Kulcsár-Szabó Anikó: A sóhajok küldték

Kulcsár-Szabó Anikó

A sóhajok küldték

A dagadt csecsemőről az első emlék, hogy feltűnően mozgatja a száját, cuppog, mint egy kis követelőző állat. Tibor megtörli homlokát, szemében könnyek csillognak. Ez megmaradt benne, Tibor nedves szeme, ami megrémítette. Meg hogy a férfi felemelte az ő jobb kezét, és hálálkodva megcsókolta. „Gyönyörű, nagy fiút szültél nekem, köszönöm, szerelmem.” Mit kezdhet az ember egy ilyen férfival? Miért ez a gondolat ugrott be neki ott, a szülőágyon? Mosolygott, az biztos, hogy abban a pillanatban is megfelelően viselkedett. Ő, Tinka, minden helyzetben vállalható úrinő. Közben a fia szája még mindig ott csücsörített a feje fölött. Vigyék már el, kis híján rájuk szólt. Persze akkor senki sem ütközött volna meg rajta, hiszen majd húszórás vajúdást követően végre megcsászározták, és ő rettentően fáradt volt. Tobi, a fia, felejthető történet az életútján. Az ember nem bír érzelmeket csiholni magában, ha azok egyszer nincsenek meg benne.

Miközben a reszelővel babrál, látja maga előtt a harmadikos Tóbiást. Ezek az emlékek, hagyják már békén! A gyerek még nem tudta vagy nem szerette levágni magának a körmeit, a jóisten tudja, és valahogy ezt Tibor sem szívesen vállalta el, így kénytelen rá, Tinkára hárult a feladat. Hogy mosolygott Tobi akkor is, amikor húsos ujjait elé tolta! Olyan kéjesen és kényesen tudott viselkedni, éppen, ahogyan az apja. Nem volt semmi, amitől Tinka ennyire undorodott volna. „Egyenesítsd ki az ujjacskáidat, leszel szíves”, kérte a fiát. Ő tényleg nagyon kedvesen beszélt vele, mindig.

De nem is, mi történt ez előtt a jelenet előtt? Hát Barnabás… A Barna-fejezet vége. Szörnyű. Nagy seb és őrült fájdalom. A sebész főorvos úr, akivel neki fél éves titkos viszonya volt, és remélte, hogy Barnabás is véget vet a titkolózásnak otthon, és akkor ő is bevall Tibornak mindent, és végre felvállalják, összeköltöznek, és belőle akkor egészen más kaliberű nő lesz, olyan, amilyent magának megálmodott. Erre az a rothadék kirúgta őt. Na, akkor volt az ujjas eset a fiával.

A kisollót előző héten élesíttette meg a férje, és amikor beleszaladt Tóbiás bal középső ujjába, a gyerek még finoman sziszegett. Aztán a bal gyűrűsbe is, de oda már az anyja futtatta. Hogy villództak a tekintetek, előbb az övé, ahogy kóstolta a fia éberségét, és azt üzente, na megállj, te kis dög, leszel végre férfi, nem egy olyan nyálgombóc, mint apád, aztán a fiáé, hogy ne anya, aztán megint az övé: dehogynem, lássuk, bírod-e a fájdalmat, végül Tobi, hogy könyörgöm, hagyd abba. Majd egy sikoly, elegáns sikoly, az övé, mivel már érzékelte Tibort a nappali ajtajában. Aztán apuci aggódása és a rohanás. „Anya, miért akartál bántani?” Joga volt nem meghallani ezt a szerencsétlen kérdést az autóban, a kórház felé tartva. Na és, rántotta meg a vállát. Nem tehetek róla, hogy a kölyköm vagy, így alakult. De persze nem mondta ki. Sose.

