Szabó Fanni

Színazonosság

Amikor először láttam a tengert,
tizennégy voltam, pökhendi és gúnyos,
okosabbnak hittem magam mindenkinél,
kétszer olyan gyorsan olvastam
zsákbamacskás könyveket, mint mások.
Egy szobában aludtam nagyapámmal,
elnyelte az álmokat a horkolás.
Az első és utolsó mondatokról beszéltünk,
fontos dolgokról, hogy miért nem olyanok,
amilyenek valójában, a betűk elmosódnak,
a szavak táncolnak egymással,
mind idegenek vagyunk,
de a keringési rendszer azonos hálózatú,
négyüregű a szív mindenki testében.
Nem értettem még akkor, de a következő
évben már nélküle lóbáltam a lábam
az Adria partján, a viharban megmutatta
magát előttem az egész, elemeire hullott,
hogy újra összeálljon, a víz, az ég, a föld
színazonosságát különbözőségükkel
magyarázom.

Kopriva Nikolett

Töredék több száz indokolatlan sétából

Kéken nyújtózik a hegy, gőzölög a folyó.
Túloldalt sosem merek messzire menni,
ott más nyelven beszélnek, és sok a kóborkutya.
Mint mindig, feketében vagyok, gőzölgöm
mint a folyó. Lebegő sárga gömb alatt macskakövek
izzanak. Amikor mama kérdi, merre járok és miért, nem
mondom el. Órákat menetelek, nem emlékszem, mit
csinálok a Klastrom-hegyen, talán mert sosem viszek vizet,
kiszáradok, ülök a fák alatt, kicsit szédülök,
nézem az ortodox templomok csillogó kupoláját
a távolban. Falaikból idegen hangot fúj a szél,
elkezdődött az esti mise. Az apácák mindig akkor
indulnak le a partra a négy tehénnel, amikor hazaindulok.
Órák telnek, a fák morognak valamit, talán hogy
holnap is eljövök. Várhegy mögé zuhan a gömb,
valahol ott lakom, homályosan látok,
fekete ruháim elfüstölnek,
mire hazaérek.

Vesztergom Andrea

Nyár, haZÁNKA
(Örök nyaraink Zánkán, avagy „játszunk mi is a tesómmal”)

A parton átmosott rozsdaszín amorfok:
álmodtam róluk, hogy megannyi kőhal,
lélekvesztett, papír kalózhajót fog
az elfelejtett régi úttörődal.

Vetítőbe fűzött megsárgult szalag.
Lehetne kép, de előhívva nem lett,
mint a kert végébe elkotort salak
ez is, többi száz kópiányi mellett.

Sarokba támasztott ócska drótszamár,
csodálkozom, hogy el se lopta senki,
lilás vintage-dizájn lett azóta már,
tiszteletkörét a múltba elkerengi.

Levendulára forogna rá a nap,
mint a kék felvidék éke, védjegye,
hótestű felhő a napra ráharap,
vérzik egy kicsit, nézd: újraéled-e?

A bóják hatalmas fuldokló fejek,
összeringanak furcsa szinkronukban,
érinti egy sirály, karcsún ellebeg,
hullámról a csillogás visszalobban.

A hattyúk a nyakukat megcsomózzák,
fejük oly mélyre bújt lent a víz alatt,
hogy azt hiszem: van ott alant egy ország,
hol az idő áll, de rajta át nem haladt.

Kockás plédeken az árnyak alszanak,
mellkasuk szocreál álmokat szuszog,
őrzik amorf, permi homokkő-halak,
s Fabulont hirdető büszke glóbuszok.