Ma megnyílik a szelíd ég felettem

Böszörményi Zoltán

Első stáció
 

Homlokomat töviskoszorú sebzi,
és köpködni akar engem mindenki.
Tán nem érti a nép, mit tesz most velem,
nyers fájdalom csorog végig mellemen.
 
Kigúnyolják gyógyító szavaimat,
bánatom szomjas csillagokat itat.
Ma megnyílik a szelíd ég felettem,
bőséggel osztogatom a kegyelmem.
 
Ki szította, honnan ered e bősz harag?
Van-e még remény a fénylő Nap alatt?
Jajom visszhangozzák a völgyek-hegyek.
 
Ha kővel dobnak, én kenyérrel fizetek.
Aki elárult, annak nem jár trónus!
Hitemért ítélt halálra Pilátus.  

 

  

Vesztergom Andrea

Második stáció

Hitemért ítélt halálra Pilátus,
s ők, kik szenvedésem figyelték árgus
tekintettel: földre fojtottak. Olykor
rúgtak, rángattak és tépett az ostor.

Viselem mindazt, mi viselhetetlen,
homlokon tövis, vér csorog szememben,
bokámon kötél, lépnem sem ereszthet,
mégis vállamra vettem a keresztet.

Elindultam ott, kapuk felé lökve,
húsomba hatolt gonoszságuk ökle,
"Ecce homo!" Így visszhangzik a lélek.

Méltósággal viselt seb, kötelékek.
Lelkem, legyél szabad, kereszted alá fuss,
emberszívek közt szakadék-hiátus.

 

Vörös István

Harmadik stáció

Emberszívek közt szakadék-hiátus,
a szakadékba belezuhanok,
de rég nem azok a nagyok,
kiknek szava kitaszít és megátkoz,

közelebb zuhanok földhöz és halálhoz.
A megaláztatás most úgy ragyog,
lehunynák szemüket az angyalok,
de szárnyuk, arcuk rémülten kiáltoz.

Az ellenség súlya csak ennyi,
rákényszerít sárban hemperegni,
mindenki jobban tudja ki vagyok,

mindenki sorolja, nekem mi
a bűnöm – de szíved bennem dobog:
míg élsz, nem fogod elfeledni.

 

Vesztergom Andrea

Negyedik stáció

Míg élsz, nem fogod elfeledni
a fájdalmat, mely benned megteremti
saját, viselt kínodat, odahozza
rettegéseid: Mater Dolorosa,

az anyaszív, melyet démon meggyötör.
Egy pillantás és egy tekintet-tükör:
egymásban látni szenvedéseinket,
ám a szeretet mégis csendre intett,

hallgatásra, másik kálváriára,
hol anyaszívnek lesz a kínhalála.
Ha megtehetné, fájdalmat oltana,

kísér az úton az örök Szent Anya:
a szív, az ér a közös vért keringi,
de ki segít e nehéz terhet vinni?

 

Vörös István

Ötödik stáció

De ki segít e nehéz terhet vinni,
a föld, az ég bűne rajtam fut át,
érzem a kegyetlenség ritmusát,
a föld, az ég ártatlansága ennyi,

hogy el kell még a kivégzésig menni,
nem most, fél óra múlva hagy el a világ,
addig, Simon, te viheted a fát,
a szálkás súlyt te próbáld átemelni

a legsötétebb délután felé,
a segítséged most mindenkié,
kit az igazságtalanság elátkoz,

akit bűnösként üldöznek, pedig
a világot menteni érkezik. –
A szeretet miért emel magához?

 

Vesztergom Andrea

Hatodik stáció

A szeretet miért emel magához?
A szenvedések keresztje alá hoz
könnyeket, melyek osztoznak utamban,
általuk leszek örök, halhatatlan,

hiszen minden ember gyarló és esendő.
Véremet törli arcomról a kendő,
a megmaradó jóságot idézi:
nehéz a megvertnek arcába nézni.

A kendőre veríték és vér ragad,
mi tetteken lesz a képmás-rajzolat,
megőrzi mindazt, mit itt tettek velem.

A szeretet pedig nem lesz jeltelen,
szavával minden szenvedésen átmos:
a föld miféle vértől sáros?

 

Vörös István

Hetedik stáció

A föld miféle vértől sáros,
és mért rángat maga felé?
Kerékként fordul át az ég,
a fönt a lent-tel énbennem határos,

énbennem vezekel a város
a bűnért, mit csak most követhet el,
ez mostantól, bár bántóan világos,
a szégyennel magának követel,

lerogyok hát a földre újra, újra,
a jövőmet a szél a múltba fújja,
a túlvilágig nem könnyű kibírni.

Mennyi fontos és nehéz stáció!
De mást él át ezentúl minden meghaló,
ne féljetek, megáldlak, áldásom a bajokat sebzi.

 

 Vesztergom Andrea

Nyolcadik stáció

Ne féljetek, megáldalak, áldásom a bajokat sebzi.
Mert bizony rettegni könnyű, de hinni
erősebb szívnek kell belül laknia,
hogy beköltözhessen Istennek Szent Fia.

