​​​​​​​„Nem mertem megmondani az örök reménykedőnek, hogy sínek közé szorult pipacs mára a magyar világ. Nem mertem megmondani, hogy olyan, mintha zakatoló mozdonyszívet vacsorázott volna mindenki az Ország Házában, s a kétharmad és egyharmad éppen egy teljes egésszel rendelkezik kevesebb lelkiismerettel, mint amennyivel élni érdemes.” – Farkas Réka jegyzete

Ülünk országnyi közös szobában, közös asztal mellett, s ha akarjuk, ha nem; ha hisszük, ha nem; ha jó ez, és akkor is, ha nem: ugyanaz az apánk és az anyánk.

​​​​​​​Előbb azonban rövid zárójeles, bizonyíték nélküli utalás: néhány éve olvasom egy melegoldalon (forrás nincs), kibontva, tételesen bizonyítva, hogy dr. prof. Horger a fiúkat szerette, azért nősül csak ötven környékén. És hogy a József Attilával való összetűzése nem a Nincsen apám megjelentére datálható, hanem a sokadik alkalomra, amikor a kellemes küllemű JA szívtelenül elugrott a rágerjedő professzor elől. 

​​​​​​​Mikszáth számomra a kezdetektől palóc öregapám, akivel állok a lókosi vasútállomáson, várjuk a kormos 424-es mozdony vontatta szerelvényt, rajta a piacról érkező öreganyámat, hogy segítsünk a csomagokat cipelni, és miután beszusszan a vonat, én meg iparkodnék nagyanyám elé, öregapám vállamra teszi a karját, azt morogja: "Lassan, Gazsi, lassan". 

​​​​​​​A ma negyvenes-ötvenes korosztály egyik legfontosabb költője. A lélek és a vallás, a bűntudat és a túlélés komponistája. Pilinszkyt tanulmányait, heti esszéit olvasva az Új Emberben, később kötetben, derült ki egy teljes korosztály számára, hogy létezik más is, az élet nem pusztán a küzdelem ötvenhat zavaró emlékével, küzdelem az ötéves tervekkel, egyáltalán: küzdelem az imperializmussal. Létezik más is.

Aztán csatlakozott hozzánk: a Komjáthy Jenő Irodalmi és Művészeti Társaság tagja lett. Nagy megtiszteltetés volt ez nekünk, kezdőknek.Ma is előttem lebeg, amint a kelecsény-pusztai kastély lépcsőjén ül, és mesél, egyre csak mesél. Az orosz fogságáról, hányattatásairól.Az alkotótábor lelke volt. Pedig akkor még nemhogy őt, de a kört is gyanúsan fogadták a hivatalosak.

​​​​​​​Például: hogy a gyerek addig gyerek, amíg annak tartja magát. Vagy, hogy a feladatok elől nem lehet elmenekülni, mert gyorsabbak nálunk, utolérnek. Vagy, hogy: az állat az ember barátja. Vagy pl.: lopni, ha az éhség a tét, nem akkora bűn, mint ahová a Tízparancsolat sorolja.

De csak hallom ma is a szavalókórusokat. A recés, változó kamaszhangok dörgedelmét, a visító, gyönyörűen pattanásos, első menstruációjukkal küzdő, titkosan sugdolódzó hetedikes, nyolcadikos lányokat, akik minden strófa végén ráerősítenek: "Ne lőj, fiam, mert én is ott leszek." A kultúrházakban repedt az ablak. Lengett a függöny. Hidegek futkostak a háton. Ezt meghallják az imperialisták, összeszarják magukat. A békeharc az békeharc. 

​​​​​​​1933-ban ír Sztálinnak a brutális kollektivizálásról, és a mese szerint eléri, hogy segélyekkel csökkentsék az 1933-as ukrajnai éhség következményeit. (A 1932-33-as éhínségben közel hétmillióan pusztultak el. Ezen van mit csökkenteni.) Felemeli hangját az 1938-as tömeges letartóztatások ellen. Ugyancsak a mese szerint „hűtlenségi per” indul ellene, de nem esett bántódása, mivel a szovjet irodalmi közvélemény elismert alakja volt. Mintha Sztálint ez bármiben akadályozta volna.

​​​​​​​Palotai Boris – aki egyébiránt a fantasztikus filmrendező Bacsó Péter (Tanú) édesanyja – írástechnikailag, tartalmilag a múlt. Vége. Ha más korban születik, talán van jövője. Hiszen miért is ne. De úgy tűnik, ha a pillanat gazdasági és sikerigényét ki is elégíti a politikai előny, a jövő tekintetében levetkőzhetetlen teher. Palotai Boris feltámadási esélye körülbelül annyi ma, mint a KGST-é. Pedig termékeny író volt kétségtelenül, mint a VEB Sachsenring, a Trabantgyár.

