körülrajzolható valamit, ami működő hitekből, alkalmazható külső és belső rendszerek összhangjából táplálkozik, ami első negyven évéből kimaradt (közben a gyermekkori emlékhelyeket szemétdomb fedi, a bor kannás, a nő elveszett, a tereken egyre szakadtabb figurák mozognak, a tél teljesíti evolúciós szerepét, pusztítja a gyengét). Egyre határozottabb az érzés, kimaradt az egészből valami fontos, amiről az élet szólna, ha élet volna.

*

Az Átdolgozás költője új költő. A betört betörhetetlenből előbukkanó fájdalmas romantika. A költőben rejtőző másik. A megváltoztathatatlant tudomásul vevő vagabund: „Szó nincs száműzetésről – csak mert nem illettem a képbe. / Tízmillióan nem illünk a képbe – papolhatnak a retusőrök.”, adja meg az új a-hangot egy oktávval (nem feljebb, nem lejjebb) „odébb”: „Így jó. Ez nem enyészet, nem a jó / megdöglés, csak leglényegem végső / szabadságolása, rajtam nem fognak / helyiérdekű thermidoraitok – / születtem, nem vegyültem el, s kiváltam – / így jó.” A család és az örökség mindenhatóságát elfogadó fiú. Arra nem várhatok, fogalmazza meg, hogy a világ változzon meg körülöttem, megteszem magam, itt az idő. A fanyar villoni felcsattanások, József Attila kirekesztett-tudatának belenyugvó térnyerése, Nagy László tiszta hangja (dallamai nélkül), mind beépült, átalakult. Szerváccá lett.
Szervácot olvasni különös, kettős műélvezet. A szövegek mögött tisztán látható a sajátos világában mozduló ember, aki speciálisan lát, speciálisan válogat, speciálisan illeszti össze a különböző területekről begyűjtött össze nem illő részegységeket. A Reggelre mindent című „reggeli” szerelmes versét a következő felütéssel zárja: „csacsogsz valami / szerelemről, // még virágaid locsolod, / kiengedsz, a sarkon villamosra / szállok, még látom, eldobott / cigarettámra hogy csap le egy szakadt” magyarán: az élet nem egysíkúan véges. Látunk a miénknél rosszabbakat is, ha figyelünk. Szervác úgy elégedetlen, hogy közben regisztrálja, méri és helyi értékén súlyozza a különbségeket. E tökéletes hely- és helyzetismeret teszi néhol profetikussá a szövegeket.
A megvilágosodott próféta, aki két ital közül kimosolyog, jókedvűen átkurjant a tér napos oldalán változatlan alakzatokban masírozó, változatlanul másik, változatlanul monolit világra. Egy új szem, új szemlélet értékrendje kapcsolódik a korábbi, monumentális feketéhez, az „átdolgozás” szemlélete: egy arasszal a konkrét és a jelképes sarak fölött.
Az olvasó az elmúlt években ritkán találkozott Szervác-verssel, annál gyakrabban periférikus (szak)lapokban közölt publicisztikával (Börtönújság, Typographia), és miközben publicisztikája, rövidprózája könnyed, lendületes, tele humorral, iróniával és öniróniával, költészete változatlan maradt húsz év elteltével is. Harag, gyűlölet és fájdalom. A szakemberek majd filológiai pontossággal kimutatják a kölcsönhatást Szervác, a politika, a pesszimizmus, az avítt térhatások és egyéb személyes kárhozatok közt.
Az olvasó mindehhez csak annyit tesz, a kronológiai rendet (a történést, a „történet” ívét) most értette meg. Nehezen. Inkább: nem könnyen. Minthogy akarva-akaratlan lezárt életműként járta végig az elmúlt hónapban Szervác költői világát (fájó szívvel véve tudomásul, ha költőnk ragaszkodik a hagyományokhoz – egy hagyománytisztelő költő minden esetben ragaszkodik – és 2006-ban találkozik következő „válogatott kötetével”, úgy vagy maga Szervác nem él már, vagy az olvasó, a természet vonalkódjait preparált magánügyként értelmezve), a bazaltgömb elkészülni látszik. A gömb a teljesség, a folyamatosság, az örökkévalóság, a harmónia és a végtelen szimbóluma.
Szervác axiómái az első perctől kemények, kíméletlenek. Minden sor, minden vers. Sokáig nem változtatott, igaz, remélhette, az országnak szüksége van ilyen jellegű dalnokra, az ország elviseli azt az egyet. Csak a délutáni – a mai – enyhületben engedélyezi magának azt a párás lírát, mely a három Hajnali versben jelenik meg tévedhetetlenül, melyben a hiányzó országot egy közelebbi, személyesebb hiánnyal cseréli fel, a hiányzó családdal. A Hajnali I. – II. – III. a magyar poézis kiemelkedően keserű, megrendítő kisciklusa. Az olvasó nem szívesen emelne ki sorokat a három Hajnali című versből, mert eltörné, és mert a három együtt maga a veszteség rítusa, Ábrahám egyszer csak fölössé vált áldozata. Ha az „olvasó” tanácsot adhat a kedves olvasónak, amikor kezükbe kerül – kerüljön kezükbe – a kötet, kezdjék a 143. oldalon, és onnan térjenek vissza a szikárabb és racionálisabb, vadabb és konfrontatívabb Aszály-versekhez.
Szervác már soha nem válhat irodalmi szalonok ünnepelt szómágusává, könnyed csevegőjévé, akitől a nőnemű versbarátok borzongva (és komolyan) megkérdik, az ihlet valóban emlékeztet-e az orgazmusra. A nyolcvanas évek elején tán volt némi esélye, hogy a líra könnyebb végét fogja meg, legyen ő is, aki játékból és rutinból írja át, fordítja ki, aktualizálja az elődök ötleteit, gondolatait, életérzését. Csakhogy Szervác soha sehol nem fennkölt. Márpedig az esztétizáló moralista (ha költő) rendszerint fennkölt. Miközben átalakít, ragyog a szeme, mint a politikusé, hogy minél meggyőzőbb legyen kölcsönzött morálfilozófiai ítélete. Szervác nehezen, de talán nem megkésve, kötetzáró verseiben eljut a végső, egyetlen érvényes igazság megfogalmazásáig, bármennyire is profán kimondani ennek általában alulpreferált, ezzel leegyszerűsített (olvasói) verzióját: élni szép. Élni a valóság: „maradj tél maradj még velem” írja a Fohászban:
„maradj havaddal havazz még
maradj meg kell hogy éljelek.”
És tovább:
„élhetett volna egy valóságos
valóságban is
élhetett volna ehelyett
itt járt evett ürített nemzett
akinek egyetlen tanulság jutott
amiből vétetett
a matéria nem vétkes” – mondja elköszöntében.
Szervác renitens, visszamenőleg is érvényes kísérlete, lezárni, újraértékelni mindazt, ami mögöttünk maradt, ennek interpretációs kínjai, ami helyből számvetésre kényszeríti számvetésre ritkán alkalmas korosztályos olvasóját, az elmúlt tíz év egyik legjelentősebb, legegységesebb próféciájává emeli a kései dupla kötetet. Nem találunk benne vonzó dallamocskákat, illedelmes, szerkesztőcsábító bizonygatást („ezt is tudom, azt is tudom, mindent tudok”), odabújó citerafutamokat, alkuszöveget, madrigáltempójú öntetszelgést, kérést, hajlongást. Szigorú, kemény, öngyilkos férfilíra.