A szája belsejében a lifegő bőrt addig rágta és húzta, amíg végre lejött. Ezen a helyen szokta rágni, itt nem látja senki, ha vérzik és csúnya. Senki. Zihálva vette a levegőt, mintha sok hosszú sóhajt engedne ki a tüdejéből szerteszét a levegőbe. Mindig ez van mostanában. Pláne, amikor Tobi itt jár. Minek jön? Francba. Kurva francba! Tibor ragaszkodik hozzá, biztos. Nem hagyják békén. Holott Tibor már egyszer elment, végleg, akkor meg mit akar, minek jön vissza? Ilyenkor… Fölpattan, és nekikezd vad sétájának oda és vissza, kopogós fapapucsában. Kicsi ez a rohadt lakás, mert bedugta őt ide a nyálas családja. És neki kapaszkodnia kell, hogy hasra ne essék, mert minden, de minden csupa nyál, és úszik ez a rohadt lakás.

– Semmi sem annyira biztos, mint a templomtorony ott szemben. Milyen temetést kérnek? Hallotta a kérdést, de nem értette, visszakérdezett. Mi az, hogy milyen temetést? Tobi értette, és felelt is, neki viszont zakatolt az agya mindvégig, egy dübörgő mozdony nekiindult a fejében, és hol erőteljesen vágtázva, hol csikorogva mindvégig ott kattogott. Tibor meg, aki soha semmire nem volt jó, soha semmire, ekkor már csak nézett kimeredt szemmel. Nem igaz, hogy nem volt jó semmire. Tinka teste összerándul, de olyan erővel, hogy a padlóra zuhan, majd oldalt fordul, csecsemőpózba. Tibor ujja, aztán a nyelve, ahogy a csiklóján játszott, ő meg száját összeszorítva vonaglott a puha, kocsányos kezek között, mert nem akarta kimutatni, hogy piszkosul élvezi, semmit a világon úgy nem élvezett soha. Helyette inkább véresre harapdálta a szája belsejét. Sohasem tudott a férjének megbocsátani valamit. Talán a valóra nem váltott luxust. 

Üvöltött, ahogyan a torkán kifért, mígnem elfogyott a levegője, és tátogni kezdett, kezét is ráncos bőrére tapasztotta, mert a nyál, a zöld, sűrű massza újra elborította ezt az idegen helyet. Felállt. A szoba most tiszta volt és szellős. Végre. A nap, amely az imént még vakított, ezúttal elbújt az eget a látóhatárig borító, összefüggő paplanná olvadó felhők mögött. A torony fel sem tűnt a járókelőknek és az ablakokon át kifelé bámészkodóknak, helyette az az öregasszony került fókuszba, aki a nap ragyogásában inkább próbált volna beleolvadni a tájba, hogy átadja a figyelmet az istent dicsőítő helynek, a karcsú városi templomnak. A pap megengedte neki, hogy a templom előtt kolduljon.

Az öregasszonynak valószínűtlenül apró feje és csillogóan fehér haja volt. Mindig ugyanabban a türkiz és fekete színű, keleties mintájú ruhában ült a templom kapujához közel, egy apró sámlin, és ugyanaz a fekete vállkendő hevert előtte, amibe a pénzt várta. Amikor a nap leszállt, a pénzt kivette belőle, az oldalán nyugvó széles tarisznyába rakta, majd a kötött kendővel beborította parányi alakját. Ez melegítette, miközben elindult éjszakai szállására. A koldulásért cserébe énekelt. Hosszú, ismeretlen történetet, mely a felszínesen belehallgató járókelőknek zagyvaságnak tűnt, de aki vette a fáradtságot, és megállt hallgatni, az elé titokzatos világ tárult. A koldusasszony egy ősi világ elfeledett eposzát dalolta, egy hosszasan kígyózó történetet a hős asszonyról és a szerelméről, a világot felforgató háborúról, amely megtisztította a földnek azt a szeletét, ahol a nép élt, elhozva a békét, az asszonynak meg a szerelmet és bő gyermekáldást. A történetet hasonlóan mondta minden alkalommal, ugyanúgy, mint az egykor élt jokulátorok.

