Álomnapló

A város halott

A falu felől figyelem a várost,
a dombról rálátok a Fellegvárra,
elképzelem, hogy az erdő alatt
megtalálom az ösvényt, amelyet
eddig ember nem ismert.
Csak a vadak, akikkel egy ideje
értjük egymás nyelvét.
És tudjuk, hogy a város halott.
A tömeg akár egy lefagyott
filmjelenet része, mikor megszakad
az internetkapcsolat.
Néma szoborautók a főtér utcáin.
A virágok illata egyre erőteljesebben gyűrűzik
be a kávéházak teraszaira.
A fák egzaltáltan susognak,
A szamosi sirályok és sétatéri vadkacsák
ellepik a Szent Mihály templom tornyát.
Varjak szállnak. Peregnek a percperecek.
Hozzásimulok a megmerevedett vállakhoz.
Egész pofás kis szoborpark. Néma.
Nem vibrál. Nem szalad sehová.
És akkor éled fel, amikor én akarom. 

Csukott szemem alá hívlak

Deresek a csipkebokrok,
őszül a mező, öregszik a bánat,
tavaszra begyógyulnak a föld sebei.
Az arcra piros pipacsokat rajzol a hideg.
Az illatok ércesen sisteregnek a tájban,
azt susogják a fák, hogy élni jó,
belesétálni a nap álmos arcába,
majd hosszan nézni a telehold ezüstjét.
Ma este csukott szemem alá hívlak,
fogd be lovaid az álom hintaja elé,
és mássz fel a legmagasabb pontig,
ott foglak várni,
én leszek a szárnyas ég kékje,
és te egy fa leszel, hosszú karú,
hogy biztosan elérj engem. 

Álomnapló

Mezítláb szaladok a mezőn,
a nedves avartól
ráncos lesz talpamon a bőr,
foszforeszkáló sárga fák
aranya borul a földre,
belelépek a vattaködbe.
A dombon túl nyári ég fogad.
Az esték korma tovaillan,
visszafelé folynak a patakok,
fordított idő,
nyárra néző verőfényes ablakok.
Nézz ki rajtuk,
és kend szét a naptejet a combomon,
játssz a gerincemen ujjaiddal,
érj el egészen a fenekem tövéig.
Érzed az ölelés illatát,
és a hosszú karú éjszakákat
mellénk simulni?

Izgága, vörös

Póznán gubbasztanak az álmos sasok,
hatalmas szárnyuk árnyékot vet a földre.
Gomolyfelhők, nehezen lélegző csend.
Röptükkel belakhatnák az eget, a magas
hegyek fölé szállhatnának, sziklákon
sütetnék tollaikat a nappal,
de nincs mi lelkesítse őket,
örömet keresnek, éles szemük ide-oda jár,
kémlelik a völgyben ugrabugráló,
locsifecsi verebeket.
Nem indulnak el mégsem vadászni,
legyintenek a préda láttán,
álomra csukódik szemük,
pillájuk alatt pacsirták röpte,
izgága, vörös röpködés. 

hajnalig

addig kéne ölelni, míg meghasad az éjszaka héja,
kettévágja a sötétség almáját a hajnal szigonya,
kék folyóvá nő az égen a csókok csobogása,
ölünk kéjtől lucskos szorítására ráül a fény.
addig kéne ölelni, míg a nappalok
és az éjjelek összemosódnak.
az időtlenbe kéne ölelnünk egymást,
az egyetlen pillanatba,
ami hajnaltól hajnalig tart,
a külvilág sebzett lábú kutyája nem éri utol.