Import fjordok egy kis rémülettel

Amikor megkérdeztem egy skandináv krimifogyasztó ismerősömet, szerinte mi a különbség a hagyományos meg a skandináv krimi közt, azt felelte, hogy az utóbbi mélyebb, hidegebb és sötétebb. Ha ennyi a népszerűség magyarázata, és ha sokan kifejezetten ezeket a részleteket keresik e kötetekben, vajon lenne okunk aggódni a hazai olvasóközönség lelkiállapota miatt? Tagadhatatlan, hogy a skandináv krimik betörése egyben önálló kasztot is alkotott itthon, hamar megvetették lábukat, csakúgy, mint a filmvilágban, hiszen egymás után viszik vászonra őket (Tetovált lány, Eltitkolt életek, Instant dohány), és noha nem regényadaptáció, mégis említésre méltó darab A híd című tévésorozat is. A műfaj főbb vonzereje talán a jellegzetes ridegség, a vészjósló mozdulatlanság és a bizonytalanság homlokzata mögött várakozó remény.

Norvégiának két arca van: a színes faházakból és a kikötőkben mosolygó szőke emberekből álló, meg a viharos tengert és barátságtalan fjordokat mutató. Heine Bakkeid: Holnap hiányozni fogsz című regényében az utóbbi variáns tárulkozik fel; Thorkild Aske kihallgató tisztként dolgozik a belső ellenőrzésnél, amíg egy este kábítószer hatása alatt autóbalesetben ki nem oltja egy lány életét. A „gondatlanságból elkövetett emberölés” nem mutat jól egy hatósági személy önéletrajzában, így a karrierjének annyi. Börtönbüntetését letöltvén – meg egy öngyilkossági kísérlet után – magányos gyógyszerfüggőként tengeti napjait. Egyetlen kapcsolata a külvilággal egy láncdohányos szociális munkás, aki nemcsak antidepresszánsokat szerez neki, de egy megbízást is: egy dán nő arra kéri, keresse meg a huszonhét éves fiát, aki eltűnt a tengeren. A helyi hatóságok búvárbalesetként rögzítették az esetet. Az asszony tudja, hogy fia halott, igazából csak a holttestet szeretné hazahozatni, mert kell egy sír, ahova kijárhatnak majd. Thorkild becsomagolja kedvenc tablettáit, majd Észak-Norvégiába, Tromsø-ba repül, Norvégia nyolcadik legnagyobb városába, többek között itt található a világ legészakibb sörfőzdéje is.

Főhősünk körbeszaglászik – bár a helyi szervek nem túl segítőkészek –, miközben a démonaival is viaskodnia kell, és valljuk be, a környezet sem túl lélekemelő: partot ostromló, szilaj hullámok, háborgó égbolt, minden kékesfekete, fehér vagy formátlanul szürke. Az időjárás hangoskodásától eltekintve vastag csend ül a környéken – ennél szigorúbb helyszín nem is kell egy fagyos kriminek. És a főszereplő sem egyszerű: Thorkild egója halott, önbizalma kifújt, és gyakran spontán könnyek törnek elő belőle. Ehhez jönnek a zord szelek és a borongás, a száradó halfejek a parton, a rengeteg rideg kellék, melyek bekapcsolják az olvasót a történetbe. Amikor még a rendőrség kötelékében állt mint a különleges ügyosztály belső vizsgálati felelőse, ő hallgatott ki másokat, most viszont fordult a kocka. Ebben a helyzetben viszont felmerül a kérdés: hogyan lehet szakszerűen kihallgatni egy kihallgatótisztet?

