Margón, de középpontban

Szerdán nyílt meg a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár, beszélgetésekkel, könyvvásárral, sok zenével és külföldi vendégekkel. Csütörtökön többek között Drago Jančart, Tolnai Ottót, Garaczi Lászlót hallgathattuk meg, és megnéztünk egy Esterházy-emlékfilmet. Írók a Margón, de korántsem a kultúra margóján.

A nyári Margó Fesztiválról rendre lemaradok a könyvheti egybeesés okán, itt volt hát végre az alkalom pótolni az élményeket. A Bookline több évre visszatekintő projektje mára igazi mini-Könyvfesztivállá forrta ki magát, melyen ugyanúgy felvonulnak kiváló magyar szerzők, mint neves (vagy kevésbé ismert, de megismerésre méltó) kelet-közép-európai alkotók. A helyszín persze kisebb, mint a Millenáris, idén a Tesla Budapest Klub nevű szórakozóhely ad otthont a programoknak – a híres bulinegyed szívében, a Kazinczy utcában. Diszkógömb, bárpult, sejtelmesen sötét táncterek, partiházzá alakított régi bérház. Vagyis már a helyszín is jelzi, hogy a Margó a fiatalos, de mindenképp divatos – és tegyük hozzá: a megfelelő kiadói „holding”-háttérnek köszönhetően kellőképp marketingelt – irodalom színtere. A szerdai nyitónap nagy dobása a Nádas Péter-beszélgetés volt: a 30 éves Emlékiratok könyve apropóján Forgách András faggatta az írót. E programnál sajnos már a regisztrációnál elbuktam, pillanatok alatt kikerült a „megtelt” tábla.

Ma délután láttam Jančart

A csütörtök este azonban gazdagon kárpótolt, már csak azért is, mert egy személyes kedvenccel találkozhattam először „élőben”: Drago Jančar szlovén író a Ma éjjel láttam őt című regénye magyar nyelvű megjelenése alkalmából vendégeskedett Budapesten. Az íróval Csordás Gábor a Jelenkor Kiadó képviseletében beszélgetett, fordítója, Gálos Orsolya tolmácsolásával. Jančar talán a legismertebb szerző a déli szomszédságból, s ha valaki még nem olvasta volna, bizton állíthatom, hogy például a Katarina, a páva és a jezsuita című regénye után rajongójává lesz. Egyébként minden műve megjelent magyarul, tudtuk meg Csordás Gábortól. A Tito Jugoszláviájában született alkotó újságíróként kezdte pályáját, majd ’74-ben egy Ausztriából becsempészett szlovén könyv miatt egy év börtönre ítélték. (A könyv témája a szlovén történelem egyik legtraumatikusabb eseménysorozata volt, a domobránok brutális kivégzése.)

Csordás Gábor, Gálos Orsolya, Drago Jančar 

Jančar amellett, hogy író, maga is mindig részt vett a történelem alakításában, apja révén „a partizán tradícióban” nőtt fel, ahogy ő fogalmazott. Emlékezetes megmozdulása, amikor Boris Novak költővel ketten elindultak a már két éve körbezárt Szarajevóba 60 ezer német márkával és különféle hasznos holmikkal, hogy megsegítsék az ottani írókat. Erről a veszélyes kalandjáról Jančar részletesen is mesélt Csordás kérésére, ami azonban megkapó volt, hogy mindvégig Boris Novak szerepét emelte ki a veszélyes vállalkozásban. A beszélgetés alatt többször megerősödhetett hallgatóiban, hogy az író önmagáról nem, de a műveiről és a történelemről annál lelkesültebb, noha csendes beleéléssel mesél. Novak volt az, aki megvédte hazájában barátját a Ma éjjel láttam őt megjelenése után, a mű ugyanis erős vitákat váltott ki Szlovéniában, még úgy is, hogy 2011-ben az év könyve lett, majd rangos külföldi díjakat is besöpört. „A regényben majdnem teljesen kiegyenlített a bűnök eloszlása” – fogalmazott Csordás Gábor, amikor rátértek a történetre, amely a II. világháború alatt nyomtalanul eltűnt és legyilkolt szép fiatalasszony sorsát kíséri végig, s vele azokét, akiknek semmi közük nem volt erőszakhoz vagy politikához, mindössze élni akartak. Két szereplő, a Wehrmacht és a jugoszláv hadsereg tisztje a két ellentétes pólust képviseli, majd kialakul egy antik tragédiákra jellemző konfliktus – árulta el az író művéről, aki egészen belelendült a történetmesélésbe, s ha Csordás nem állítja le, töviről-hegyire elbeszélte volna a regényét. Részleteket egyébként Elek Ferenc színművésztől hallhattunk. 