Jeruzsálem asszonyai, könnyeket
ne értem ejtsetek! Könyörögjetek
magatokért és azért a gyermekért,
ki egykoron-rég a bűn útjára tért,

vezessétek vissza szelíd-kedvesen,
ártatlan szívű és bűntelen legyen.
Ne értem, egymásért imádkozzatok!

A vétkekért a kereszten meghalok,
Istenem, áldozd fel értük egyfiad...
Ha térdre esem, az Úr megsirat.

 

Vörös István

Kilencedik stáció

Ha térdre esem, az Úr megsirat.
Sirat, sirat a föld, az ég, a fű,
a fán a madár, és az együgyű
bárány, a kos, dühös bika,

a sok embernek nincs mért sírnia.
Az élet innen lentről gyönyörű,
átszúr a fájdalom, akár a tű,
nemlétem lesz a legfőbb hitvita.

Ki mer mellém zuhanni, majd meglátjuk!
Kik támadnak rám, hogy nem a barátjuk
vagyok? De kérem, pillanat,

még élek épp, ezt nemcsak képzeled.
Öltözz belőlem! Furcsa viselet?
Rongy rajtam százféle akad.

 

Vesztergom Andrea

Tizedik stáció

Rongy rajtam százféle akad,
mi letéphető. Anyai akarat
volt a testem iránti tisztelet,
mely körülvett engem, gyermeket,

s amely immár végleg meggyaláztatott.
Bőröm, húsom csupán vértől áztatott
tömeg, melynek csak fájdalma, súlya lett,
ám a kínok és a szenvedés felett

Atyai akarat így rendelkezik.
Bár hangom halk, de feljut a Mennyekig,
hamarosan majd én is odaérek.

Számban az íz keserű, mint a méreg,
mégis a Szándékra gondolok, pedig
a kezem a keresztre szögezik.

 

Vörös István

Tizenegyedik stáció

A kezem a keresztre szögezik
az ördögkörme, régi vasszegek.
Az ég beroggyan a fejem felett,
szemembe hullnak rozsdás fényei.

Ez is egy sors, ez is egy élet itt?
Hogy ügyködik, hogy sújt a kalapács!
Szegény, te nem tudod, mit is csinálsz,
de akarod, hogy mindazt végbe vidd,

amire nem is parancs kényszerít,
erőd lenyom, a fára fölfeszít,
melynek formája a jövőben megmarad,

beléje ég, de épp ez a remény.
A sors csak ritkán lesz ilyen kemény.
A megváltás egy örök pillanat.

 

Vesztergom Andrea

Tizenkettedik stáció

A megváltás egy örök pillanat,
ám a mindenségnek súlyos titka csak
egyetlen utolsó lélegzet-szavam:
Istenem, ó, miért hagytál egymagam?

Kínzóim bűnös arcukat fölfedik,
kérlek, Uram, hogy bocsáss meg őnekik,
hiszen nem tudják, hogy mit cselekszenek:
Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet!

Fel nem foghatja semmilyen értelem,
mert hiszen immáron halott, vértelen
ajkam saját csorgó véremet issza,

érted ontották. A megváltás titka.
Mert odafentről az Atyám rám tekint,
mi mégse múlhat el: a hit.

 

Vörös István

Tizenharmadik stáció

Mi mégse múlhat el: a hit –
vagy mit tudom, az is talán letűnhet,
ez a nap mégis mindenkinek ünnep,
hogy föláldoztak önmagukért valakit,

tudta Kajafás, Júdás és Pilátus,
ám ez még így is lelkesít,
és most felsírva nézhetik,
ahogy rémült anyám magához

emel, úgy tudja, nem vagyok,
siratnak ördögök és angyalok
sirat egy józanabb zsoldos-csapat,

de kár sírni, mert jó úton megyünk,
a sorssal fordul sorssá életünk,
a bánat helyén bármi is marad.

 

Vesztergom Andrea

Tizennegyedik stáció

A bánat helyén bármi is marad:
Kálváriánál az egyik sír... szabad!
Üres, hiszen hiába volt a szikla,
a feltámadás a halált eltaszítja.

Feltámadott akkor, Jézusunk felállt,
halálával győzte le értünk a halált,
Ó, halál, majd én a halálod leszek!
S bármikor kezed egy szeletet leszeg

a kenyérből: értem vedd, mert a testem,
az egykor szenvedett. S ha földre estem
keresztemmel: most lásd, ki feltámadott,

a vértelen, Megváltó-arcot látod ott,
hisz érted volt, s nem lehet feledni:
homlokomat töviskoszorú sebzi.

 

 

Mesterszonett

Homlokomat töviskoszorú sebzi,
hitemért ítélt halálra Pilátus,  
emberszívek közt szakadék-hiátus,
míg élsz, nem fogod elfeledni.

De ki segít e nehéz terhet vinni,
a szeretet miért emel magához?
A föld miféle vértől sáros?
Ne féljetek, megáldlak, áldásom a bajokat sebzi.

Ha térdre esem, az Úr megsirat,
rongy rajtam százféle akad,
a kezem a keresztre szögezik.

A megváltás egy örök pillanat.
Mi mégse múlhat el: a hit –
a bánat helyén bármi is marad.