„Nagypapa fél koponyáját használod merítéshez”
Boldogh Dezső igazi off-line költő, műveivel nem árasztja el a netet, nem ont blogokat, nem teregeti magát a közösségin, mégis jelen van. Jelen van, és csak írja – magának, nekünk, a falaknak – egyszerre reményteli és reménytelen hangulatú, karakteres verseit. Az első ismerkedés a kötettel becsapós lehet: Boldogh nem a hebrencs olvasóknak való. Nyilvánvaló a formakészség, a jól szerkesztett tovasuhanó képözön, a szinte klasszikusokra emlékeztető megoldások és az egyéni íz – kezdetben azt hihetnénk, ezekből tevődik össze a Találkozások a Pán fiúval szerkezete. Pedig nem, vagy nem „csak” ennyi: ebben a kötetben időnként kemény verbális jobbcsapottakat érzünk a gyomorszáj környékén, „odavetett”, látszólag teljesen másról szóló futamok sorozatait kapjuk, miközben tart a nagy ívű kameramozgás, mintha valami ókori emberkerülő (vagy épp emberszerető?) istenség dörmögne és körmölne maga elé, aki csak úgy bele-belekukkant ebbe a világméretű valóságshow-ba. „...Hajnal felé hatalmas szarvasbogár / hozza a golyóbist, testem ernyője kibontva, fentről bámulom majd a / papírlapokra hulló betűket. ... Addigra már nyitva lesz mindegyik szemem, / a küszöbön a lámpákat leoltom, / tüskéit a Napnak elviselem.” (Köldökcsakra)
Szóval vannak itt távlatok-közelségek, és közben egy epés lírai klausztrofóbia vagy visszahúzódásvágy is. Az utóbbi nem annyira új elem ebben a költészetben, de több megjátszott modern póznál. Irodalmilag mégis vonzó, hogy nem valamiféle „magára vett” szkepszisben érződik, vagy esetleg szimfonikusságban, polifóniában, hanem egyfajta gondolati, még inkább bölcseleti túlnyomásban, amely a nyelv „elégtelenségén” túllép. Retorikai pozíciót keres a versek beszélője, ez volna – stílusosan – Boldogh korábbi Gyalogbeszédétől a mostani kötetig ívelő folyamat, amely egyszerre utal egy pozíció keresésére, ugyanakkor ki is fejezi ennek a lehetetlenségét.
Remekül oldódik itt fel számos logikai paradoxon (éppen a költészet által), miközben a költő tudatában van a „mindent elmondás” kilátástalanságának, mégis annak igényével lép fel, így tematizálva a kilátástalanságot, amelyben manapság trendi dagonyázni: „Délen már minden múlt idő / az elfelejtett szolgafaj / a porba újra eltűnő / a vizekből / támadó nádrobaj.” Szó szerint továbblép (és nem el- vagy vissza-), miközben nem kerüli meg a szkepszis nyilvánvaló tanulságait sem, és nem kényelmesedik egy ezek után nyilvánvalóan kiépülő, sztoikus fokalizációba. „Ha felriadsz múltjaidat vesd szét / és visszanyom a hamar való élet / – egy aki nem kívánta hogy szeressék – / zuhanó csillagát mérnéd merre tart / mint kegyetlen kulisszáit a szélnek...” (Napesti).
Az erőteljesen polarizáló képek mellett a pontok és vesszők direkt hiánya egyetlen végtelen mozdulattá kapcsolják össze a látványelemeket. A versbeli beszélő rajta tartja tekintetét a világvége folyamatain, de nem elkeseredett, esztétizálja a pusztulás képeit, láttamoz, jegyez, hátradől egy múlt századi karosszékben, és nem nagyon érdeklik a modern költészeti elvárások: „Csak lógáznak harangzó lábukkal / a celebnők az enyhe szélbe / téged meg miféle sors rugdal / nem születtél vereségre”.
