Novák Valentin: Álomtourbina – Részlet az Ünnepi Könyvhétre megjelenő regényből
Szilágyi Szilamér (Sziszi), a hajdani versenyző és futár a barátok unszolására rááll egy fogadásra, s megmutatja, tíz év után képes még feltekerni Dobogókőre. Egyebek mellett szenvedéseiről, vízióiról, álmairól, életéről, szabadság és szabadosság problémaköréről szól ez a regény. S mivel a Pilisben van Mexikó is, ellátogathat a tisztelt olvasó egy Moctezuma idejebeli kerékpáros-futball mérkőzésre is…
Novák Valentin
Álomtourbina
Részlet az Ünnepi Könyvétre megjelenő regényből
Fixi és Trixi, a szellemkerékpárosok
Fixi és Trixi ezen a napon is korán keltek. Várta őket az öröklét. Mindig együtt, mindenhová együtt. Örök tekerésben. A vekkerhang jöttére, egy lendületes mozdulattal, lerúgták magukról a paplant (két kerékkel egyszerre csapva a levegőbe), majd a következő pillanatban, egy újabb, csípőből indított, de ellenkező irányú mozgásviharral az ágy mellé szökkentek. Rendszerint Fixi ért előbb a mosdóba, mert Trixi, az álmosságtól szédelegve, elég gyakran eldőlt a padlón, ahonnan nem volt kedve, ereje önerőből tápászkodni, s megvárta a reggeli, fürdőszobás dolgait komótosan végző Fixit, míg visszatekert a szobába, felsegítendő őt. Viszont, mire Trixi is eljutott a konyháig, addigra Fixi már szervírozta a früstököt és a kávét. Kerékpáron ülve fogyasztották a bárasztalra kitett vitamin- és fehérjedús tápokat, tápoldatokat. Aztán irány a József körút 36. (Fixi előző életében ott volt házmester.) A negyedikről, lévén a laktelepi ház szűk liftjébe nem fértek be, gyárilag nyeregre hegesztett fenékkel, egyben a biciklivel, lépcsőzve szöktek, gurultak, akrobatikáztak lefelé. Ez gyorsabban ment, mint az esti felmenetel, amit, ha öregurasan, de kénytelenek voltak immár hat éve abszolválni minden áldott nap. A lustább Trixi többször is indítványozta életben társának, hogy költözzenek kertvárosi albiba (szavajárása), vagy legalább bérházas földszintre, de a nagy tekerésből nem futotta. A napi procedúrák jócskán megkoptatták mindkettejük térdporcait, ám rezzenéstelen, zord fizimiskával tűrték a fájdalmat, mert a létforma kötelez.
A hétórás nyitáskor már be is gurultak a József körút 36-os szám kapuján. (Trixi előző életében ott a házi úr cicája volt.) Láthatatlanul tekertek át az udvaron. Várta őket az öröklét…
Sváb Béla fogadta az első, fénnyel érkező, korabeli vendégeket, és instrukciókkal ellátva őket, megkezdődhetett a gyakorló körözés, a heves, körúti forgalomtól elzárt helyen. Az Attila kerékpárok olajkenetteljesen surrogtak körbe-körbe, rajtuk kalapos, hosszú szoknyás, csatos topánú hölgyekkel, és brillantinos bajszú, keménygalléros, csokornyakkendős urakkal, akik az új hóbort, olajfolttal jelölt úttörői voltak Nagybapesten.
Mivel Fixi és Trixi ebben a szellemkorban láthatatlan, kényükre- kedvükre kacaghatták a századelős esetleneket, míg velük köröztek a sárga, udvari burkolaton. (Fixi – nevezett Kovács Ármin, házmester, roppantul utálta Trixi macskát, akit a házi úr sohasem zárt be, s az álnok féreg, a helyett, hogy egerészett volna, mindenhová odapiszkított, szaporítva Fixi Kovács Ármin gondjait. A vendégek panaszt tettek Kretzschmár és tsa-nál a macskapotty és bűzös macska húgyok okán, akik erre a házi úrnál vizitáltak, aki hívatta Kovács Ármin házmestert, aki, egyébként, kegyetlen kapupénzbehajtóként híresült el a bérlők között, de most a kirúgás rémével keserítette a háztulajdonos.)