Szervác József: Aszály előtt – Átdolgozás, Hungarovox Kiadó 1999.

B. Horváth István Mécsesek Szervác Józsefért

Magából kiűzött vándor.
Kocsmák oázisa.
Vörösbor:
öröm magzatvize.

­*

A család menedék-
házából kirekesztve,
magányával esett
kegyetlen szerelembe.

*

(Ott)hontalan volt, s lenne?
Hisz a Haza élt benne!

*

Üzenet a frontról:
az ellenség lőtávolban –
és nincs kontroll.

*

Tudat-kráter.
Kihűlt láva a vers.

Már nincs sehova.
Se oda, se vissza.
Lehet teskosza,
De éneke tiszta.

*

Nyelve nem arámi,
inkább uráli.
Azon túli: ugor.
(Feltört ugar.)

*

Már akkor európai volt,
amikor csak egy égtájról
beszélhettünk.

*

Hiány: égő jégcsap.
Kilencedik égtáj,
ötödik évszak.

Huszonötödik óra…
Madárnyom
olvadó hóra.

*

Léte s halála
vízjel: Csepel.
Nem az elmúlás
tragédiája,
hanem az emlék
halála lep el.

*

Idézi-e
népe, alma?
Szülje vissza
Jánoshalma.

Ha visszaszületne,
akár ma,
testében (lehet)
mást találna.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.