​​​​​​​Bal mellkasom jó egyharmaddal nagyobb, ha ugyan nem másfélszerese a jobboldalinak. E ritka rendellenesség következtében széles felületet kínálok az érdemrendek számára, s talán ennek köszönhetem, hogy feljebbvalóim néhány találkozás után, többnyire mondvacsinált érdemek alapján, kitüntetésemre szánják el magukat.

​​​​​​​Minden hatalom szeret építkezni és elnevezni: keze és szelleme nyomát hátrahagyni. A hatalom mindig az örökkévalóság reményében cselekszik. Másképp nem is lenne értelme. Átnevezni is jó, mert a névadás maga hatalom. Aminek nevet adunk, annak gazdái vagyunk, teremtői, szülői, keresztszülői. - Laik Eszter tárcája.

​​​​​​​És még valami. "A nők többsége túlságosan hamar kiesik. A női kánon üres helyekkel van tele. Nehéz volna bárkibe is kapaszkodni, bárhol helyet foglalni. Vagyis: ott, ahol csak üres székek vannak, túl könnyű leülni. Nincs hagyomány, mert nincsenek elődök. Anyák pedig kellenek a gyerekek mellé. Akárhonnan nézzük: nőírónak lenni szopás Magyarországon." – írja Kiss Noémi a Magyar Narancsban Galgóczi kapcsán 2007 augusztusában. Ebben egyet kell értenünk.

Végül lemerül, mint a laposelem, élete utolsó tíz évéből nem marad fenn értékelhető próza. Az is igaz, hogy ekkor már Cooper bandagazda irányításával, vezetésével világirodalmi szinten ír egy kisebb amerikai írócsapat. Amerikában Európa prózája a versenytárs, ennek megfelelően dolgoznak a pályatársak: Irving Washington, Melville, közben ott dönget költészetben és prózában a minden kortársnál jelentékenyebb Edgar Allan Poe is. Nem csoda, ha nincs kedve írni. Aztán belép Ambrose Bierce a halálnovellákkal, de ezt Hawthorne már nem tudja.

Mert megnyugtat Dsida hittel és boldogsággal, csendes szomorúsággal teli, szeretetet sugárzó lírája, mégis aggaszt, hogy házassága egy év alatt sírba vitte (minthogy az ember, a férfiember szíve mindig beteg kicsit, hogyan vállalhatna új házasságot a konkrét eset ismeretében?).

A háború végét örömmel üdvözli. A hosszúra nyúlt emigráció után élve hazaérkezik. De már beteg, öreg. És gyanús. A Valahol Európában című film sikeréből kivágják, de arról is véletlenül értesül évtizedekig az olvasó, hogy Bartók A kékszakállú herceg vára szövegkönyvét Balázs írta.

Árulja el nekem valaki, ilyen életút mellett, ennyi visszakereshető dolgozat után miképpen lehetséges, hogy száz emberből egy sem ismeri a nevét, ezerből egynek rémlik valami, tízezerből egy azt is tudja, valami "kommunista" íróféle volt, ötvenezerből egy ismeri a nevét, olvasott tőle, százezerből egy azt is tudja, honnan érkezett, merre távozott. Súgja meg valaki, ilyen kondíciók mellett szabad irodalomba ölni az életet? Nem túl nagy a kockázat?

​​​​​​​A mai gyerek pofát vág. A mai gyerek nem kérdez. Unja. Rá van írva a képére, mi a szar ez már megint, mit akarnak lenyomni a torkán, egyáltalán mi köze hozzá? Őt ez nem érdekli, haladjunk. Na hát, ezek az ifjak, leesett állal hallgatták Hegedüs Gézát, aki mosolygott, akiből gomolygott a füst, talán egy percet bírt ki füstje nélkül.

1952. május 13-án született a konszolidáción túli nyolcvanas évek számomra legfontosabb irodalmi jelensége, költője-írója-egója: Szervác József. "Nem találunk vonzó dallamocskákat, illedelmes, szerkesztőcsábító billegést („ezt is tudom, azt is tudom, mindent tudok”), odabújó citerafutamokat, alkuszöveget, madrigáltempójú öntetszelgést, kérést, hajlongást. Szigorú, kemény, öngyilkos férfilíra."

​​​​​​​"Majd a másik oldalra kerülsz, te leszel a tisztességtelen, neked kellene győzni, mert amióta nincsenek párbajok, a tisztességtelenek győznek, látszólag, néhány évtizedre, de akkor nagyon, premier plánban kenődnek szét a napsugarak az arcukon, aranyszínűvé változik borostájuk, tekintetük tiszta lesz, a sörtől kockásodik a hasuk, és minél többször akarnak belerohanni autójukkal a betonfalba, annál erősebbé változnak másnapra." – Sultanus Beatus tárcája