Thorkild minden tompítószer dacára próbál éberen bolyongani és felgöngyölíteni az egyre bonyolultabb ügyet. Errefelé a halászhálók gyakran belegabalyodnak egy-egy rejtélybe, a sós tengeri szél marta rusztikus halászkunyhók és régi csónakházak közt nem nehéz hinni a kísértethistóriákban. Ólomszürke szünetek, hangos némaságok uralják a regényt, sötét hangulatában végig ott bujkál a titok és a gyanakvás. A természet vad erőinek érzékletes megjelenítéséhez a szerző saját gyermekkori emlékeire támaszkodik, csakúgy, mint a komor atmoszféra megfestésénél. És az első hulla felbukkanásáig sem kell sokat várni: hirtelen egyedül találja magát egy kiszuperált világítótoronnyal egy elhagyatott szigeten. A vihar is kitör, hogy vészjóslóbb legyen a hangulat. Egyszer csak ijesztő alak tűnik fel a semmiből, aki nem hagy lábnyomot a dramaturgiai pontossággal leesett hóban. Az exzsaru arctalan női tetemre bukkan, és innen kezdődnek csak az igazi bonyodalmak…

A világítótorony, mint egy felkiáltójel, fenyegetően áll a háttérben, szigorú díszlete a történéseknek, Thorkild mobilja a legkritikusabb pillanatban merül le, a tetejébe akut székrekedés is kínozza (ennek a regényben még lesz jelentősége). Mióta a hangulatjavítók rabja, olykor érzékszervi csalódások kínozzák, így már maga sem tudja mindig különválasztani a képzeletet a valóságtól. A frissen talált hulla hamar el is tűnik, a hatóságok pedig innentől kezdve kételkednek beszámolójában. Aztán két rendőrnek is nyoma vész.

Amikor az ég nem akar feltárulkozni, az ember gyakran nyúl a pohár után, az erre kóricáló turista pedig úgy érezheti, hogy a helyiek nem kivizelik a bevitt alkoholmennyiséget, hanem inkább kisírják. A helyi bölcsességek sem túl optimisták, az egyik például így hangzik: „A kormorán a halált jelzi.” A kötet talán legmegrázóbb része a patológiai jelenet, amikor egy vízihullát boncolnak fel gyomorforgató részletességgel.

A valóság és az érzékcsalódás párhuzamos, ambivalens motívuma végig kitart, és amikor az ember épp letenné, akkor válik letehetetlenné, bár a végén, a leleplezés szakaszában van egy kissé életszerűtlen párbeszéd a gyilkos és a nyomozó közt, amely Lőrinc L. László megoldásaira emlékeztet, ám az erős képek és a rideg hangulat megbocsáthatóvá teszi. Érzékelhető, hogy a szerzőnek ez az első próbálkozása a krimi műfajával, filmszerűen láttató, precízen megírt, de egyszer olvasós. „A lakás estefelé a legszürkébb. A nappaliban kialakított hálófülke ablaka elé felakasztott polártakarón átszűrődő tompa fény felerősíti a halálszínt, ami a padlótól a mennyezetig betölti a szobát. Behallatszik az ereszcsatornán lecsorgó eső kopogása és az autók motorzúgása, amint a ferde kábeles hídon száguldoznak a város, Grasholmen, Hundvåg és a szigetek között. A heverőn fekszem. A háttérzajt a recsegő rádió és a szörcsögő kávéfőző szolgáltatja.

Hallom, amint Leonard Cohen rekedtesen kijelenti: You who wish to conquer pain, you must learn what makes me kind... Ulf a kezelés elején azt javasolta, hogy miután bevettem az esti gyógyszeradagomat, hallgassak zenét, hogy a testem minél több megnyugtató impulzust kapjon, és így legyőzze az álmatlanságot, de én ragaszkodom a rádió által szolgáltatott kiszámíthatatlansághoz.”

 A „bukott zsaru újra bevetésen” szinte már trendkövető klisékarakter, de ha réteges és megrázó az ábrázolás, rendkívül hatásos is lehet, pláne, ha a narrátor-főszereplő termékeny mesélőkével van megáldva.

Gyors tempójú könyv: nem szöszmötöl, részletgazdag, gyötrődésre is csak éppen annyi időt szán, amennyi még nem rántja magával az olvasót. Az 1974-es születésű Heine Bakkeid a viharos Észak-Norvégiában nőtt fel, ahol a köd borította vizek találkoznak Skandinávia legkáprázatosabb hegyeivel. Irodalmi bemutatkozása egy fiatal felnőtteknek írt kémtörténet volt 2005-ben, azóta ifjúsági regényeket ír.

Heine Bakkeid: Holnap hiányozni fogsz. Scolar Kiadó, 2018