Ugrás a tartalomra

 

Torontói levél

                     
Mandics Györgynek 75. születésnapjára
       
Unus amicorum animus*
                 Arisztotelész
 
 
A csonttá fagyott Torontóból írom
neked ezt a levelet.
Néhány napja érkeztem
a mínusz huszonhat fokos metropoliszba,
melyhez annyi emlék
és megszámlálhatatlan hófúvás köt.
Olyan ez a hely számomra,
mint Bolyainak Temesvár.
Magasságot és titkot lázító felhőfalak
a magány fasorai között.
Ez a város a feledésé immár.
Behálózzák a fagy és a jég sugárútjai.
Az Ontario-tó tükrében
verejtékező, régvolt nyarak foszlányai oldódnak,
a feszültség légiói a tél igájában,
állig fegyverben lesik,
mikor ér a gondolatbusz
a Bloor és a Yonge utca kereszteződéséig.
Felszállhatsz velem erre a járgányra,
abban a városban,   
ahol Hemingway a Toronto Star
napilapnál újságíróskodott
ezerkilencszázhúsz
és ezerkilencszázhuszonnégy között.
 
A sajtóklubban
a lap tiszteletdíj-listáját kerestem egykoron,
kinn volt a falon,
igaz, csak fakszimilében,
kíváncsi voltam,
mennyit fizettek a leendő
Nobel-díjas amerikai írónak tudósításaiért.
Gondolnád,
hogy az akkori heti hetvenöt dollár
nem valami nagy összeg a Párizsban élő,
Gertrude Steinnel,
Pablo Picassóval, Ezra Pounddal
barátkozó embernek,
s fanyalognál, amiért a fény városa
neki is drágán ontotta árnyit.
„Paris is so very beautiful that it satisfies
something in you
that is always hungry in America.”**
Éhe a szépnek,
éhe a lámpalázas emlékezetnek,
állítanád.
 
Sodródnak a vágyak,
látod, most is megfogható,
empirikus dolgok rajzolják
az élet akvarelljeit,
miniatűr minaretekből
visszhangzanak Spinoza attribútumai.    
A feloldott
és világgá szórt atomok
árnyai időznek felettünk.
A szó,
mely ízeire szedi a jelentés szótagjait,
kímélettel üzen,
türelmet,
állhatatosságot fecskendez ereinkbe.
Ehhez méltóság, fegyelem, eksztázis kell,
világokat nélkülük nem teremtünk.
Sebeket csak így ejthetünk
a mindenség homlokán.
 
Isten,
oldd fel bennünk
az anyag kötéseinek makacs hurkát.
Eressz el a képzelet pórázáról,
szárnyaljunk szabadon,
a semmi világ bejárhatatlan terein időzzünk,
mi végessé szabott a végességben,
az legyen szabadságunk fénye,
a hon, melyben nem lakhatunk,
melyben euklideszi geometriát
nem rajzolhatunk.
 
Az absztrakt tér esendő, mint a lélek.
 
 
 

* Barátoknak egy a lelkük (latin)
** „Párizs oly szép, hogy jóllakatja
a benned éhes amerikait” – Ernest Hemingway
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.