Fixi és Trixi boldogan kerekezett a dámák és urak között, mellett, szemben velük, valamely párhuzamos idősíkok egymáshoz tologatott szegletében, mindaddig, míg Porbulné, a becsavart hajú lakóközösségi bizalmi, az elsőről kihajolva, kiabálni nem kezdett velük:
– Már megint itt vannak! Megőrültek, hogy minden reggel ide eszi magukat a fene? És hogyan jönnek be? Biztosan a szenilis Trecsák néninek kapucsengetnek, mert az még a besurranó tolvajokat, meg a kéretlen szórólapozókat is beengedi! Na, kifelé! Nem lehet maguktól nyugta az embernek. Rendőrt hívok, ha nem tágítanak innen!
Porbulné azon létezők széles körét gyarapította, akik nem élvezhették e földön a rég volt korok szellemvilágát. Neki a sors nem tologatta összébb az idősíkokat, és nem érthette, hogy Fixi és Trixi minek örül olyannyira. És miért mutogatnak mindenféle irányokba, megjegyzéseket is téve ott tartózkodó urak és hölgyek öltözékére, viselkedésére, mikor az udvar teljesen üres. Leszámítva azt a három József 36. feliratú, zöld kukát, melyek Trecsák néni földszinti konyhája alatt bűzlik a ház bélsarát, meg egy évek óta e helyt rozsdásodó, Attila márkájú kerékpárvázat, amit valami elvetemült odaszámzárolt az udvari szénledobó rácsához. Mindenesetre, mire Porbulné, házat visszhangoztatva, nyomógombozni kezdte a rendőrség számát, Fixi és Trixi kikerekezett a tárva-nyitva levő, egyébként zárt nagykapun…
A körút padján egy kisfiú nyámnyogott valami avas csokin, vidám volt, hiszen elfelejtette az útirányt az iskolába. A csokoládé azonban felragadt a szájpadlására megdöbbenésében, mikor a kapu barnára mázolt síkjából előtűnt két gumiabroncs, aztán két első kerék, aztán két biciklikormány, aztán egy fiú meg egy lány mosolygós arca, aztán két pár, egyfolytában tekerő láb, meg minden egyéb, ami még elengedhetetlenül szükséges egy efféle látomáshoz. A kisfiú mégis elment iskolába, hogy elmesélje barátainak a víziót. Ez lett a veszte, mert délután a gyermekvédelmi felelős már arról faggatta, tudja-e mi az a kábítószer?
(Fixi és Trixi sokáig kergették egymást térben és időben, míg újra összeboronálta őket a gondviselés. Hajdan ők voltak Anthia és Habrokomész, mikor is egy rövid életetap, rövid (pár)kölcsönzési idejében is hosszú évekre meg kellett válniuk egymástól. Aztán sokszor megközelítette egyikük a másikát, de szerelmük nem szökkenhetett szárba, mert volt, hogy Fixi lovagként, Trixi meg sárkányként élt egyazon időben, vagy Trixi alkimista volt, Fixi meg a kanári madara, de volt úgy is, hogy Trixi kokottkodott valamikor a középkorban, Fixi meg lapostetűsködött a szőrzetében, de mindezek a közelségek, tulajdonképp, legyőzhetetlen távolságok maradtak. Mielőtt Fixi és Trixi lettek, utoljára Fixi – Kovács Ármin házmester, Trixi pedig – Trixi cica volt, mint már meséltük. E korokon átívelő fogócskához, egymásközelségéhez hozzátartozik, Fixi és Trixi sohasem tudták, hogy egymás közelében vannak. Mikor aztán Kovács Ármin megmérgezte Trixi cicát, Trixi cica lelke, valaminő oknál fogva, bevárta Kovács Ármint a köztes lét valamely bugyrában (vagy hol?), ott egymáson jelet tettek, és ugyanazon városnak ugyanabban a házában, egy emelet, egy család és egy hét eltéréssel megszülettek fiúnak és lánynak. Valami azonban elromolhatott ott fönn vagy lenn vagy tudjistenhol, amíg Trixi Fixit várta, vagy amíg jelet tettek, mert mind Fixi – keresztségében Józsika, mind Trixi – keresztségében Julcsika, kerékpárral a fenekén született, császárral, vagy más szemszögből, kerékpáron ülve látta meg a napvilágot, császárral. Érdekességként megjegyezhetjük, hogy szerves alapú testecskéjükkel együtt növekedett, serdült és vált felnőtté szervetlen függelékük, egy-egy Attila márkájú kerékpár, amit már sehol sem gyártottak széles e honban, sőt, értesüléseink szerint, az égben sem.
