Ugrás a tartalomra

 

Milyen hazája van egy székelynek?

Távoli beszélgetés Sántha Attilával
 
 
„Az irodalom nem velem kezdődött, és nem velem fejeződik be.”
 
Legutóbbi beszélgetésünkben, amikor az új verseidről kérdeztelek, azt mondtad, hogy inkább a nyelvet működtető erőket szeretnéd megfejteni, mintsem verset írni; nyelvészeti, toponímiai műveken dolgozol. A nyáron jelent meg Razglednicák című versesköteted, ami ilyen szempontból is kellemes meglepetés volt. Mi késztetett arra, hogy visszatérj a vershez, magához a nyelvhez?
 
A verstől sohasem távolodtam el, viszont úgy gondolom, csak akkor érdemes ezen a formanyelven szólni, mikor másként nem tehetem. Egyáltalán: versül akkor érdemes megszólalni, ha valami tényleg fontosat akarok mondani az életről. Lehet, kissé ódivatúnak tűnök, de a verset én mindig is egyfajta ünnepnek tartottam a hétköznapokban, amely eszköz arra, hogy kiragadjon minket a napi robotból. Nekem elég kevésszer adatik meg, hogy úgy érezzem, van olyan mondandóm, amit kizárólag versben, és egyáltalán, megírni érdemes – ezért közlök keveset. 2004-es verseskötetem óta viszont összegyűlt mégis pár vers, ebből született a kötet.
 
Huszonhat verssel találkozunk a kötetben, amely két különálló ciklusra, a Razglednicákra és a Szükségét végző falura oszlik fel. A kilenc razglednica Radnótit juttatja eszembe. A költő egy munkatáborból ír kedvesének hazáról, halálról, tájról, emberi sorsról nagyon fájdalmas verseket. Gondolom, nem véletlenül razglednicák. Mesélj kérlek erről, erősítsd meg vagy cáfold a Radnóti-párhuzamomat.
 
Radnóti versei talán azért többek, mint egy tragikus személyes sors lenyomatai, mert a munkatábor világa nála kitágul, és ebben a világban minden ember (nagy szóval: az „emberiség”) saját legszebb törekvései tűnnek fel. Van-e remény, mikor minden reménytelen – teszi fel mindegyre Radnóti a kérdést, és nem próbál ő válaszolni, csak becsületesen leírja, mi is történik egy embertelen világban. Nem hinném, hogy ma bármivel is jobban állnánk, mint a második világháború idején. Ugyan vannak időszakok, amikor éppen nem ölik fizikailag egymást az emberek, ám ölik egymást szavakkal és lélektelenséggel. S mivel verseim erről a lélekölő, kiüresedett-kiürítődő világról szólnak, úgy éreztem, talán nem nagyképűség részemről, ha ahhoz a költőhöz kötöm azokat, aki nagyon hitelesen szólt ugyanerről.
 
Nemcsak Radnóti, hanem többek között Ady, Juhász Gyula, Dsida Jenő, Dante is megjelenik a versekben, hol burkoltabban, hol pedig konkrét utalások révén. Miért emeled be őket a verseidbe?
 
Talán azért, mert bizonyos dolgokat ők – vagy mások, akiket szintén parafrazálok – mondtak el a legjobban. S ha jobbat nem tudok nyújtani, akkor hát rosszabbat ne írjak, inkább átveszek egy sort, egy képet. Nem igazán hiszem azt, hogy ez által különösebb intertextuális mezők nyílnának meg (noha egy irodalomkritikus számára ez bizonyára így van), egyszerűen arról van szó, hogy próbálom a legigazabbat leírni, ahogy én érzem, és belátom korlátaimat: az irodalom nem velem kezdődött, és nem velem fejeződik be.
 
