Tíz éve újraéledt Budapest irodalmi életének egy meghitt műfaja: a már végképp letűntnek hitt szalonkultúra. A kezdetben a Hadik Kávéházban zajló esteket Juhász Anna álmodta meg, akinek volt miből merítenie: a Juhász család otthonát és az Új Írás szerkesztőségét egykor a legkiválóbb művészek jövésmenése töltötte meg élettel. Az Irodalmi Szalon immár fogalommá nőtte ki magát, s bár a tízéves gálaestet online kellett megtartani, a folytatás sok-sok jót ígér.

 

– Tíz éve indult az Irodalmi Szalon, ami azóta sokkal több lett, mint egy kortárs irodalmi eseménysorozat. Hogyan kezdtétek a Szalont, kinek a fejében vetődött fel a gondolat?

– Félig-meddig Karinthyék kedvenc budai kávéházával szemben nőttem fel, nagymamámmal gyakran sétáltunk a Bartók Béla úton, és tértünk be a Hadik-házba, ami időközben volt Szivárvány Áruház és cipőbolt is. De nem számított, épp minek használják a régi kávéházat, mert a történetek voltak fontosak: tudom-e, kiknek a törzshelye működött itt, mondjak pár művet Kosztolányi Dezsőtől, de beszélgettünk Böhm Aranka életéről is, és megtudtam, kicsoda Németh Andor. Ők voltak a „társaim” kamaszkoromban, így amikor felnőttként láttam, hogy újranyílik a kávéház – ekkor már irodalomszervezéssel foglalkoztam a diploma után –, bementem, és megkérdeztem, tarthatnék-e itt beszélgetős szalonokat, ami feléleszti a kávéházi kultúrát. Ez lett az álmom, éreztem, hogy végre azt csinálhatom, amit szeretnék. A családom támogatott ebben, és partnerem is lett a kezdéshez: Bonta Gáspár építész barátom megtervezte az arculatot, így elindultunk.

– Emlékszel még a legelső rendezvényre, kik voltak a meghívott vendégek a pódiumon, és hogy milyen várakozásokkal vágtál neki az estsorozatnak?

– Persze. Nagyon izgultam, és féltem a nyilvános szerepléstől, kukucskáltam a szemüvegem mögül, hányan ülnek a kávéházban kialakított nézőterén, és amikor láttam a telt házat, csupa illusztris vendéggel, éreztem, hogy most jött el a pont, hogy bizonyítsam, van helye az álmomnak. Az első estek előtt hosszú bevezető szövegeket írtam, amit otthon felolvastam a szüleimnek, szerintük jó lesz-e, illik-e az adott est témájához. Az első alkalmak egyikén Papám, Konok Tamás és Féner Tamás több évtizedes barátságát mutattam be, a költő, a festő és a fotográfus világának összekapcsolódását. Konok Tamás az est után gyönyörű sorokat írt a Szalon emlékkönyvébe, például azt, hogy „az utolsó évek legszebb találkozása volt az összejövetelünk”. Ez nagyon sokat jelentett nekem. 

Immár irodalomtörténeti pillanatok: Juhász Ferenc a Szalonban

– Már a kezdetekkor olyan szép számú közönség gyűlt össze, mint a későbbiekben? A Hadikba idővel beférni sem lehetett – amikor tudósítani jártam az estekre, okos dolog volt jó fél órával előbb érkezni, akkor még be tudtam húzódni a kávéházi kirakatablakban kialakított kis kuckóba.

– Igen, mindig izgultam, hogy fogunk elférni, mert a közel százötven fős közönség fele rendre végigállta az esteket, vagy a lépcsőn ült. A gyors siker a közönség részéről csodálatos visszaigazolás volt, közben meg kellett oldani az olyan problémákat is, hogy ha egy barátunk vagy fontos vendég későn érkezett, hogyan találjunk neki helyet. A kávéháznak is furcsa lehetett, hogy a Szalon programjain kívül sokszor csak pár vendég ült az asztaloknál, egy-egy „szalonos” szerda este pedig zsúfolásig telt a hely, ráadásul a kulturális és irodalmi élet legfontosabb alakjai ültek a fellépők és a nézők között egyaránt.

A közönség mindig zsúfolásig megtöltötte a Hadik Kávéházat

– Ezek a rendezvények részben a háború előtti, lakásokon zajló szalonkultúrát, részben a régi kávéházi kultúrát ötvözték és ötvözik. Búvópatakként azért mindkettő megmaradt a háború után is – a történetekből úgy tudom, nálatok is, a családban. Édesapádnak, Juhász Ferencnek köszönhetően szinte szalonélet zajlott az otthonotokban, annyi művész fordult meg és időzött nálatok. Hogyan emlékszel vissza erre a „Juhász-szalonra”, hogyan élted meg gyerekként, illetve fiatal lányként?