Az öregasszony nem állt szóba senkivel, ha kérdezték, csak egy-egy szót felelt madárhangján. Hamar visszatért a saját világába, színes szőtteséhez, az ősi világ megrendítő tablójához, amit fáradhatatlanul rendezett szóképekkel tarkított mondatokba. A szemével és a kezével kommunikált a legkifejezőbben. A közeli gimnázium diáklányai néha megálltak mellette, voltak, akik nagyon szerették, egyiket-másikat leültette a mögötte lévő vendégsámlira. Azok tiszta tekintettel hallgatták, majd végigsimítottak napcserzette, eres csuklóján, s volt, hogy egy ötszázast is otthagytak a fekete kendő közepén.

Tinka tekintetét már egy éve elkapta a koldusasszony, amitől olyan dühroham tört a szemközti ház magányos lakójára, hogy kis híján megfulladt. Akkor is a padlóra gördült, és veszettül köhögni kezdett. Utána hónapokig nem mert kinézni, inkább a konyhaablakon át szellőztet. Sátánnak mondta az öregasszonyt, Tobinak is nekiesett, hogy vigye már el őt ebből a lakásból, bárhova, mert ez a hely a pokol tornáca, de az a gügye, rohadt kölyök csak mosolygott, és nem csinált semmit. Anyuka, te nem bírsz egy szociális otthonban élni, hogy lenne az neked jó? Ezt mondta.

De néhány hónapja a sátán angyallá változott.

Tinka kénytelen volt egy pillantást vetni a szobából a kinti tájra, mert ömlött az eső, beszivárgott az ablak alatt, és le kellett húznia a redőnyt. Keze megállt félúton, a redőny úgy maradt, mert az öregasszony oldalt billent, mozdulatlan feje fölött Tinka fényt látott. Az öregasszony bizonyára elaludhatott, ömlött rá a zuhé, és nem akadt senki, aki elvitte volna onnan, a pap se volt sehol. De az atyaisten vigyázta, mert másnap délelőtt ugyanúgy megjelent. Kiszedte titkos rejtekéből a két sámlit, és folytatta, ahol előző este abbahagyta. Tinka kitárta az ablakot, és rámosolygott a hófehér hajú asszonyra. Ilyesmi, hogy ő őszintén mosolygott volna, alig fordult elő életében. A koldusasszony nem mosollyal, hanem érthetetlenül kedves pillantással és egy főbólintással válaszolt. Alig mozdult, de Tinka látta, és a szíve ujjongott. Beleremegett. Gyorsan befutott a kisebbik szobába, a hálójába, leült az ágyra, és csak ült órákig.

Ezt minden nap megismételték, de csak ennyit. Ez volt az ő titkos rituáléjuk délelőttönként. Tinkának meggyőződésévé vált, hogy ő ettől él még.

Egy nap késő délután muszáj volt kinéznie. Nem tárta szélesre az ablakot, csak kicsit nyitotta ki, és rémülten kapaszkodott a szemközti öregasszonyba. Amaz ránézett, ahogy szokott, de ezúttal bólintás helyett felemelte bal kezét, és parányit, hogy csak az észlelje, akinek szól, intett egyet. Tinka félig megpördült a tengelye körül, és a nagyszoba málló vakolatú, mustárszín falával szemközt találta magát. Könnyűeket sóhajtott, aprókat, aztán egyre erősebben.

Az isteni gondviselésnek köszönhette, hogy egy autó sem járt arra abban a pár másodpercben, amikor átfutott az úttesten, mert az idő megint megszűnt számára. Csak egy volt ez öntudatlan cselekvései sorában, ám most elhagyta a lakást, amelyből kilenc éve ki sem mozdult.

A vendégsámlit a koldusasszony maga mellé tette. Tinka pihegése egyre inkább emlékeztetett a fészkéből kiesett madáréhoz. Rebbenések, hangok, zajok, aztán csend. A fióka visszakerült a fészekbe. Közben a hófehér hajú asszony vékony, ráncos szája újra formálni kezdte az eposz történetét, csak kántálta, mint akinek fülébe súgja valaki a szöveget.

A koldusasszony kettejük elé húzta a fekete vállkendőt, pont középre. Kántálta tovább a hős asszony történetét, míg Tinka is rákezdte, és az egyszerű, pár hang variánsából álló dallamot dúdolva kísérte tovább a koldusasszonyt.