A Hatodik razglednicában olvasható a következő: “S miközben a munkatábor rácsos egét, / véresre duzzadt szemmel néztem, / jönnek-e végre az angolok vagy az Isten, / fészket vert egy gondolat bennem: / mi lenne, ha átlopnám a vasakon a nyelvet, / az én székely-magyar nyelvem, / röpködjön  a tábor felett, teremtsen/szivárványt a hegyekbe fel, / hidat arra, hol  a hazám sincsen.” Mit jelent számodra a haza, és miért nincsen a költőnek hazája, ahová átlopná a székely-magyar nyelvet?
 
Hát erre mit válaszolhatnék? Haza talán ott van, ahol jól érezném magam, ahol az lehetnék, amire „teremtve voltam”. Lehet erre azt mondani, ahogyan élek, az a hazám, így is van, azzal a kibővítéssel, hogy eme „életes hazának” vannak bizony földhöz kötött, konkrét elemei is. Mert ahhoz, hogy szép hazám és szép életem legyen, ahhoz szükséges, hogy békét kössek magammal, környezetemmel, őseimmel, saját végességemmel. Na de hát milyen konkrét hazája van egy székelynek, kérdem én, hogy ott egye meg a fene. És ilyenkor jön az, hogy kompenzálunk, hogy kompenzálok, ugyanis az értelmes élethez, önmagunk kiteljesítéséhez az kellene, hogy nem az emberek által állított mesterséges akadályok leküzdésével teljen az életünk...
 
A haza mellett a vers másik fontos motívuma az Isten, amely egyébként a Második razglednicában is jelen van. A te Istened válla mögé el lehet bújni, mintha kicsit játékos is lenne, semmiképpen sem haragvó Isten, inkább védelmező és jókedvű. A kortárs irodalomban egyre ritkábban találkozunk Vele. Mit gondolsz, mi az oka ennek és neked miért fontos, hogy benne legyen a verseidben?
 
Nem vagyok vallásos a szó „templombajáró” értelmében. Elismerem, hogy a vallás egy nagyon hatékony eszköz a boldogság eléréséhez, viszont azt látom, hogy nem ez az én utam Istenhez. Gondolkodtam, most kis vagy nagybetűvel írjam Istent, aztán mégis így lett, pedig Isten nem kívül van, hanem bennem, s magamnak egy részét miért nevezzem meg mint kívülálló entitást? Aztán rájöttem, hogy Isten bizony nekem sokszor megjelenik, általában olyankor, mikor nem is várnám, és olyankor tényleg jó elbújni a vállai mögé. Talán ezért is van benne verseimben: mert életem egy fontos szereplője, aki sokszor elbújik előlem, aztán hirtelen megjelenik, és ilyenkor néha én bújok el előle.
 
Arról már beszéltünk, hogy van székely irodalom, és hogy nem a nyelvi jellege, hanem inkább az észjárás miatt lesz egy irodalmi szöveg székely. Miért tartod fontosnak, hogy legyen ilyen irodalom?
 
Kizárólag azért, hogy otthon érezzem magam ezen a téren is. Ugyan tudom, hogy az irodalom állítólag univerzális kéne legyen, de azt is tudom, hogy egy Marquez, egy Borges azért tud egyetemes lenni, mert közben nagyon-nagyon lokális is, műveikben ott van Dél-Amerika szőröstől-bőröstől, a földközeliség és egy magasra vagy inkább lényegre törő gondolkodásmód párlata. Egyébként nem véletlen, hogy őket említem: úgy érzem, hogy Tamási, György Attila, Molnár Vilmos, azaz székely íróink legjava valami nagyon hasonlót művelnek.
 
Nem érdekel a székely irodalom magyarországi recepciója – mondod korábban. Miért nem?
 
Mert nem érdekel semmilyen irodalom semmilyen recepciója, ez az irodalomtudósok dolga. Igazából semmilyen recepció nem érdekel, hacsak nem vesszük annak azt, hogy fontos számomra, amikor a verseimet visszaolvasom, azok nekem tetszedjenek.
 