– Ünneplőben vártuk a vendégek érkezését a gyerekszobában Eszterrel, a nővéremmel. A szertartás része volt délelőtt a piacon a bevásárlás, majd a korai ebéd után kezdődött a sütés-főzés, hogy minden elkészüljön időben. Amikor hét órakor csengettek, a nővéremmel már majd kibújtunk a bőrünkből az izgatottságtól. Persze azonnal megkaptuk a csokoládét az érkező vendégektől (amit meg is ettünk vacsora előtt), és alig vártuk, hogy előadhassunk valamit: énekeltünk vagy verset szavaltunk szüleink barátainak. Aztán csak ültünk és hallgattunk. Állt egy kis bőrzsámoly az asztal végében, főképp onnan figyeltük a felnőttek beszélgetését az ünneplő ruhánkban... Szerettem ezt, elmerülni ebben a teremtő légkörben, és hallgatni a vitát, a véleményt, az elemzést, ha akkor ebből persze még csak keveset értettem is. Azt hiszem, ez az a háttér, amelyből Eszterrel biztonsággal elindulhattunk, és aminek az élménye, emléke a mai napig itt van velünk.

Erdélyi mesterek estje, a jobb szélen Kányádi Sándor

– Fel tudsz idézni néhány nevet, akik rendszeres vendégeitek voltak? Akad köztük olyan, aki aztán az általad vezetett Szalonban is megfordult?

– Bata Imre kritikus, szerkesztő szinte minden héten ott volt nálunk, ahogy más irodalomtörténészek: Pomogáts Béla, Kenyeres Zoltán, Rónay László és Bodnár György is. Nagyon szerettem és a mai napig „pótpapám” Csányi Vilmos etológus-író, Petrovics Emil zeneszerző és Marx György fizikus, de jártak hozzánk orvosok, színművészek is. Sokakkal az Új Írás nyüzsgő szerkesztőségében találkoztam először. Amíg Kéri Piroska gépelt, mi nővéremmel figyeltük a szerkesztőségi életet, Száraz Miklós Györgyöt például. Amikor elkezdtem a Szalont, nagy élmény volt, hogy az egykori barátok a „nappaliból”, Konok Tamás, Csányi Vilmos vagy Féner Tamás már a kávéházi székekben ülnek – és nekem mesélnek.

– Ha már említetted Száraz Miklós Györgyöt, élénken él bennem az az est, amelyen épp édesapádra emlékeztetek 2016-ban, és ott Gyuri az Új Írás szerkesztőségi mindennapjait elevenítette fel nagyon átélhetően. Vagyis ezek a beszélgetések az oral history megvalósulásai is, hiszen olyan fontos történetek hangzanak el, amelyek másképp talán nem dokumentálódnának. Tervezitek összegyűjteni valamilyen archívumba a szalonok felvételeit, hogy mindig hozzáférhetők legyenek?

– A hanganyagok jó pár évre visszamenőleg megvannak, abból tervezünk hamarosan egy Szalon-podcastsorozatot elindítani. Ez azért is lenne izgalmas, mert különösen tanulságos ezeket az egyszeri beszélgetéseket, diskurzusokat évek távlatából visszahallgatni. Sajnos sokan nincsenek már köztünk, például Esterházy Péter, akinek csodás estet köszönhettünk. Emellett épp most, az ünnepünkre készülve idéztem fel, hogy a 2010-es, legelső estet videóra rögzítettük, nagyon jó lenne megtalálni azt a tíz évvel ezelőtti felvételt, és belenézni, hogyan is kezdtük a Szalont...

Esterházy Péterrel

– Hogyan választod ki az egyes estek vendégeit, kötődik-a meghívásuk valamely aktualitáshoz?

Mindig összefüggéseket keresek a téma, az évforduló, az irodalmi mű és a vendégek között. Szeretem akár úgy összehozni a vendégeimet a színpadon, hogy korábban együtt nem szerepeltek, de más-más szálon kapcsolódnak a Szalon aznapi tematikájához. A meglepetés, az improvizáció és az őszinte reakció nagyon fontos számomra. Nem a begyakorolt mondatok és viccek, hanem a felismerések, a katartikus pillanatok és a mélység izgat emberben, témában, könyvben, esten.

Fehér Renátó és Térey János

– Van-e olyan a pódiumon elhangzott történetek sorából, ami különösképpen megragadt benned?

– A legtöbb vendég hozott az estekre személyes történeteket, akár a művei születéséről, akár a családjáról. Megrázó volt Bartis Attilát hallgatni határátlépésről, Marosvásárhelyen hagyott emlékekről, édesapjáról és Szárhegyről. Kőrösi Zoltán író, aki már szintén nincs köztünk, egyszerre tudott bölcs tanítóként, laza barátként, humoros alkotóként és mély gondolkodóként megnyilvánulni. Lator László, Sárközi Mátyás az irodalmi hagyományt, a Budapest Bár zenekar pedig a felhőtlen kikapcsolódást hozta el egy-egy estre.