Fixi és Trixi tulajdonképp nem tettek mást egész életükben, minthogy transzcendens fogócskájukat modellezték Nagybapesten. Hol Fixi kergette Trixit átszellemülten, néha villamosokat is keresztben átszelve, hol Trixi hajkurászta Fixit háromsávos utak felezővonalán. Nagybapest kubista eklektikájában futurista előretöréssel vetélkedett e két, idősík és téridő tologató konstruktivista lélek – fogalmazott egy későbbi, pontatlan tanulmány az elhíresült szellemtekerőkről.
…a hullámvonal finoman változott a téglatestek elmozdulását követve Trixi szinuszára szinte rátapadt Fixi nyomvonala minimális korrigációval követve a másodpercek tört része alatt változó előre mutató zömmel egyenes vonalú néha kitérő de nem egyenletes mozgást optimális útvonaluk olykor milliméterekkel közelítette a kisebb és nagyobb téglatestek kockák hengerek cseppalakok csillogó felszínét de nem következett be az interakció a pedál és a lábbelik örök kölcsönhatása miatt olyan finom szenzomotoros és finommotorikus ráhangolódás történt a valóságra hogy a lendület és torpanás az előretörés és visszahökkenés manőverei elengedhetetlen sorsengedményekként mikromásodpercek és milliméterek képében megakadályozták a biológiai testek kollapszusát a fémes áradatban Fixi kimért lélekeleganciával süvített be két sárga emberszeletelő közé ahol a kibillenésnek a gondolati bizonytalanságnak helye nem lehetett mert az ellenkező irányú erőhatások a felületi súrlódástól a széttépetésbe taszították volna Trixi tulajdonképp leképezte Fixi optimális útvonalát mozdulatsorait így mozgásvektoruk valójában a tökéletes párhuzamos felé konvergált a sárga emberszeletelőkhöz képest szinte expanzív módon jöttek elő az őket ellenkező irányban el/lehagyó citromszín téglatestek huzatsimogatásából e látszatkorridorból relatív csendrévbe értek...
Ebben a tudati (áldott) állapotban egy gömb ölelte át kettejüket. A gömb valóságot visszacsillogó görbületén a körút házai torzultak, és elnyúlt autók, gyalogosok tűntek vissza a jelen tényei közé. A hirtelen, de hangtalan, inkább csak szemnek szóló, gömbpukkanás másik idősíkba dobta őket. Ezt nem feltétlen szerették. Ők a modern körút rabjai voltak. A régi, macskaköves világ darabossága, zötyögőssége, kikezdte lelküket, hogy huzalozásukról ne is beszéljünk. De a necesszitással nem kelhettek birokra, jó fél órán át konflisokat, lóvasutat kerülgettek teljes egyetértésben. A darabos, lelassult világ gondolkodási időt hagyott. Külön-külön is ugyanarról elmélkedtek, mert nemcsak a kerékpárjukhoz nőttek hozzá, hanem láthatatlan hullámrezgések formájában, egymáshoz is. Arra gondoltak, mi végre, hogy bár együtt vannak, egy ágyban alszanak, mégsem oldódhatnak fel egymásban, hogy bár együtt vannak, együtt tekernek, mégsem futhatnak párhuzamosan, a bal és jobb kezek ujjaival összefonódva, hogy bár együtt vannak, egy transzcendensben elkövetett trükk (vagy bűn) által, mégis csak kergetőznek, kergetőznek, kergetőznek, előre, hátra, térben, időben, téridőben. Trixinek eszébe jutott, és szinte ugyanabban a pillanatban Fixinek is eszébe jutott, ha extraszéles franciaágyukban egymás felé fordulnak is, két, kerekeivel egymásnak fordított, fekvő bicikli választja el őket, s csak akkor kerülhetnek testközelbe, ha hátat fordítanak. Álltukban néhanapján összefonódnak, de már nem igazán erőltetik, hogy megcsókolhassák egymást. Ilyenkor sután billegnek a járdán (négy keréken), mint valami fémekkel laokoonizáló szoborcsoportozat. És miért van az, hogy még álmukban is tekerniük kell a biciklit, hogy úton maradjanak? És? És…
Mielőtt sorslázadásba kezdhettek volna, azaz mielőtt lefeszeget- hették volna magukat féknélküli, váltónélküli, öröktekerő gépeikről, (hogy ez lehetséges lenne, sohasem tudhatjuk, sohasem tudhatták meg), relatív csendrévbe értek. Ebben a tudatalatti (áldatlan) állapotban egy gömb ölelte át kettejüket. A gömb valóságot visszacsillogó görbületén a békebeli körút házai torzultak, és elnyúlt konflisok, fiákerek, gyalogos maskarák és veloszipédisták tűntek vissza a múlt erényei közé. A hirtelen, de hangtalan, inkább csak szemnek szóló, gömbpukkanás másik idősíkba dobta őket. A szeretett, sárga kombinék világába.