Beszéljünk a köteted második ciklusáról, a Szükségét végző faluról is. Egy múlt századi családtörténetet olvashatunk: apa, anya, dédszülők, rokonok, odesszai menekültek sorsán keresztül mutatod be családod felmenőinek sorsát. A kötet megjelenése után bővült ez a tematika egyéb ehhez kapcsolódó versekkel, az Irodalmi Jelenen olvashattunk is néhányat. Hogyan született meg az ötlet, hogy felmenőid történetét, ezen keresztül pedig a történelmet, a két világháború közötti időszakot vesd papírra?
 
Sokat gondolkodtam, hogyan is jellemezhetném leginkább ezt a versvilágot, aztán rájöttem, alakjaim mindig azt teszik, amit tenniük kell, ami szükséges, sokszor nem egyébhez, csak a puszta megmaradáshoz. Látszólag semmi felemelő nincsen ebben a világban, még akár azt is megkockáztatnám, hogy olyan védtelenek a történelemmel szemben, mint József Attila szükségét végző vadállata, és mégis, valahogy tovább megy az élet, annak ellenére, hogy például egyik nagyapámat az oroszok, a másikat a nyilasok ölik meg. Paradox módon ebből az egyéni életekre ránehezedő történelem „szükségeiből” teremtődik meg mindaz, ami segít engem – és bizonyára rokonaimat, ismerőseimet is –, hogy folytassam azt, ami valamikor réges-régen elkezdődött. Hogy miért írtam meg családom történetét e versekben? Talán ugyanazért, amiért Sütő András annak idején az Anyám könnyű álmot ígértet: mert szóltak egyre idősödő szüleim, hogy fiam, írd meg ezeket, amíg élünk, mert utána nem lesz, aki elmondja neked.
 
Miért versben és nem regényben gondolkodtál, a vers műfaja miért volt kézenfekvőbb a történetmesélésre?
Írhattam volna én prózában is, csak nem értek hozzá. Emellett úgy tartom, a vers szintén alkalmas arra, hogy egy történet köré épüljön fel, mi több, ki nem állhatom az olyan verseket, amelyekben nincsen semmi egyéb, mint szó és képek, s aztán az olvasó kezdjen velük valamit, ha akar. Szóval a költő annyira lusta vagy tehetségtelen, hogy egy épkézláb mondatot nem ír le, s én, mint olvasó állítsam össze a verset magamnak? Ilyenkor fog el az álmosság, s a kötetet leteszem.
 
Nem csak egy-egy sors bontakozik ki a versekből, hanem találkozunk például népi gyógyászattal is, az egyik versszereplő Dühüsdoktor Bajkazsigabá megmenti nagymamádat egy betegségből: a dühüből. Mit tudunk még erről a „tudóemberről” illetve a székely, népi gyógyításról?
Azt, hogy a dühüt, azaz a veszettséget gyógyították az őseink, méghozzá jóval korábbról, mint arra a modern tudomány képes lett volna, a családi legendáriumból tudtam meg. Mikor elkezdtem kérdezősködni arról, hogy kik voltak ezek a gyógyászok, kiderült, hogy egy emberöltővel ezelőtt is éltek olyanok, akik ezt meg tudták csinálni, de az igazán nagy alakok a Küpüs Lázár és a Dühüsdoktor ragadványnevűek voltak. Mindketten a falu legvégén vagy azon is túl laktak, és kinézetük alapján inkább koldusnak lehetett nézni őket, életük értelme az volt, hogy a betegeken segítettek, nem tolakodóan, hanem kizárólag akkor, amikor megkérték rá őket.
 
A füvek asszonya című vers, amelyet szintén olvashattunk az Irodalmi Jelenen, s a köteted része is, nagymamádról mesél, aki értett a különböző füvek gyógyerejéhez. Manapság hogy látod, alkalmaznak hasonló gyógymódot például reuma kezelésére?
 