Bartis Attila estjén

– Miközben ezt a levélbeszélgetést folytatjuk, épp lezajlott az Irodalmi Szalon tízéves születésnapi ünnepsége, rendhagyó, ám annál izgalmasabb módon, hiszen a járvány miatt online rendeztétek. Ahogy visszanéztem a felvételt, az jutott eszembe, Pajor Tamás slam-versének két sora akár napjaink mottója lehetne: „Mert az ember analóg, nem pediglen digitális, / igen, még ha furamód rendszeresen imitál is.” Számodra és a vendégeknek milyen élmény volt ez a „digitális születésnap”, milyen visszajelzéseket kaptatok?

– Amikor nyáron elkezdtünk tervezni az ünnepséget, még egy nagyszabású gálaest lebegetett a szemünk előtt, pedig a tavaszi járvány még közel volt, nem felejtettük. Őszre egyre nehezebb lett minden, és napról napra változott a helyzet. Aki rendezvényszervező, kulturális programokon dolgozik, tudja, miként szűkült a közeg, a tér, de igyekeztünk naprakészen reagálni az újabb és újabb határozatokra és a rémes egészségügyi helyzetre. Fellépőimnek naponta írtam levelet, így alakítottuk ki végül azt a verziót, hogy akihez tudunk, elmegyünk a stábbal, és az otthonában vesszük fel a beszélgetést, felolvasást, zenét – azt a produkciót, amivel az illető a gálára készül. Óriási élmény lett a forgatás, valamiféle összetartozás-tudat erősödött meg bennünk, amolyan érintés nélküli ölelés, melegség, hogy egyért dolgozunk, egy helyhez tartozunk. Ez megint csak világossá tette számomra, hogy a Szalon egyfajta közösségi élmény megteremtője is, ami az irodalomból fakad. A gálát végül sokan nézték meg, és azóta is emelkedik a nézettség, már tízezer emberhez jutott el a műsor, és több száz levelet kaptunk.

– Tervezed ebben az online formában folytatni az esteket, míg vissza nem zökkenünk a régi rendbe?

– Maradunk az online térben, amíg kell. Nem hagyjuk magukra az olvasókat, és nekünk sem lenne jó a csönd: az olvasás lett az életünk, és ezt közösségben megélni pótolhatatlan élmény.

Egy emlékezetes csoportkép

– Ha vége a járványnak, hol folytatjátok majd az esteket? Lesz-e valamilyen változás, vagy a régi és kedvelt formában zajlanak tovább?

– Gondolom, mindannyian azt latolgatjuk, mi lesz, ha vége a járványnak. A tervek szerint a Karinthy Színházba költözik a megújult Szalon és az estek, a színpadon izgalmas, fiatalos díszletet építünk, ott beszélgetek majd klasszikus és kortárs irodalomról, kedvenc irodalmi hőseinkről és témáinkról. A költészet napjára tervezzük az online megtartott gála élő verzióját, de számos ötleten töröm még a fejem. A kávéházi létezéstől sem szakadunk el: a Téka Könyvklub intim estjei továbbra is ebben a légkörben kerülnek megrendezésre.

Juhász Anna tele van tervekkel

– Időközben más helyszíneket is az irodalmi élet megújult színtereivé avattál, például a New York Kávéházat vagy a Várkert Bazárt. Itt milyen típusú programokra várjátok majd az érdeklődőket?

– Így van, büszke vagyok minden munkámra. A New York Kávéházban zajló sorozat számomra nagyon fontos, egyfajta otthonom gyermekkoromtól az a helyszín, és minden, amit képvisel. Papám ott dolgozott évtizedekig, de Térey János, Bartis Attila vagy Kemény István is hazatalált a New Yorkban. A Várkertben is folytatódnak az irodalmi estek, és egy régi-új helyszínen is nyitunk jövő ősszel – erről hamarosan bővebben mesélek, de az biztos: nemsokára a belvárosi forgatagban is egy kultikus irodalmi bázistól lesz hangos minden!

 

Laik Eszter

 

Tudósításaink az Irodalmi Jelenben a Szalon-estekről és Juhász Ferenc 85. születésnapi köszöntéséről:

„Méltóság, hogy volt, aki szeresse” – Juhász Ferenc-emlékest

Bűn és büntetlenség – Beszélgetés Borbély Szilárdról

„Fölgyújtani Budapestet” – Térey János és Harcsa Veronika estje

Békebeli társasélet – ötéves a Hadik Szalon

A családi mítoszoktól a nyugalomig – Bartis Attila estje

Esterházy–Dés, duplán – Generációk estje

Te mit aktualizálsz? – A Belga a Hadikban

„Ecce poeta!” – Juhász Ferenc köszöntése a PIM-ben