A jókedélyű író

Jančar valamennyi művében a múlt egyfajta mágikus feldolgozására törekszik – fogalmazott Csordás Gábor, s az író hozzátette: sosem a nagypolitika, hanem a személyes történetek, a mikrotörténelem érdekli. Ezt űzi olyan mesterien, amivel fogva tartja az olvasót: feledhetetlen karakterek küzdenek a történelem teremtette lét- és patthelyzettel. A művek mellett szó esett a múlt és a jelen Szlovéniájáról, abból a nosztalgiából kiindulva, amit Csordás Gábor fogalmazott meg: a nyolcvanas években a legjobb hely volt – a szabadságigény, a tájékozottság és a szív olyan ötvözete uralkodott itt, ami nálunk ismeretlen volt. Vajon így van-e ez ma is? „Szép emlékek” – bólintott Jančar, s innentől kezdve akár Magyarországról is beszélhetett volna, oly ismerős problémákat sorolt: a kezdeti, demokráciáról szőtt álomra jött a kijózanodás a kapitalizmusban. Az  írók hangja marginalizálódott, a politikusok lettek a főszereplők, lobbik, privatizáció, korrupció. Szlovénia nem az a mesés hely többé.

„Én is mesefává változtam”

Ám Drago Jančar szereplése a Margó Fesztiválon mégiscsak megnyugtató: az általános pandemóniumban azért csak szóhoz jutnak az írók is, ráadásul hatalmas érdeklődés mellett. A Tesla földszinti terméből feltrappoltunk az emeletre, ahol már megkezdődött a beszélgetés Tolnai Ottóval, és az a – nem meglepő – felfedezés ért, hogy ahol Jančar abbahagyta, ott folytatta magyar kollégája és majdnem földije. A két író egyébként nemcsak lelki alkatában, de még megjelenésében is hasonlít kissé: a csendes, lírai pillanatokra fogékony, befelé figyelő művész megtestesítői. Hogy milyen egy beszélgetés Tolnai Ottóval? Ottó mesél. És mesél. És mesél. Szinte felfoghatatlan, hogy tud ennyi motívumot, költői erejű történetet, szimbolikus eseményt, festői jelenetet „begyűjteni”, és így ontani magából valaki. Mintha a sors lökdösné az útjába a különös figurákat, tárgyakat, pillanatokat és ezek szövevényét – mígnem rájövök: ő képzi meg ezekből a mesét, ő látja meg bennük a történetet, ami mellett földi halandó biztosan elsétálna. Az írót a szintén vajdasági, és az egykori symposionos kolléga, Radics Viktória faggatta – nehéz betelni ízes délvidéki beszédével, karcosan is zengő hangjával –, mégpedig a költő-író Gogol halála – Virág utca 3. című kispróza-gyűjteményének megjelenése kapcsán. 

A színházterem megtelt Tolnai Ottó meseözönére

Tolnai „előrehagyott írásoknak” nevezte ezeket a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években írt, ciklusokká fürtösödő lírai jegyzeteit, nyúlfarknyi elmélkedéseit, amelyekkel egy új prózapoétikát alapozott meg. Radics ennek kapcsán a „geopszichológia” fogalmát vetette fel, melyre Tolnai felfedte e művek hátterét: ’72 és ’83 között élete tíz legborzasztóbb éve zajlott. Kihallgatások, börtön, kényszerlakás, Szabadkára költözés, és a többi. „Takonnyá váltam”, érzékeltette lelkiállapotát Tolnai, aki elkezdte a maga – vagyis maguk, a feleségével közös – külön világát építeni az ideológiától, történelemtől függetlenül. Ennek „főhőse” a Virág utca, első kertes házuk a sok lakás után. Az utca emberei elevenednek meg a történetekben, és az, ahogy az elhagyott, szemetes vasúti töltés „bulevárrá” lett – mosolygott Tolnai. Egyébként, mint mondja, „nem tudok olyan helyet találni, hogy ne legyen koridorrá vagy bulevárrá”. Palicson ezekben az időkben vonulnak át a menekültek. 

Palicsról Pestre

Nem tudom hol elkezdeni és befejezni a Tolnai ontotta, szinte mágikus, látomásos történeteket. A Higany nem remegne jobban címmel írta meg a vágóhídról taligán belet toló alakot: az író nem értette, hogy nem csúszik le színpompás rakománya, „mi az a csodás kohézió, amely összetartja”. És innen asszociációk sora, alakok, vonszolódások. Egy albán öreg vontatta kordé – parazsat vitt rajta. Egy dragacson tolt kávéházi haltároló, afféle akvárium. És egy rongyszerű kötélre erősített hosszú gerenda – akárha Krisztus húzta volna a keresztet. Vagy a beszélgetés elején (és a kötetben is) főszerephez jutó könyökcső: a kályhacső-fűrészelés művészete, s az a bizonyos ráncossá hajlított cső, amely később szerepet kap Tolnai egy darabjában is, ahol egy színész kezei közt harmonikává alakul. Vagy a megszűnő kis vasútállomások. Szülővárosa bakterházának örök „bolondja”, a Palacsintás Gyula, aki egész életében elhitte, hogy a következő szabadkai gyorssal egy rakomány palacsinta érkezik. „Ő már rég meghalt, és lám, én lettem Palacsintás Gyula, annyit mesélem – így Tolnai. – És talán én is elhiszem már, hogy jön a palacsinta. Pedig megszűnt már az állomás is, én pedig a világba szakadtam, most meg itt vagyok.” 

