„Hogyan fért a kisemberbe az a hatalmas akarat”

Egy húszezrest apánktól kölcsönkérni egy szutykos, novemberi napon – ez a költészet? Akár válhat költészetté ez a hétköznapinak tűnő gesztus is. Első ránézésre a Parnasszus vidékétől távol esőnek tűnik számos olyan téma, amely Luzsicza István Ágain megtart című kötetében megjelenik, a szerző azonban bebizonyítja, hogy hogyan lehet az emberi élet apró mozzanatait univerzálissá növeszteni. A Tartozás című versben például a szülőktől kapott gondoskodást a gyermekeknek továbbadó ember toposzát alakítja saját képmására, és tölti fel szinte naplószerű őszinteséggel megörökített tényekkel.

Luzsicza István autobiografikus vagy annak tűnő szövegekből építi fel a múlt elbeszélhető elbeszélhetetlenségeit: „hát eltelt az esztendő / eljött az el nem jött hatvanadik / s most úgy gyűlünk / a frissen felállított sírkő körül / mintha azt vizslatnánk feszengve / megleptünk-e annyira / mint te bennünket” – hangzik a köznapi beszédből verssé lett, tényszerűségével megdöbbentő verszárlat.

A kötet első, Embernyi űr című ciklusában ugyanakkor nem ritka a ritmikus játékossággal egybefűzött emlékidézés és létfilozófia sem: „apám innen el nem ment soha / apám a leglétezőbb nemlét / apám mindörökre otthon van / apám már mindörökre vendég” – írja a Fantomfájdalom című versben. Ilyenkor épp a forma és tartalom egymásnak feszüléséből keletkezik a katarzis. A dallamos sorok és összecsendülő sorvégek a halál kérlelhetetlenségének ellenpontjaivá válnak. Az intertextuális szövegkörnyezetben felnőtt könyvfogyasztónak pedig minden bizonnyal Kosztolányi Hajnali részegségének zárlata is eszébe jut. A Luzsicza-féle „mindörökre vendég” és az „egy nagy, ismeretlen úrnak vendége” olyan indirekt poétikai párhuzam, amely gyönyörűséggel tölti el a vájt fülű olvasót.

Az Ami örök című vers esetében már direktebb a párhuzam, nem csupán egy-egy, irodalomtörténetileg (túl)telített szó emlegetése okán juthatnak eszünkbe klasszikusaink, hanem a ritmus, a hasonlatok és fordulatok is Juhász Gyula Anna örök című versét idézik. (A nyilvánvaló hasonlóságot a szerző dőlt betűvel jelzi is a verscím alatt.) „Mert benne éltek / minden pogácsához harapott fasírtfalatban, / minden felbrummogó harmonikaszóban, / minden előpengő Dire Straits-akkordban, / minden zavarodott fütyörészésemben, / minden meghatott torokköszörülésemben, / minden kézlegyintéssel elintézett válogatott meccsben, / minden kukoricadarába kevert vizes kenyérszeletben…” – hangzanak a Juhász Gyulát idéző, ám ízig-vérig kortárs és „luzsiczás” sorok, amelyek az idősebb rokonok, barátok múltba merült szokásait idézik.

Az Ami örök című költemény felveti azt a kérdést is, hogy vajon miért szaporodtak meg az utóbbi években a rájátszások, átiratok, szabad-parafrázisok. Talán a Vörös István és Lackfi János átköltötte klasszikusok és a szintén általuk híressé vált kreatív írás gyakorlatok terjesztették így el? A kezdetben Karinthy művelte átírás kiszélesedett, s nem csupán paródiaként van jelen irodalmunkban. Bár divat-gesztusról van szó, kár volna tagadni, hogy az átiratokból egyéni, értékes alkotások születnek. Lassan önálló műfajjá válik a Születésnapomra az Egy dunántúli mandulafához vagy a Boldog-szomorú dal.

A szabadparafrázisok sorába illeszkedik az Ágain megtart kötetben például a Kányádi Sándor halálára írt Vidékek, ahol valaki, a Babitsot eszünkbe juttató Haláli vers és az Illyés Gyula híres versének címét idéző Fél mondat a méltóságról is.

A kötetben a gyászfeldolgozás, az emlékezés verseit is olvashatjuk. Mindezek fényében új megvilágításba kerül a cím is. Az ágain megtartó fa ugyanis éppúgy lehet a családfa egy ága, mint a világfáé, ugyanakkor a pszichológia, az önismeret egyik leggyakoribb szimbóluma is. A fa archetípusánál izgalmasabb művészeti motívumot aligha lehet találni. Ugyanakkor a verseskötet címéről József Attila örökérvényű sorai is eszünkbe juthatnak: „A semmi ágán ül szívem, / kis teste hangtalan vacog.” Az énköltészet ikonikus képei ezek, s a Reménytelenül című vers többek között azért is fontos mű, mert az egyénről való beszédmód korszakalkotó példáját adja. Ahogy a József Attila-kutató, Bókay Antal fogalmaz: „A költészet kezdettől fogva valahol a személyességgel, az énnel volt kapcsolatos.” Szintén Bókay Antal a perszóna, az énkép állomásait taglalva idézi Szent Ágoston sorait: „Ne fordulj kifele; fordulj vissza önmagadba. Az ember bensőjében rejlik az igazság.” Az egyházatya és keresztény filozófus talán elsőként fogalmazta meg a személyiség, az én fontosságát, az elmúlt évtizedekben ez a 20. században tendenciává váló társadalmi fejlődés tovább erősödött, ám a kortárs költészetben egy ellentétes irány is megfigyelhető. Újra kezd fontossá válni az írásokban az egyén társadalomban, családban, ökoszisztémában betöltött szerepe. Az ág, a fa pedig az a szimbólum, amely lírai előtörténete és archetipikus jellege okán képes arra, hogy az egyén származással, az élet körforgásával kapcsolatos kérdéseit a lélek mindenkori jelenben történő rezdüléseivel összekapcsolja. Épp ezért az Ágain megtart nemcsak sokat ígérő, hanem gondolatébresztő ígéreteiből sokat beváltó cím, kiváló választás.

Bár a hosszúversekben érhető igazán tetten Luzsicza István rend- és rendszerteremtő képessége, kifejezetten jó olvasni a kötet egy-egy motívumra épülő, állóképre emlékeztető miniatűrjeit is, mint a Képaláírás 1. című verset: „valamerre messze két üvegpohár / az idők végéig egymásnak koccan / mi benne volt egyszer benn is marad már / az örökre elmúlt mozdulatokban / egy végső rundot az utolsó után / az egészségünkre így is kikérnek / miénk vagytok még? – kérdezzük tétován / mert mi azóta és most is tiétek”.

Talán a költészet legfőbb funkciója az emlékezés, az, hogy a szerző akár későbbi generációk, akár önmaga számára megőrizzen bizonyos külső és belső történéseket, eseményeket, korhangulatokat. Egész művészetünk mozgatórugóját az emlékezés kultúrájában kell keresnünk, nem csoda hát, ha Luzsiczánál is kötetszervező erővé válik. Az emlékezés azonban a homo sapiens olyan csodálatos tulajdonsága, amely épp a fikcióban, a közös történetek elbeszélésében teljesedik ki. Idővel már nem is lehet tudni, kinek az emlékfoszlányaiból épült a közös múlt szövete, s talán nem is lényeges; ahogy a szerző gyermekkori élményeire emlékezve megfogalmazza: „addigra már csak mások emlékei mondták / hogyan fért a kisemberbe az a hatalmas akarat”.

Luzsicza István: Ágain megtart. Magyar Napló Kiadó, 2024.