Lavírozásuk finom lazúrokkal követte az autóáradat áramlását. Trixi hullámívét híven utánozta Fixi, miközben óvatos kormánymozdulatokkal válaszolt a forgalom, zömmel előremutató, de hirtelen, változásaira. Néha a szerencse segített elkerülni a gépkocsikat, teherautókat, pizzadobozfeltétes motorokat, robbanásveszélyt sugárzó kamionokat, sportkocsikat. Finom előre-hátra lábmozgásokkal, feszítésekkel, engedésekkel, mintaszerű pedálhasználattal, minden vészhelyzet és ebből adódó baleset kiküszöbölhető. Fixi, heveny előzés után, újfent bevágódott két Combino közé, oda, ahol nem lehet hibázni, mert könnyen fémes ízű darált hússá nemesülhet a tekerő. Trixi pontosan hasított Fixi nyomában, egyikük sem mozdult el a két villamos közötti, képzelt felezővonalról. Szinte helyet követelve a valóságban bukkantak elő a sárgaságok keltette légörvényből.
Kicsivel később ért a halálösvénynek hívott kerékpárútra Sziszi. Fixi és Trixi már előtte járt. Vidáman fogócskáztak. Huncutul sütött a nap a fák lombkoronáján át. Az aszfaltot összefoltozta a fény. Vibrált minden. A lomhán mozgó levélárnyékok, az olvadozó járókelők sziluettje, az Operaház ásítozó szfinxei, és a távolban szitáló két kerékpáros alak, túl sok fölösleges infókolonc negyven fokban. Sziszi tekintetét rabul ejtette a két, kerón kergetőző alak. Mintha áttekertek volna egymáson, máskor meg a parkoló autók fémkaszniját szelték ketté. Sziszi az orrtövét masszírozgatta és a szemeit dörzsölgette. De a látomás csak nem tágított. Közben fekete macska szaladt be egy autó alá, ám ő nem nyomott a fékre… Az Operaház előtt japán turisták tipegtek, az egyik addig hátrált, hogy beleférjen gépe látkörébe az épület, míg Sziszi útjába lépett. Hirtelen, ám biztos mozdulattal kerülte. Egy hőtől bódult galamb csapott át előtte, szárnya hegye megsimította homlokát. Harmincöttel mehetett. Látta még, ahogy a Ford anyósülése kicsapódik. Lent sörösüveg és egy másiknak a szilánkjai, gyors cikcakk, arcmagasságban muslicaraj, minek felét elnyelte. Köhögött. – Majd iszom a megrendelőnél – gondolta. – Nem lassítok. És ekkor kezdett nyílni az ajtó. Ahogy szépen besűrűsödött minden, akár a jól kavart, lassú tűzön fővő szilvalekvár. Tört másodpercek. Fülébe két hangcsík hasított. Balról autók dudálása, csikorgása, egy szabálytalan gyalogosmanőver miatti, vad fékezése. Jobbról ordas veszekedés egy bolt előtt. Káromkodás, sikítozás. Koldusátkok. Fentről, hogy kiteljesedjen a zajhatás, helikopter őrült rotációja. És nyílt az ajtó, és ő nem lassított, mert nem volt értelme, próbált a járdaszegélyhez közelebb húzni, talán akkor ér oda, ezért sem lassított, mikor a nyitó kéz, egy millimásodperc erejéig visszahúzza az ajtót, hogy a fenékbillenés is beálljon a kiszállás mozdulatsorába, csak ment, belül habozott, döntésképtelenné vált, szétnyomott egy kanálisba iparkodó csótányt a kerék, a gumiabroncs már neki-nekisúrlódott a járdaszegélynek, de ez a súrlódás nem igazán lassította le a gépet; és nem, most már látszik, hogy nem, a millimásodperc elmúlt, az ajtó újfent