Akad persze néhány ihletkonzol, némi stiláris ballaszt, amelyek szinte maguktól építik, repítik ezeket a verseket, különösen a formákkal való ujjgyakorlatok időnként öncélúnak tűnő kísérleteiben, de közöttük is találhatunk kedvelhető mesterdarabokat. „Mert csak billen billentyűzik aztán / (korma-hullott pár unalmas óra) / világló eszméléseit halasztván / túl pár éven / néhány pörgős kalpán / a vén nephilim bár még legény a talpán / ásítoz az egyetlen valóra”
Egy szigorúbb kritikus nyilván felróhatná ezt, de például Batári Gábor nem ezt teszi, amikor a szerző egy korábbi kötetéről így ír: „Boldoghnál azonban, és ez szintén egész kötetére jellemző, a játékosság, miként Somlyó György írja valahol Henry Michaux költészetéről, valóban fura elegy, néha vérfagyasztó elemekkel telítődik, amelyekbe időnként kétségkívül maró cinizmus és gunyorosság is vegyül.” „...mert a halálcsillagról tök precízen ha bemérnek / nemzeti szultánt koldust festett vén ratyikat” (...) „és szalutálnak a szürke koboldok hűs nyugalomba / térnek a házimanók meg az árnyéklét segítők mert / újra letűnt egy korszak nézzük az éjjeli várost / persze az álom tűnt mezején tanukat keresünk / s bíráló szavainknak a pártban nincs foganatja”. (Néha a házimanók)
Vagy a játék részeként variál dalformát, neodadaista prózabetétet: „nincs vereség tudta a leckét / félig emésztett szűz-agya volt / persze a vízöntők rossz kelepcék / eltűnt mielőtt örökre meglakolt”. A Találkozások a Pán fiúval egyes részeiben felturbózva kapjuk a korszakkal való szembenállás keserű szövegbonbonjait: „mannequin piss csorgass a nagy közös üstbe / talpad alatt emberhangyák mozgolódnak arrébb / öltönyös merénylők indulnak szemlesütve / lobban a táj de kell egy kis napalm még”, vagy: „darazsak remeték az óvott tűz körül / a hiteken túl a bizonyosság mögött / a valódi iszonyat kezdete mögött / (oda egy új bevásárló csarnokot tervezünk)”. Máskor teljesen emberentúli világokban járunk. Szóval, van itt sokféle végtelenség, belülről áradó erők, lírai tolvajnyelvezet, precíz szonettek, csavaros, hosszú versprózák.
Boldoghban a látszólagos kiábrándultság mellett megújító és egyedi hangulatleképzés van, de leginkább játékos metafizikai kedv, ahol olyan megállapítások mellett, mint „a világ áldott és ostoba / és sötétje sem nagy kaland”, olyasmiken kesereg, hogy „kár hogy gépbe írsz / jobb volna egy lúdtoll” – és rögtön beránt az álmok terepére is, amikor focimeccset néz: „(feltűnő kissé ez a csönd, noha drukkerek ezrei / bámészkodnak, dőlnek a szép pirosas kerítéshez)... / Kérdezem is mellettem az egyik alkoholistát: / ’itt sose megy ki a labda, és még gól sem akad?’” Csakhogy a versbeli játéktéren éveket kell várni, amíg a pocakot, pofaszőrt eresztett hajdani kedvencek akcióba lépnek. Máskor arról ír, hogyan lehet keselyűk gyomrából abüsszosz vermeibe jutni, aztán hosszú prózaversekben fejti ki elmélkedéseit egy képzelt utazás előkészületeiről, amely aztán igencsak metafizikus távlatokat nyer.
E kiváló kötet hátlapján maga a költő is felteszi – talán az olvasó, vagy inkább kedvenc mitológiai alakjai felé – a nagy kérdést: mi végre is voltunk itt a Földön?...
Boldogh Dezső: Találkozások a Pán fiúval. Magyar Napló Kiadó, 2018
