Leütés 50. – Ez kurva jó! – Mányoki Endre tárcanovellája

 

 

Vége a súlyos időknek! – erre a gondolatra ébredt régi ismerősünk, Mauyori Euobe, özépeletai atomredaktor.

Odakint patakokban ömlött a fény, amire abból következtetett, hogy jóleső szürkeség honolt az alkóvban. Nos, ma bizonyára vidám napom lesz – szőtte tovább kristálytiszta gondolatainak fonalát –, csak valahogy el ne hagyjam romolni.

A fürdőszobába térült, s úgy döntött, megajándékozza magát egy kiadós fogmosással. Minden a terv szerint haladt. Levetette az éji hacukát és kidobta a szennyestartóba. Hosszan, alaposan súrolta itt-ott hézagos fogsorát, hátul is, körkörösen is, ahogy a fogorvosok egyesülete javasolja. Pompás érzés volt üdének lenni, úgyannyira, hogy fokozta az élvezetet: doktor Mauyori a kád fölé hajolt, és a lanolinos babaszappannal a hónalját s a nyakát is fertőtlenítette. S miután a beretválkozással együtt az arcmosást is letudta, elégedetten nézegette magát a tükörben.

"Most már bizonyosan tudom, hogy kitűnő napnak nézek elébe" – részlet dr. M. E. naplójából. 

Könnyednek érezte magát s légiesnek, akár a dervis, ki nem tudja, hogy ugrál, midőn lebegni érez. De azért, merő óvatosságból, mintegy az I'm siiin-gin'in the rain-t fütyörészve, elhárította magától az előszobai tükör szirénes csábítását.

Mindenből tisztát vett fel. Trikó, gatya, zokni, ing – el kellett bódulnia az Omo, a Vanish meg a Clorox illatözönétől. Az omlós és a ropogós ingek közül az omlósat választotta, hadd törleszkedjék lelkének puha burkára hűvösen s kacéran a 100 %-os kínai műselyem. Végezetül: élére vasalt nadrág és – zakó! Fekete boxcipő, szürke kabát – a gombolással fölösleges volna is bíbelődni. Most már a tükör sem lehet ellenség – libbent elébe az atomredaktor, s nem csalódott. Egy minden ízében polgár s európai köszönt rá vissza hanyag, ám eszményi eleganciával.

 

"Megyek az emberek közé, s hirdetem majd a jókedvet. Ez lesz a mai küldetésem" – írta a doktor elméje naplójába.

 

Lerobogott a lépcsőn, ügyet se vetve recsegő térdére, s alant szélesre tárta a kaput a filharmonikusok másodhegedűsének mosolygós párja előtt: "Hogy s mint, Angyalka néni? Milyen volt a piac?" 

Rá se pillantva a dacos gépjárműre, doktor Mauyori Euobe legott autóbuszra szállt. Azután metróra. És megint buszra. Haladt ő utcák alatt és utcák fölött, folyó fölött és föld alatt, s nem tudott az élményekkel betelni. Vitte a nagy özépeletai áramlás, vitte őt Özépeleta és ő is Őt, könnyedén, puhán, akárha varázsszőnyegen lebegne, vagy mint Krisztus teste a vizek felett.

Körülötte cserfes utastársak meredtek maguk elé s ki a szerelvény ablakán át az alagút suhanó falára, avagy a Vár és a Parlament pompás panorámájára, melyet a köd most éppen eltakart. Érezte őket. Hallgatta gondolataikat, melyek a gomolygásból, igen, éppen most készülnek valami nagy-nagy, titokzatos diskurzussá nemesedni. Érezte a doktor, hogy ez miatta van. Hogy a belőle áradó rend, tisztaság és nyugalom szervezi párbeszéddé a sok-sok magányos monológot. 

S hogy az a közös beszéd, az a szent harmónia a szépség és kedély himnusza leend. Evoé, élet, beh gyönyörű...!

 

"Mert amit az állam ígér, azt meg is tartja. Ha pénzt ígér, azt meg is tartja." A kis alak a busz farában ült, és fuldokolva nevetett. "Karinthy. Most olvastam. Zseniális! Értik? – ha az állam pénzt ígér, azt meg is tartja. Hát ez kurva jó!" Csapkodta a térdén a foltot. Ugrált az ádámcsutkája, éppen csak szét nem szakította a viseltes garbó vastag nyakát. "Ezt hallgasd meg: amit az állam ígér, azt meg is tartja. Érted?"

Elszabadult a röhögés. Az utastársak egymás hátát csapkodták, egymás vállát lökdösték. "Ha pénzt ígér, PIM, azt meg is tartja, PAM!" – skandálták együtt, egyre hangosabban, visítva, hullámozva, akár egy vébédöntőn a szurkolók. "Ez kurva jó! – PIM – Ez kurva jó! – PAM" – dörrentek a lábak a busz padlóján, mint hajnaltájt a guzsalyosban. 

Fölcsapódott a pilótafülke ajtaja. "Mi a szent szar folyik itt, az égre..." Állt a busz az Erzsébet híd mértani közepén, a púpon. És akkor már csak azt lehetett látni, hogy nyílik az első ajtó, s táncolnak le az úttestre, az Erzsébet híd mértani közepén, a púpon, az utastársak, összekapaszkodva, váll a vállhoz, kar a karhoz, s táncolnak körbe-körbe a ködben, elöl a buszsofőr, a sor végén doktor Mauyori, az atomredaktor. És kisüt a Nap és özönlik a fény, és áll forgalom mindenütt, és mindenütt röhögnek az emberek, összekapaszodva, kar a karhoz, váll a vállhoz, és döng a föld és tombol a kedély.

 

Mauyori doktor, özépeletai atomredaktor pörög, pörög. Lebeg, akár a dervisek, de nem kell ugrálnia. Elég, hogy táncol. Karjait kinyújtja s hajlítja össze, ujj az ujjhoz, tenyér a tenyérhez. Egyszemélyes körtánc. Így pörög be a forgóajtón, ugrik át könnyedén a beléptető rendszer karjai fölött, s még a lépcsőn, még a folyosón is táncol. "Ez kurva jó! – PIM – Ez kurva jó! – PAM" – dúdolja, s táncra perdíti Kálmánt a portán, táncra Lizát, Noémit, Jutkát a folyosókon. Senki sem tudja, minek örül, mire föl ez a cécó, ez a szokatlan önfeledtség, csak jó, csak éppen jó nagyon.

"Doki, nem voltál a rektorin, pedig hát ha valamikor, most fontos lett volna, a te projekted ment, érted, jobb lett volna, ha te vezeted elő, mindegy, az Imre beugrott..."

 

"Mert ha az állam valamit ígér, azt meg is tartja. Ha pénzt ígér, azt meg is tartja. Karinthy. Érted, nem? Képzeld, leállt a forgalom a hídon. Őrület, Karesz, ilyet még nem láttál. A hídon, az utcán, idebent..."

Doktor Mauyori leveszi a zakót. Bekapcsolja a számítógépet. 

"Kurva jó volt" –  István kávét hoz, kérés nélkül. "De ezt itt úgysem érti senki. Érted?"

Mármost vegyen tejet, vagy ne vegyen? Cigit feltétlenül. Meg csokit. És persze bort. Elvégre szilveszter van.