Az élő mesefa

Külön történetburjánzás a kötet borítóján szereplő Bojam Bem-festmény: a hófehér, fekvő dog. Radics Viktória szerint a kép vajdasági ikon lett. Mesés történet, ahogy végül Tolnaiék házába került – a galériába, amikor megpillantották a képet, beállított egy partizán tábornok, egyébként Tito orvosa, aki cigarettafüstöt fújva sorra megvette a festményeket. Tolnai „remegett” a kutyás képért, s lőn: a tábornoknak nem kellett. És innen újra előgomolygó történetfüzér a hihetetlen egybeesésekről. A kép a kötetben külön esszét és utószót is kapott. És a fehér kutya mellett felvonul rengeteg féle ember és állat, mindazokból a történetekből, amiket Tolnai egy életen át meséltetett magának a délvidék népével. „Mesefáim vannak – mondja ezekről a boglyasodó históriákról –, lassan én is mesefává változtam, rám szállnak a madarak.”

Búcsú a testtől

Oly szép mondat, hogy ezzel hagyjuk ott a beszélgetést – más típusú emlékezetes mondatokért, a földszinti nagyteremben ugyanis már javában zajlik „…a mindiget javítom örökkére” című, Ruszthy Zsolt rendezte film vetítése Esterházy Péter emlékére. Az íróval többször is forgatott az Aegon Művészeti Díj stábja, elkísérték felolvasni Berlinbe, sétált velük a Római-parton, az Andrássy úton, az Írók Boltjából kijövet. Legutóbb a Hasnyálmirigynapló írása idején a nappalijában vettek föl egy beszélgetést. A film azonban ennél messze több: képek, emlékek és legfőképp kollégák, barátok vallomásai közös és tanulságos pillanatokról. Sok humorral és sok torokszorító pillanattal. Esterházy arról beszél, nem sokat tudunk a „betegségkultúráról”. Valójában nincs is. Hogyan kell viselkedni benne, és hogyan kell viselni? A „Mit segíthetek?” kérdés triviálisan jól esik, de mi mást válaszolhatna, mint hogy „semmit”, hiszen… És ha ezt válaszolja, megbántja a kérdezőt. Tanulni kell a testtel való viszonyt. „Gazsuláljak neki, vagy létrejöhet egy őszinte együttműködés?” Elneveti magát. „Nem a maga kedvéért nevetek – mondja a riporternőnek –, ebben tényleg van valami mulatságos.” 

A felvétel a nappalijában készült

Az utolsó beszéd a Könyvhéten. A lötyögő öltöny. Dés László a szaxofonnal, az örök barátság. Szerette rám bízni magát – meséli Dés. Na és hányszor összetévesztették őket! Dés nem tudta lerázni a dedikálásra vágyókat. Esterházy meg egy kórházi vizsgálat alkalmával egy odaadó rajongóját, aki slusszpoénként közölte, megvette a legfrissebb CD-jét, imádja hallgatni. Grecsó és Darvasi az elveszett iránytűről és mondatok hatalmáról beszélnek, akárcsak Bán Zsófia, aki úgy látja, „a nép ajkán” élnek tovább a szavai, szinte szállóigévé lettek. Dragomán Gyuri arról beszél, egyszer EP a medencéből kijövet rászólt, miért nem élvezi jobban az úszást, olyan komoly az arca. Aztán a nagy főzések Kerékgyártó Istvánnál. Parti Nagy Lajos: „tudtuk, hogy meg fog halni, de amikor meghallottam, egyszerűen elnémultam. Azóta is tart ez a némaság.” És Böjthe Csaba az utolsó együtt töltött pillanatokról. Együtt mondták el a Miatyánkot, Péternek már hangja sem igen volt, csak úgy magában mondta. És a végén a sokszor elismételt szó: köszönöm, köszönöm, köszönöm.