kifelé tárul, ilyen sebességnél járdára szökni, ráadásul párhuzamos állásban a kövekkel, szinte lehetetlen, de nem lesz hely, nem lesz, már egy csipkeharisnyás láb is kilépett, a lábfejen tűsarok, már nincs megoldás, már csak az összeomlás várható, jobb lába a szegélyen szórta a sárkányszikrákat, bal lába feszített, és a gép csúszott és nyekergett és zörgött és pupillája tágult és szemgolyója kerekedett és ina pengett, aztán csattanás, ijedt sikoly, férfi szitkok, és repülés a morzsáról felriadt galambok között, majd koppanás, csúszás arccal a falevélárnyékfoltos aszfalton…
Csönd. Meleg szivárgás. Feje oldalt. Szűk rés a szempillák alatt. Fényakupunktúra hiperérzékeny homlokán. Mintha mozaikká tört volna a csont. Millió darabnak érezte a fejét… Kerekek táncoltak mellette. Szikrázó küllőkkel. Még látta a márkafeliratot is. Attila. Egy lány és egy fiú hangja. Részvéttelenek. Gurgulázó megjegyzések. – Béhéhénaha, mihihilyehenn béhéhénaha, deehehe tuhuhuuléélihihi… Aztán a rés összezárult. Még érzett valami halk, de nem egyenletes morajt, talán Dobogókő, talán a saját szíve csituló dobjeleit…
Fixi és Trixi elhajtottak a helyszínről. Rövidesen csatlakozott hozzájuk Pixi, aki arról volt híres, hogy ismerte a valaha volt Dixit, együtt faragták saját körvonalukat a FIKÁ-ban, ami Dixinek jobban sikerült, Pixi azonban még mindig e helyt tekerőzik kétkerekű járgányán, olyan pixeles látványt nyújtva, hogy nyugodtan közlekedhetik a piroson át, a forgalommal szembe, mert alakja beazonosíthatatlan. A három éteri lény, Fixi, Trixi és a hímnős Pixi, földöntúli boldogságban száguldottak át Nagybapest sugárútjain. Menet közben találkoztak egy, Attila márkájú, harczi kerékpárokon, portyázó hun csapattal, akik hátrafelé nyilazva menekültek a szirénázó közlekedési rendőrök elől, összefutottak az operaházi szfinxen döngető Ady Bandival, egy motoros rolleren száguldozó alakzattal (elől Hiszti hátul Erkül), Józseffel és Máriával, akik hegyikristálytandemüket jól meghajtva, jócskán letértek a verseny nyomvonaláról, de tehették, mert ezer évekkel vezettek a többiek előtt, s lám, ott teker a Fixi-Trixi-Pixi csoportozattal szemben Szent Bicikliarius is, anatóliai és mexikói porral belepett, zarándoklatra és kerékpárfutballra kifejlesztett, NASA-technikával tuningolt drótszamarán, és végszóra jelenése volt egy aranytandemlimuzinon Kovács apának, mögötte Mici nagymamának, majd a Kovács gyerekeknek, Jencinek és Encinek (Enikő), hátul pedig a családi ritmust diktáló Kovács anyának, a gyémántberakásos utánfutóban pedig Cili cicának és Bodri kutyának…
Mindezt a nagybapesti kavalkádot a legnagyobb sörnyugalommal rendezgette a Mikszáth téren kortyolgató író, eltelve a komlólétől és önmagától, egyre inkább hasonlítva a mikszáthi szoborhoz haskörméretben és tokaterülésben. Néha ugyan lemerült a laptop aksija, de olyankor sörfátyolos tekintettel áramfröccsöt kért, így érvén el, hogy egyetlen apró részlet sem merült a RAM- feledésbe, s nem zuhant a RAM-szakadékba.
Valahogy így…
Hungarovox Kiadó, 2016. 2000 ft.