Nekem mind az az érzésem, hogy jóval kevesebbet tudunk, mint őseink, illetve sok esetben bedőlünk az iparággá fejlődött orvostudomány reklámjainak. Hogy csak a saját esetünket említsem: édesanyám régen mesélte volt nekem, hogy nyírfalapit kell tenni az ágyba és a reumás helyre, aztán ő is megfeledkezett róla. Nem több mint egy éve, hogy panaszkodott arra, milyen reumás fájdalmai vannak, erre megkérdeztem, miért nem használja a nagyanyám gyógymódját. Nyírfalapit tett az ágyba, és két nap után semmi baja nem volt – édesanyám azt mondta, megfeledkezett a gyógymódról, mert az orvosok azt mondták neki, az csupán hókuszpókusz, babona.
 
Mely felmenőd sorsa volt számodra a legmegrendítőbb?
Igazából nehéz választanom, mert az egyiket lelőtték, aztán felakasztották, a másik egy máig nemlétezőnek tartott munkatáborban, Arhangelszkben halt meg, a harmadik fennakadt a szögesdróton, s aztán lekaszabolták, a negyediket légnyomás érte, és még folytathatnám. De talán nem is a rangsorolás a fontos, hanem az, hogy ezekről az emberekről megmaradt valami, egy történet, egy mozzanat, amint keresztül beazonosíthatóak, s amin keresztül addig, amíg beszélünk róluk, megmaradnak. Százötven-kétszáz év fölé nem megy a családi legendárium, de ez talán elég ahhoz, hogy a hetedízigleni utódok mély gyökerekkel rendelkezzenek...
 
Szinte mindenik vers tragikus kimenetelű, vannak olyan történetetek, amelyek vidámak, és megírásra várnak?
Lehet, hogy lesz egy-két vidámabb is, viszont nálunk a családban általában a tragikus események maradtak meg – ilyen volt az élet akkoriban, alig akadt valaki, aki ágyban, párnák közt halt meg.
 
Ejtsünk néhány szót a Csiki Székely Krónikával kapcsolatos kutatásaidról is. A tusványosi előadásod óta milyen következtetésekre jutottál, hol tart a kutatás a krónikával kapcsolatban?
A fenti családi hátterem után nem csoda, hogy elkezdtem foglalkozni a Csíki Székely Krónikával, amely a székelyek őstörténetét mondja el 450 és 1533 között, amikor íródott. Igaz, azt mondták róla, hogy kései hamisítvány, mert sok olyasmit tud, amire a tudomány csak a 18. század közepétől errefelé jött rá. Nos, a krónika fennmaradt 14 másolatának összevetése, másfél év kutatás után elmondhatom: az összes érv, amellyel a krónikát hiteltelenítették, hamis, a krónika tényleg a 16. században íródott. Így az a hatalmas tudás, ami benne van, s ami miatt hamisítványnak kiáltották ki, nem egyéb, mint szilárd bizonyíték a hitelességére. Nos, hogy mit mond a krónika a székelyek történetéről, illetve mit fejtek meg belőle, az számomra is meglepő. Eszerint röviden így néz ki a székelyek története: Attila birodalmának bukása után a székelyek a Duna-delta környékén levő Chigla (ejtsd: Killa) mezőn (Kilia-mezőn) húzzák meg magukat, majd belakják Havasalföldet és Moldvát mint a Bizánci Birodalom katonai segédnépe. Itt egy idő után egy hun-szláv törzsszövetség alakul ki, a krónikában kétszer is említett Radagas nevű székely vezető a bizánci iratokban például mint Ardagast vagy Radogost szerepel. Vidám együttélés lehetett ez, talán ekkortól származnak a radina (gyermeknéző lakoma) és kaláka szavaink, de a kulyak (ököl) szavunk mindenképpen. A magyar honfoglalást is itt érik meg a székelyek, majd lassan, a 10-12. században átjönnek a hegyeken a mai Szászföldre és Székelyföldre. Dióhéjban ennyi, foghatják a fejüket a történészek, mikor e sok sületlenségnek tűnő történetsorozatot elolvassák...
 
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.