Az örök kölyök

A fájdalomban is derűs pillanatokat megragadó filmet száz százalék derű követte: a Plazmabál. A különös műsorcím Garaczi László egyik művének címét rejti, a bál pedig az ünnepeltet illeti meg: „garaczilaci” 60 éves lett. Aki nem hiszi, járjon utána, mert tényleg hihetetlen. A magyar irodalom kölyökarcú sráca kinéz vagy negyvennek – azért a meredek színpadi lépcsőn feljövet egy picit megbotlott, mire beszélgetőtársa, Németh Gábor lehajolt hozzá a színpadról: segítsek, Laci? És egy meggörnyedt Laci bácsi csoszogott be – de ez persze csak a szituáció adta kihagyhatatlan poén volt. Németh Gáborral egyébként közel hatvanéves a barátság, Laci óvodája ugyanis szemben volt a kis Gabikáék lakásával. Aztán húszévesen együtt léptek meg egy építőtáborból, és később együtt lettek íróvá. 

Diszkógömb és irodalom

Garaczi legkorábbi születésnapját idézi fel, amire emlékszik: négyévesen áll a szoba közepén, és már akkor az foglalkoztatja, mennyi mindenre nem emlékszik, és még hányszor négy év jön ezután! De el ne felejtsem, nem ezzel kezdődött a műsor, hanem zenével: az író felesége, Nagy Ildikó Noémi énekelt el egy dalt zenei kísérettel, melyet édesapja szerzett. Dal az otthon nyugalmáról, a hajnalpírról, no és a versírásról. Szerelmes dal? – firtatja Németh Gábor, hozzátéve, hogy valamennyi Garaczi-prózában központi szerepet kapnak a párosok. Igen, mondhatni, az – ismeri el Laci, aki nem az a típus, hogy hosszan ecsetelné művei poétikáját. Bár Németh megpróbálja ebbe az irányba terelgetni, amikor rákérdez egy bizonyos alkotásmódszertanra, mondana-e Laci példát, a válasz csak annyi: „nem”. Módszer valójában nincs, meséli Garaczi, folyamatosan alakulnak a művek, ahogy dolgozik rajtuk, a fő, hogy nem szabad egy koncepcióhoz ragaszkodni. A kőleves-példázat, szúrja közbe Németh Gábor, s ezzel az ünnepelt egyet is ért. 

Nagy Ildikó Noémi, dal az otthonról

Nemzedéküknek szerencséje volt az indulásnál, mert bár teljes paradigmaváltást hoztak – még ha a terepet Esterházyék már előkészítették is –, Garaczi „infantilisan” abszurd, szürreáliába átúsztatott képei azért megakadhattak volna az nagy irodalmár bölények torkán. Ne felejtsük el, még dúl az Aczél-korszak, emlékeztet Laci. De nem így volt. Németh Gábor idézi Domokos Mátyás híressé lett kritikáját a Jelenkorból az első Garaczi-kötetről, amelyben a kritikus olyan szép mondatot fogalmaz meg, hogy bármelyik író boldogan magáénak tudná. De a „dadaista” – azaz „gyagyaista”, szúrják közbe szinte egyszerre – szövegek humora mögött mindig ott a mély ember- és életismeret. 

"Négyéves voltam"

Egy kis kvízzel is feldobják a műsort: a közönség kérdéseket kap, és a tervek szerint már repülne a jó válaszokért a Melba kocka a szerzőtől, ám ő az emeleten felejtette a jutalomfalatokat, így aki nyer, az a dedikálásnál megkapja a díját. Garaczis ötlet. De lássunk egy kérdést: mi volt az ünnepelt első kötete? Két válasz is süvít rögtön, más-más címek, de mindkettő helyes, Garczi azt is elmeséli, miért. Csúszott kicsit az elsőnek szánt A terület visszahódítása a madaraktól, s közben ’85-ben beelőzte a Plasztik. A Plasztikról és a Plazmáról, mint sokrétegű címekről még több szó is esik, ám előtte színpadra hívják az est meglepetésvendégét, Lőkös Ildikó dramaturgot, aki szintén nagyon régi barát, sőt, iskola- és tánciskolai társ. De a barátságot a szakma mélyítette el: amikor Garaczi a színház világában is debütált, váratlanul hatalmas sikere lett, pedig nem tipikusan színpadra termettek a drámai szövegei. A Plazmának akkora sikere lett bő tíz éve a sepsiszentgyörgyi színházi fesztiválon, magyarázza Ildikó, hogy azóta több Garaczi-darabot is Plazma címen játszanak. S ekkor előkerül Ildikó ajándéka is: egy hatalmas Plazma-plakát, maga a színlap. De hozott pálinkát is, na meg egy könyvet, melyből Makk Károly tévedésből kétszer is dedikált „Ildikónak és Lacinak” (Lőkös férje szintén Laci) beírással, s a fölös példányt ő most átadta az ünnepelt Lacinak. 

Plzama-plakát

Innen is gratulálunk az örökifjú hatvanasnak, pénteken pedig folytatjuk „túránkat” a Tesla labirintusában, sötét járataiban – Térey János és Papp András Katakombák című darabjáról szóló beszélgetésen.

                                                                                             Szöveg és fotók: Laik Eszter